Géher István lezárt életművet hagyott hátra. Költőként három megszerkesztett kötetet küldetett át feleségével, Máriával halála előtt, hátha lehetne belőlük rádiójáték. Rádiódramaturgként 221 rádióműsornak volt szerzője, közreműködője, és nemcsak Shakespeare 37 darabból álló tükörképét alkotta meg, hanem a sajátját is: az Anakreóni dalok, az És mindig mit tegyünk saját önarcképei. Ahogy a nyugatos hagyományt folytató esszéi és tengernyi műfordításai is azok. Egyetemi tanár is volt, méghozzá legendás: aki nem járt az órájára, az nem is járt angol szakra, mondogattuk, hiszen oda még azok is jártak, akik nem voltak angol szakosok. Bár nem szívesen járt konferenciákra, és tudományos szakfolyóiratokban sem gyakran publikált, nemzetközi rangú tudós volt, egyenrangú partnere a legismertebbeknek. Legutóbb, a gyulai Shakespeare Fesztiválhoz kapcsolódó konferencián az oxfordi kritikai összkiadás szerkesztője, Stanley Wells emlékezett meg Géher István fájó hiányáról.

Részben miatta lettem anglista. Akkor még csak magyar szakosként bejártam az Angol Műhely óráira – a Műhely szintén az életmű része – és magával ragadtak a kurzuskínálat által prózaian csak kollokviumnak vagy szemináriumnak nevezett órái: az órák besorolástól függetlenül performanszok voltak, ahol ő megcsillanthatta humorát, minden képzeletet felülmúló tárgyi tudását (rendre fejből idézte Shakespeare-t) és mesélni tudását. Több volt, mint egyetemi tanár: Mester volt, mestere a kiválasztottjainak és az őt választóknak egyaránt. Mert a Műhelye nyitott volt a nem-Collegisták előtt is, ahogy a legendás szerda esti műfordítószemináriumán is bárki részt vehetett. Minden héten más hozott szöveget, de ő mindenből felkészült. Könyörtelenül, de szeretettel és humorral mutatott rá minden félmegoldásra, pongyolaságra, félrefordításra – tőle tanultam azt a szót, hogy leiterjakab –, de megmutatta, hogyan lehet rájönni a megoldásra, és hogy előbb nem lehet feladni. Aztán hogy valóban jó-e az a megoldás... időnként de jó lenne most is megkérdezni tőle! Legutóbb azt szerettem volna megtudni, mennyi szabadsága van egy műfordítónak egy mondatfüzéren, bekezdésen belül. De már nincs kitől.

Másodéves koromban két drámafordításomat kontrollszerkesztette, szívességből, mert neki játék volt, örömforrás, kihívás minden szöveg. Majd amikor megjelenhettek volna, lebeszélte a kiadót, korai még, mondván. Nem értettem akkor, pedig világos: abban a helyzetben a kiadó érdekeit szem előtt tartó szerkesztő volt, nem tanár. Mert Géher István mindenben egyformán szakmai volt, még ha akkor nekem, egyetemistaként nagyon nehéz is volt belátni mindezt. A miértre nem mertem rákérdezni akkor, pedig Géher tanár úr megközelíthető volt és elérhető: privátbeszélgetésekben, órák után, még telefonon is lehetett tőle tanulni az életről, a szakmáról és szakmaiságról, a mindig-mindenütt képviselt minőségről és az ésszerű kompromisszumkészségről. Ezt a békát sajnos le kell nyelni, Oti – mondogatta egy-egy színházszakmai konfliktus kapcsán, ha már erről a pályáról nem tudott lebeszélni. Mert dramaturg is volt, és abból is poeta doctus.

Sokan gyászoljuk: műfordítók, költők, esszéisták, szerkesztők, színházi emberek, Shakespeare- és amerikanista kutatók, kollégák és tanítványok, olvasók és rádióhallgatók. Nyugodjék békében Géher István!