Nép, 1957 (Friedmann Endre: Egy esős délelőtt)

Az irodalomtudomány a magyar költészet részének tekinti a nép körében született, szájhagyomány útján terjedő verseket, amelyeket vészterhes korszakokban lelkesítőleg vagy nagy nekikeseredettségében költ magának az egyszerű ember: katonanóták, bujdosódalok, a hatalmaskodókat támadó poémák, a papok ellen kirohanó deákénekek, kuruc kesergők, betyárballadák, szegénylegény-rigmusok – miért ne lehetnének e sor érvényes tagjai az ’56-os forradalomban és a leverése után született utcai versek. 

A forradalmakban még a műköltészet sem az esztétikai magaslatokról szól. Az ’56-os versek legtöbbje – legyen akár neves költője – harsány színekkel, elsősorban a vér pirosával megfestett képregény-akció: csatadal és propagandaköltészet. A megtorlás évéből származó szövegek pedig az eltiportak keserűségével szólalnak meg, gyakorta epés humorral. Ezekből közölt 1999-ben egy csokrot a Magyar Naplóban Tischler János, aki Szabolcs-Szatmár megyében gyűjtötte össze az uralomra kerülő Kádárt támadó szövegeket. A szabolcsi aszfaltfolklór is bizonyítja, hogy rászolgáltunk a címre: tényleg mi voltunk "a legvidámabb barakk" a Szovjetunió rabigáját nyögő táborban. Mint a gyűjtő mondja: "Az országban tombolt a szovjet csapatok és a Kádár-kormány terrorja, ugyanakkor ez a fajta fekete humor részben biztosan támaszt jelentett az embereknek ...egyrészt megvetették a Kádár-kormányt, másrészt tudták, hogy a forradalom nem volt hiábavaló." A harc leverése után országszerte sokfelé tarthatták magukban a lelket az emberek ehhez hasonló gúnyversek, humoros írások, viccek, szatírák segítségével.

Ez utóbbi kategóriában Tischler gyűjteményéből kétségkívül "hazugrádiós" műsorparódiák a legsikerültebbek. Csak ízelítőül, a felkonferálás és még néhány geg: "Hazugrádió, Budapest, 5h: Kedves hallgatóink, mai hangos műsorunkat megkezdjük. Ha véletlenül igazat találnánk mondani, ne vegyék figyelembe, hiszen még kezdők vagyunk a hazudozásban, még csak 12 éve hazudunk rendületlenül. A miskolci rádiót ne figyeljék, mert igazat mond. – 12h: A kormány felhívja a harcoló fasiszta hazafiakat, hogy fegyverüket tegyék le és a fal mellett sorakozzanak a géppuska előtt. – 24h: Vérellátás jelentés. Bp-en és a Dunántúlon: a vér árad, máshol zajlik." A lefoglalt papíron az áll feljegyezve, hogy "a gúnyiratot Tóth Géza iskolai tanulónál" találták, 1957. február 23-án.

Az az országszerte elterjedt vers, aminek a szövegét itt alább egy nyomtatott röplap alapján közöljük, sokkal inkább protest song, mintsem gúnydal: az efféle hevesen tiltakozó számonkérésnek, a hatalmat tetemre hívó névtelen vagy nevesített költői kirohanásnak több előképét is ismerhetjük költészetünkben. A Szabolcsban talált kézírásos verzió alatti feljegyzésből az derül ki, hogy a "füzetlapra írt gúnyverset" 1957. február 22-én találták, "Barna József iskolai tanulónál". Hogy mi lett Barna József és Tóth Géza iskolai tanulók sorsa, és a többi középiskolásé, akiknél a Kádár-ellenes népköltések és más szatirikus szövegek kéziratait megtalálták: kicsapatás, előállíttatás, zárka, megveretés, netán beszervezés? – nem tudjuk. De tudjuk, mi történik Milan Kundera Tréfájának főhősével – attól a Kádár-terroron gúnyolódó szabolcsi diákfiúk sorsa sem különbözhetett oly nagyon.

diákköltés

MAGYAROKHOZ! 

Tanuld meg nemzetem, 

Kik ránk zúdították a gyilkosok hadát: 

Hőseink tetemén ülnek most orgiát. 

Sem Isten, sem ember nem kedves előttük, 

Vérgőzös pofával öldöklik a népünk. 

Gyilkos hóhéroknak, aljas bérenceknek, 

Hazaárulóknak tekinteni őket 

Tanuld meg nemzetem! 

A ránk rakott igát egyszer levetettük, 

Érette az árat drágán megfizettük. 

Moszkva lakájai nincs helyetek itten, 

Kádár és társai, verjen meg az Isten. 

Szemétdombra hányni lelketlen testüket, 

Megvetéssel kiejteni álmagyar nevüket 

Tanuld meg nemzetem! 

Szovjet honpolgárok: Koós, Andics és Gerő, 

Hű testvérük: Kádár és a többi hitegető. 

Egyik sem testvérünk, gyáva ordas banda, 

Kik idegent hoztak s hoznak a magyarra. 

Hazug pofával magyar vért szomjanak, 

Gyűlölni, kik szovjet tankra támaszkodnak, 

Tanuld meg nemzetem!  

Kádár banda is diktatúrát hirdet, 

Orosz rabszolgának kínálgat fel minket. 

Mind hazaáruló, ki őt elismeri, 

Munkábaállással hatalmát segíti. 

Nem igaz magyar, ki támogatja őket, 

Gyűlölni, utálni valamennyiüket 

Tanuld meg nemzetem! 

Ha pedig nem tudnád, a vér kevés nekik, 

Hazánk legjobbjait kifelé viszik. 

Vagy tagadod, Kádár — vérdíjként uradnak 

Hazánk ifjait igy rabszolgáknak adtad. 

Hát kiket visznek most Oroszország felé, 

Látásukra a nép szíve szakad belé. 

Ne hagyd ezt nemzetem! 

Drága magyar Anya, tanítsd gyermekeid, 

Kik az árulók, s kiknek köszönhetjük 

A sok halál-sikolyt és vérözönt, 

Melyet férjed, fiad, apád, lányod önt. 

Piszkos fasisztáknak, söpredéknek mondnak,

Tanuld a rágalmat torkára fojtani 

A gaz árulóknak.  
 

Fodor József, az új irodalmi vezető archetípusa: atyáskodó, jófiúskodó

’57 tavaszán Gellért Oszkár, úgy nyugatos, mint keletes karrierista, szabadulóművész és bármihívő nagy lelkesedésében véletlenül megfogalmazza a lényeget, e szavakban kitörvén a Népszabadság címlapján: "Mert törvény volt, ami történt! / Mit az ember egyre várt, / Végre trónra ült a Párt!" Az egypárturalmi monarchia acélos – sőt, hamarosan aczélos – tekintettel nézhet a messze jövendőbe: elkezdődnek a Kádár-kor változhatatlan évtizedei. De beszéljen csak erről az évről az új irodalmi szereposztás egyik fő kedvezményezettje, Fodor József a saját visszaemlékező szavaival, amelyeket a forradalom után nyolc évvel vetett papírra. Ennél jobban úgyse mutathatná be más a csontig-benyalás esztétikáját: azt az infantilisan szégyenlősködő bűntudat-mímelést és kenetes demagóg oktatósdit, amit a paternalista kádárizmus elvár a híveitől. Plasztikusabb már nem is lehetne a kor festett ege, amibe a Kádár-diktatúrával paktumot kötő írástudók néznek kancsalúl: 

"1957 tavasza... Belefáradtam a jelzőkbe, hasonlatokba, csak úgy mondom egyszerűen: újra tavasz... Az elmúlt októberrel szemben, a rombolással szemben az építésé. Megint... Aki már nem egészen kiskorú, annak számára a leírásnál nem kellenek jelzők, az látta, megítélhette, mi volt. Mikor Budapest – az ország – önkívületéből, magából való kifordultságából újra felébredt. A 'muri' nagy volt. Nagy volt a számla is. Bomlottunk, és megfizettük a tandíjat.

1957 tavaszán Kállai Gyula művelődésügyi miniszteri minőségében magához kéretett néhányunkat, hogy egy Irodalmi Tanácsot alakítsunk az irodalom ügyeinek ideiglenes intézésére, miután az Írószövetség működését a kormány (egyoldalú és káros politizálás címén) felfüggesztette. Ugyancsak 1957 tavaszán kaptunk meghívást Bölöni György útján Kádár Jánostól, hogy az irodalom helyzetéről beszélgessünk. Számunkra őszinte meglepetés volt, hogy e nagy elfoglaltságú államférfi milyen világosan látta irodalmunk bonyolult dolgait, anélkül hogy különösebben magyaráznunk kellett volna.

Látogatásunk eredménye lett aztán a Bölöni György irányította Élet és Irodalom hetilap: amelynek első, március 15-én megjelent száma hozta az új Kossuth-díjasok listáját, amelyben szerény személyem mellett Heltai Jenő, Németh László és Szabó Lőrinc is szerepelt. Megalakult a Darvas József és Tolnai Gábor szerkesztette Kortárs folyóirat, a Nagyvilág, utána – néhány év múltán – az Új Írás és a vidéki folyóiratok. A sors furcsa, kegyetlen kegyéből immár másodízben volt módunk – rövid idő alatt tapasztalni: mennyi tehetség, erő és lelemény lakik ebben a népben, ha talpra szökik, és ha tenni és építeni serkenti az egészséges életakarat. Hová lettek a nemrégiben még sztrájkoló, ődöngő tömegek? – kérdeztük aztán, miután a rombolások siralmas nyomaira hovatovább alig lehetett ráismerni." 

Fodor József

A BÉKÉÉRT

Jaj, hogy víz, fény, langy levegő,

Ártatlan szárnnyal remegő

Madár, szivárvány-játszi nő,

   Húrja a szél-zenének,

Zafír rét és arany gyümölcs,

Borok bödöne, ősz, a bölcs

Nem inthet: hogy tűnne a görcs,

   Jaj, jaj árnya a Rémnek!

Lepke-láng és bongó bogár,

Hűvös szirten friss, boldog ár,

Kertek vemhe, véndalu nyár,

   Hullámsáv lágy lapályon;

Térnek tág távja, esti ég,

Szemzsongató köd- s fény-vidék

Bűvölne: s egy hang, mint a jég,

   Mereszt, fog: s fut az álom.

Kedvek árama felbugyog,

Lángoló tervek, hős-nagyok,

Dús életíz, mint nap, ragyog,

Véredben víg ütem ver;

   Élnéd a föld, nap életét,

Tett tánca von, dal, víg beszéd –

S már setteng, kérd egy orv sötét:

   Jaj, jaj, mit hoz az ember!?

Menny és föld fénye, hév csudák,

Ámultató, boldog világ,

Szemnek nagy útja, büszke tág,

   Röptén bármerre vágjon;

Szépség száz éke, s ész, pazar,

Mit elme szőtt, s emelt a kar –

Jaj, újra forr a vak, badar,

   Dúlni e szép világon!

Erdők, kik zsongtok, tengerek,

Szárnyas, szellős felhősereg,

Szálló vad, bérc, havas, öreg –

   Nézd, nézd, a Rossz hogy éled!

Hatalmak, hív jók, még valók,

S éj árnyán embermilliók;

Hogy ne legyünk bután halók

   Megint: int, sír az Élet!

Ember, elem, és föld, s te lég,

S Minden: s mi megtölt, forr, hat, ég,

És érv lehet, tám, menedék,

   Ha hűl erőnk, ha megvert:

Mi él, van: fogja még az észt –

Békén oldván, mi ölni készt,

Békózva gazt, cinkost s a Vészt,

   S a vak iszonyt, a fegyvert!