A Bel Ami története a klasszikus irodalmi adaptációk között is feltűnő népszerűségnek örvend. Mostanáig tizenegy különböző mozgóképes feldolgozást ért meg, leggyakrabban természetesen különböző közszolgálati televíziós csatornák kultúrmissziós tevékenysége révén TV-filmek és mini-sorozatok formájában. Nem példa nélküli azonban a nagyjátékfilmes adaptáció sem – korának népszerű darabja volt az 1947-ben Albert Lewin forgatókönyve és rendezése nyomán készült The Private Affairs of Bel Ami című mozifilm, mely a beszédes Women of Paris (Párizs asszonyai) alcímet kapta. A romlott erkölcsű társadalomban ügyeskedéssel jelentős sikereket elérő ember témája pedig olyannyira aktuális és népszerű napjainkban, hogy még a legutóbbi évekből is találunk példát az adaptációra egy 2005-ben készült belga TV-film formájában. Most pedig bemutatták a legfrissebb, magyar vonatkozásokkal is rendelkező, Robert Pattinson nevével fémjelzett változatot. A Szépfiú tehát minden kétséget kizáróan mozgóképre kívánkozik.

A regényről

Guy de Maupassant a nagy kiábrándulás írója, s mint ilyen, méltó utódja szellemi atyjának, Flaubert-nek, aki felfedezte és kinevelte írói tehetségét. A polgári élet alkonyának krónikása stílusában koncentrált és letisztult életművet hozott létre sallangmentesre csiszolt novelláival és regényeivel. Maupassant az édes rohadás korszakának megéneklője abból az időből, amikor az öntudatlan hedonizmusba és kicsinyes karrierizmusba süllyedt, megélhetési politikai cselszövő polgárság észrevétlenül fullad bele a posványba, amit nemtörődöm szűklátókörűségével saját maga teremtett. A párizsi szalonok az utolsókat rúgják, miközben már készülődik a munkásmozgalom szerte Európában, s nem utolsó sorban Émile Zola a francia irodalmi életben. Ezt a miliőt ábrázolja A Szépfiú egy paraszti sorból felkapaszkodott, rövid szolgálat után leszerelt katona sorsán keresztül, akinek egyetlen célja a könnyű pénzszerzés, ami a gondtalan életet biztosítani tudja számára.

A klasszikus művek adaptációja tehát nem csupán remekül kiaknázható üzleti lehetőség – hiszen a hol mélyebben, hol felületesebben ismert történetek, valamint a pazar kiállítású, kosztümös filmek elragadó nosztalgiája gyakran képes bevonzani a nézőket a mozitermekbe –, de művészi kihívásnak sem utolsó. Minthogy minden adaptáció egyben az eredeti anyag markáns értelmezése is, nagy felelősség terheli a filmalkotókat. Számtalan járható út létezik, a képeskönyvszerű, puszta illusztráció egyik végletétől egészen az eredeti anyagtól bártan elrugaszkodó, szabad és önfejű adaptálásig. A végeredményként kapott két autonóm mű intertextuális és intermediális játéka azonban kizárólag a néző befogadásában valósul(hat) meg, a rendkívül szubjektív értékítéletek és előzetesen megfogalmazódó elvárások mentén ezért ez a soktényezős játék olyannyira változatos realizációkat eredményezhet, hogy alapjaiban megkérdőjelezheti azt a hermenutikai tételt, miszerint minden műnek volna egyetlen inherens a priorija, mely bizonyos mértékben előre behatárolja a releváns értelmezések spektrumát.

Ahelyett azonban, hogy az adaptációelmélet felől közelítve, meddő fejtegetésekkel kutatnánk a "jó adaptáció" receptjét, sokkal inkább érdemes megvizsgálni a regény egyes filmváltozatok nyújtotta értelmezéseit. A klasszikus mű értékeire és aktualitására vonatkozóan könnyebben és megbízhatóbban lelhetünk válaszokra az adaptációk segítségével. Mauspassant egyetlen szűk nézőpontból egy egész kor végállapotát rögzítő regénye az első némafilmes feldolgozás (1911) óta immár éppen több mint egy évszázada a mozgóképes művészet folyamatos érdeklődésére tart számot. Georges Duroy hazatér Franciaországba algériai katonai szolgálatából, majd Párizsba költözik, hiszen ott "manapság mindenki megcsinálja a szerencséjét". Minthogy azonban sem különösebb tehetsége nincs semmihez, sem megfelelő élettapasztalattal nincs felvértezve, éhbéren tengődik és egy padlásszobában húzza meg magát. Nagyratörő vágyai azonban többre sarkallják, éppen kapóra jön hát, amikor egykori bajtársa, Charles Forestier felkarolja. Forestier-n keresztül munkát kap a Francia Élet című kicsiny, de nagyreményű lapnál, s ami ennél is fontosabb: végre kinyílnak Duroy számára a polgári szalonok ajtajai, kapcsolatokat szerez a finom úri társaságban. A fiatalember pedig igen hamar világosan átlátja helyzetét, tudja, hogy sem az újságíráshoz, sem a modoros csevegésekhez nincsen érzéke; minden lehetősége abban rejlik, hogyan tudja két szép szemével fondorlatos módon sorra elcsábítani az unatkozó, ám tehetős és befolyásos szépasszonyokat.

Maupassant regénye főhősévé egy rendkívül ellentmondásos figurát tett, s ezzel jelentősen megnehezítette a befogadói azonosulást, hogy az önfeledt és önmagát élvező befogadás helyét a kritikai éleslátásnak és a részletek iránti éberségnek adja át. Kérdés, hogy mihez kezdenek egy ilyen karakterrel a különböző filmfeldolgozások a maguk korában. Milyen implikációkat kelt egy "szépfiú"? Milyennek képzeljük egykor és most?

Az alig kifogásolható gavallér

1947-ben a kor modorában készült tipikus post code-románcot láthatott a közönség The Private Affairs of Bel Ami címen. Duroy-t a klasszikus Hollywood egyik sztárja, George Sanders alakította, aki a jóképű, szofisztikált csábító szerepeiről volt ismert akkoriban. Egy megtermett, negyvenes évei elején járó színész alakításában Maupassant hőse további fontos kozmetikázáson ment keresztül a 40-es években uralkodó filmes szabálykönyv, az ún. Hays-kódex kívánalmainak megfelelően: ez a Duroy nem olcsó kurvákkal múlatja az idejét, s végképp nem egy kellemetlen, nemtörődöm ember. Sanders Duroy-ja inkább az orosz realista irodalom jószándékú, ám lecsúszott városi gavallérjaira emlékeztet, aki otthon is csokornyakkendőt és cilindert visel, a finom társaságot zongorajátékával szórakoztatja és szellemesen cseveg. Sem a társadalmi, sem pedig az életkorbeli különbségek nem hangsúlyozódnak a filmben, nagyjából mindenki egykorú, még az idősebb Madame Walter sem tűnik éltes matrónának a középkorú Duroy mellett. A nagy korkülönbség egy szerelmespár két tagja között éppúgy megengedhetetlen volt ekkoriban egy hollywoodi filmben, mint a házasságtörés, nem csoda hát, hogy Clotilde de Marelle asszony, Duroy első szeretője 1947-ben egy fiatalon megözvegyült, ám erkölcsileg tökéletesen szilárd, szerelmes asszony. A történet alaptézise – miszerint Párizsban a legfontosabb emberek nem a hatalommal bíró férfiak, hanem a feleségeik – már igen hamar kimondódik, az események alakulása mintha azonban mégsem ezt támasztaná alá ebben az adaptációban. A film nagyfokú stilizáltsága természetesen a stúdiókörülményekből is fakad, minderre azonban méginkább ráerősít az a mód, ahogy a történet szerves részét képező erotikát érzelmes dal- és táncjelenetekké szublimálják.

Duroy a kezdeti nehézségek ellenére lassan egészen megtalálja a helyét a Francia Életnél, s miközben igyekszik feljebb kapaszkodni a társadalmi ranglétrán, tiszta szívből szereti Clotilde-ot és annak kislányát. Útjai azonban nem tisztességesek, ezért végül bűnhődnie kell – annak ellenére, hogy Maupassant egy újabb sikeres hódítás bevégzésével, s ezzel a pazar jövő biztosításával hagyja el hősét. Érdekes módon azonban nem a ’47-es verzió címébe is belefoglalt "Párizs asszonyai" miatt, az aljas és számító csábítások végett kell meglakolnia. A regényben is jelenlévő névváltoztatás, az elegáns és hatalmat sugárzó Du Roy de Cantel cím felvétele itt bizonyos de Cantel báró becsületébe tipor. Így lesz kevéssé jelentős párbaj-epizódból erkölcsi megdicsőülés és drámai csúcspont, melyben a főhős halálosan megsebesül, s ezáltal meglakol a bűneiért.

Napjaink karakteres embertípusa

Az utóbbi években készült belga TV-film már sokkal szigorúbban áll a francia irodalom klasszikus darabjának adaptálásához, következetesen igyekszik mindent belesűríteni alig több mint másfél órás játékidejébe. Duroy a belga alkotógárda szerint is egy harmincas éveiben járó, kellemes, disztingvált úriember, az a fajta elbűvölő személyiség, aki nem csak a nők szívébe lopja be magát, de nyomban képes beilleszkedni a társaságba is. Egy aktív, cselekvő hőssel van itt dolgunk, aki hamar sikeressé válik – nem ritkán saját ötletei nyomán, miután a kezdőlökést megkapta Madeleine Forestier-től. A film igyekszik alkalmassá tenni a karaktert az azonosulásra; a prostituálttal, akivel a szalonéletbe való kerülése előtt dolga volt, itt kezdetben afféle tartós kapcsolata van, paraszt szüleit több alkalommal meglátogatja. Ezzel összhangban az unatkozó úriasszony, Clotilde is visszafogottan ábrázolt, mint aki valódi szerelemre áhítozik, s ugyanezt kapja viszonzásul a nőcsábász Duroy-tól, s akinek szerepe is jócskán megnő mind a regényhez, mind a többi filmváltozathoz képest. A kétezres évek szabadabb ábrázolási tradíciói már megengedik, hogy a szexualitás elnyerje a maga helyét, ám merészebben és sokkal jelentékenyebbnek láttatva azt sem tolódnak el a hangsúlyok, az élvezet megmarad eredeti, instrumentalizált voltában.
 

Külön érdekes, hogy e változatban a nők szerepe csak igen későn, túl a filmidő felén mondódik ki egyértelműen. Ez talán nem véletlen, tekintve, hogy alighanem minden idők legaktívabb és legönállóbb Duroy-jával van dolgunk Philippe Triboit rendezésében. Ő az ezredfordulós korunk hőse, a self-made man. Tudja, mi a célja, ismeri az eszközeit, s legfőképpen megvan a magához való esze, hogy mindent elérjen. A regényalak egyszerűségéből és brutalitásából itt nem sokat látunk, viszont, kapunk helyette egy hús-vér, modern karrieristát.

A fiatalság örök bája

2012-ben egy angol-francia-olasz produkcióban azonban egészen megváltozik Duroy alakja mozgóképi elődeihez képest. A húszas éveiben járó Robert Pattinsont választani a főszerepre egyértelmű gesztus a testiség, a szépség és a fiatalság kidomborítására nézvést. Minden egyes adaptáció elhagyhatatlan jelenete ugyan az a – regénybeli előképpel is rendelkező – többször visszatérő pillanat, amikor Duroy kiöltözve megy egy vacsorára, amint azonban siettében megpillantja magát egy nagy tükörben, megáll, hogy gondosan és elégedetten megcsodálja magát. Az önszeretet és a testi szépség markáns jelenléte tehát egyáltalán nem új, épp ellenkezőleg, a kezdetektől jelen van a Bel Ami-történetekben, napjaink "szépfiú"-képét mégis egy az eddigiektől egészen eltérő alak, a gyermekkorból őrzött lágy vonásokkal megrajzolt arc és a megkérdőjelezhetetlen fiatalság kamaszos romantikájának aurája testesíti meg. A külső angyali ifjúságának ideáljával áll éles ellentétben a tény, hogy Pattinson Duroy-ja levetkőzi a rárakódott társasági gavallér-mázat. Ez a fiatal katona önző, kegyetlen, gyakran brutális – hiszen nőkre is kezet emel – és igen gyakran egyenesen ostoba is. A csábításhoz ért – és csak ahhoz. Minden Szépfiúk leginkább mondén változata ő: kizárólag az élvezet és a pénz érdekli, egyetlen eszközével ezt hajtja minden áron. A nőkre tett hatása tagadhatatlan, a társaságba azonban nehezen integrálódik, s csak szeretőivel szemben van fölényben. Több alkalommal férfi szereplők tesznek finom és kevésbé finom utalást arra, hogy jóképű ábrázata nélkül semmire sem menne, s az asszonyok körein kívül önmagában tehetetlen. Madeleine-nel való kapcsolatában is egyértelműen megmutatkozik a fordított felállás; az asszony végzi a munkát, a férfi-dolognak tartott politikai újságírást, míg a férj jogán puszta haszonélvező Duroy-t csak a fiatalasszony teste és öröksége érdekli.

A regény kiváló forgatókönyv-alapanyagot kínál, hiszen az eseménydús cselekmény jóformán egy pillanatnyi pihenőt sem hagy, a fordulatok szorosan követik egymást az első oldalaktól az utolsóig. Ilyen feszített tempó mellett pedig – amikor egy-egy kitüntetett pillanatban mégis helyet kap a szövegben – a kontempláció különösen hangsúlyozódik. Egyetlen olyan szereplője van a regénynek, akinek alakja nem csupán egyszerű motivációi és egyértelmű cselekedetei révén rajzolódik ki előttünk. Norbert de Varenne, az idős költő afféle rezonőrként is felfogható a történetben. Ő mutat rá a körülöttük tomboló erkölcsi-érzelmi nihilre és a mindennapi élet hiábavalóságára egy más perspektívából. Varenne felett már eljárt az idő (többször nyomatékosítják, hogy a valamikori nagy irodalmár már túl van élete jelentős művein), így az ő létezését már csupán a halálhoz való viszony határozza meg. Egy alkalommal hosszan beszél Duroy-nak arról, hogy a haláltudat a kor előrehaladtával egyre jobban befészkeli magát az élet minden apró szegletébe, a visszavonhatatlan elmúlástól való szorongás pedig visszamenőleg is negligálja az élet minden örömét. Ezen a beszélgetésen túl Duroy-nak másik olyan élménye, mely mélyen elgondolkodtatja és megrendíti, úgyszintén a halálhoz kapcsolódik: barátja, Forestier haldoklását kell végignéznie. Az élet hiábavalóságára és kisszerűségére való halál általi rámutatás tehát a regény bár nem túlhangsúlyozott, mégis sarkalatos pontja.

Természetesen ezeknek a jeleneteknek a plasztikus ábrázolása hiányzik valamennyi adaptációból. Nem csupán a mozgókép természetétől idegen volta miatt, de a filmidő szűke okán is érthető módon ki kellett hagyni Varenne-t és az ő félelemeit. Mégis szerencsés adaptációs eljárással van dolgunk, amikor hatásában egy-egy pillanatra felbukkan ez a tematika. A Private Affairs of Bel Ami Duroy-ja ugyan a kor erkölcsi sztenderdjeinek megfelelően halállal lakol bűnei miatt, s az addig gondtalan, törtető férfi élete végén megbánást tanúsít és őszintén megvallja szerelmét Clotilde-nak, ez mégsem ad választ a főhős motivációval kapcsolatos kérdéseinkre. A tény azonban, hogy az utolsó előtti jelenetben éppen erre tesz kísérletet a 2012-es Bel Ami, arra mutat rá, hogy a legújabb adaptáció az élet élvezete és a halál közötti feszültséget teszi saját értelmezése alapjává. A film egyértelműsíti számunkra Maupassant regényének ezt a lehetséges olvasatát. A haláltól és a keserves élettől való mérhetetlen rettegés áll az ifjú Duroy minden cselekedetének hátterében – a puszta, nyers élni akarásból fakad minden önző és kegyetlen cselekedete. Ez a szerzői szándék pedig érvényes módon csatol vissza Maupassant művéhez, hogy magáévá tegye annak egy meghatározott olvasatát.


Bel Ami - A szépfiú (Bel Ami)
Színes, feliratos, angol-francia-olasz filmdráma, 102 perc, 2012

Rendező: Nick Ormerod, Declan Donnellan
Író: Guy de Maupassant
Forgatókönyvíró: Rachel Bennette
Zeneszerző: Lakshman Joseph De Saram, Rachel Portman
Operatőr: Stefano Falivene
Producer: Uberto Pasolini
Vágó: Gavin Buckley, Masahiro Hirakubo

Szereplők: Robert Pattinson (Georges Duroy), Christina Ricci (Clotilde de Marelle), Uma Thurman (Madeleine Forestier), Kristin Scott Thomas (Virginie Walters)

Forgalmazó: Ristretto Distribution Kft.