Az Angyalok meséiben hét olyan történetet olvashatunk az angyalokról, melyek valójában mindenkinek szólnak, s legfőképpen azoknak a felnőtté váló gyerekeknek és felnőtteknek, akik nyitottak arra, hogy levetkőzzék az egyre kényelmesebb burokká vastagodó, csak a kézzelfogható dolgokhoz rögzült képzeteiket a világról. A történetek mindennapi csodákról és az angyalokkal való találkozásokról szólnak, akiknek létezése kétségtelen, még ha kevesen is láthatják őket.

Berszán István neve nem szorul bemutatásra Erdélyben: irodalomelméleti munkái fontos részét képezik a kortárs erdélyi magyar (és nem csak) irodalomtudományi diskurzusnak. Ezúttal viszont egy új írói arcát mutatja meg, hiszen kevesen ismerik gyerekirodalmi műveit, annak ellenére, hogy az elmúlt években már három mesekönyve is megjelent a kolozsvári Koinónia kiadónál. A válogatott útibatyú (2002) és a Bundafüles Subanagy (2008) című mesekönyvek után 2011 végén látott napvilágot az Angyalok meséi című kötet.



Rendkívül szerethető mesevilágot jelenít meg a könyv a vágyak, különleges események és a valóság találkozásáról. A mesék nyelvezete, a bennük felismerhető székely ember élces, szikár humora és a fordulatokkal teli cselekményszövés a szerző előző két könyvéhez viszonyítva is egy minden szempontból kiforrott és letisztult mesevilágot képvisel. Néhány szókapcsolat vagy gondolat olvasása közben természetesen felidéződik az előző kötetek egy-egy szereplője is, így talán legtöbbször az erdő bölcs medvéje, Bundafüles Subanagy szavai csengenek vissza fülünkben. Az előző két kötetben még érződik, hogy a szerző egy-egy izgalmas intellektuális utazás közben még keresi a mesei nyelv és mesei világ határait, lehetőségeit, mintegy tágítva is azokat. A válogatott útibatyú és a Bundafüles Subanagy történeteiben egymáshoz tapadnak, és egymásra tevődhetnek a mesei fordulatok egy-egy irodalomelméleti kérdéseket mozgósító, önmagára visszautaló, önértelmező, önreflexív gesztussal. Az Angyalok meséi ilyen szempontból viszont megmarad a mesék és a mesei nyelv világában. Ugyan itt is alapmotívum a megfigyelés, a dolgok rejtett oldalának a meglátása és értelmezése, de mindeközben nem lépünk ki a történetből, hanem annak határain belül történik mindez.

Berszán István kötete a hét minden napjára jutó egy-egy mesén keresztül a teljesség jegyében arra vállalkozik, hogy utána eredjen a nyomoknak és megmutassa a hozzájuk vezető utakat. "Az égiek becserkészésekor […] levetkőzzük örökölt álcáinkat, amelyeket azóta vettünk magunkra, mióta nemigen találkozunk már vadakkal és égiekkel, s amelyek miatt nehezen tudunk arra figyelni, ami körülöttünk s ennélfogva nem is bennünk, nem is másutt, hanem épp velünk történik" – mondja az elbeszélő az Angyalles című mesében. (29.) A titok az éberségben és az érzékenységben rejlik, derül ki a magashegyi túrázó különös találkozásainak elmeséléséből, mint ahogy az elbeszélő vaddisznókondával való találkozásából is, ahol csak a legkisebb veszi észre a kondára leselkedőket, vagy A harmadik című mesében, amikor Isti apa tanácskozik a kislányokkal, akik számára természetes, hogy közben a szobában összegyűlt angyalokat számolják.

A történetek tanúsága szerint minden eseménykor, a jóknál és rosszaknál is mellettünk vannak az angyalok. Nem könnyen fedik fel magukat, hogy össze ne kuszálják jobban a dolgainkat. Viszont ők azok, akik szerethetőbbé tehetik a veszteségeinket és a nehezen elfogadható dolgokat, azzal együtt, hogy nem tüntethetik el a történeteinkből a már megtörténtet. Mert azokat "már az angyalok sem törölhetik a történetből, bármekkora fejtörést is okoz a jóvátétele. Mielőtt a Teremtő kezükbe adta volna a világmeséket író, szépen kihegyezett ceruzát, előbb a végéről bölcsen levette a radírt." (6.)

Angyalok meséi bölcs történetek, kifinomult és letisztult nyelvi, formai világgal. A kötet hitelességét az emberi érzések, történések árnyalt ábrázolása és a szövegnek önmagával, valamint a megjelenített világgal szembeni ébersége teremti meg, ami leginkább a dolgokra való visszakérdezésen, a nyelvi játékokon és a kifogyhatatlan, sziporkázó humoron keresztül ragadható meg. "A helyeknek, ahol lakunk, nemcsak a világra, hanem a világból is kell hogy legyen kijáratuk. Nem jó, ha kint is bent vagyunk. Lám, a mesének is van erkélye, ahová kiléphetünk belőle, s ahol, nincs mese, gondolkodni kell" (63.) – olvashatjuk a Rönklóca az erkélyen, avagy mit tesznek hozzá világunkhoz az angyalok című mese elbeszélőjének önreflexív gondolatait. E történetből nem csak az derül ki, hogy a városon a tömbházrengetegben élő ember számára ráadás az erkély, főleg ha éppen nem mehet ki a hegyekbe, hiszen ott érezheti a szél és az angyalok fuvallatát, hanem a mesék rejtelmeibe is beavatódunk.

Miközben az elbeszélő az angyalok nyomai után kutat, feltevődik a kérdés: valójában ki is les kire? Az angyalok az emberekre vagy az emberek az angyalokra? Feledhetetlen a pillanat, amikor találkozhat a "földi világ" a "felső világgal". S ha már megtörtént, sok esetben nehezen döntető el, hol is mosódtak össze a határaik. Ennek megértését kíséreli meg az Angyallesen című mese elbeszélője, aki kipróbálja, milyen lehet egy angyal bőrébe bújni. Magasan, egy fa ágai közé rejtőzve igyekszik átérezni az angyalok perspektíváját, melyre kiváló alkalom számára egy magas bükk lombjai között fedezékbe húzódva lesni a vadakra. Humorral fűszerezett jelenet ez, ahogy az ágak közül a főszereplő bükkmakkok szúrós tokjaival – akár egy-egy angyallövedékkel – dobálja a vaddisznókonda tagjait, így tesztelve az "alsó világ" teremtményein, hogy észreveszik-e őt. Persze az angyalokat látni vágyó ember számára ez olyan szempontból is jó alkalom, hogy így az angyalok vélhető szempontjait is átérezve ráláthat önmagára és saját helyzetére.

Minden bizonnyal a kötet csúcspontja A harmadik című mesében kibontakozó megrázó születéstörténet, ahol nem "csak" találkozik, hanem eggyé válik az ember és az angyal. Lecsupaszított testekként olvadnak össze, s ezzel együtt végérvényesen külön is válnak, megtartva magukban e "találkozás" sebeként a másik hiányát. A legnagyobb emberi mélységeket finom arányérzékkel, tömör, de a zsigereinket is átjáró líraisággal és kifogyhatatlan érzékenységgel megjelenítő drámai események sora ez. A történet végkifejletekor pedig nehéz lenne eldönteni, hogy egy angyal vált szemünk előtt emberré vagy egy ember angyallá. "Mikor látták, hogy kinyitja a szemét, az angyalok is visszarepültek a felső világba. Kivéve azt az egyet, aki nem tudott már repülni. A lábától fogva fejjel lefelé ott sírt és remegett a császármetszést végző doktor bácsi kezében, palást és szárny nélkül, mint aki mindenét odaadta." (59.) Berszán István mesekönyve kétségkívül feledhetetlen találkozás az angyalokkal és még inkább önmagunkkal.