Felületesnek gondolnám azt az akár kritikusi, akár újságírói, de főleg olvasói elképzelést, amely úgy állna hozzá az Édes hazám antológiához, hogy arról a politikai szekértáborokhoz való tartozás alapján szükséges, tanácsos beszélni. Itt van egy könyv, amely nem rejti véka alá, hogy az elmúlt húsz évünkről készül, szeretne valamit mondani; ebben pedig épp az lenne az üdvözlendő, hogy egy időtartam nem olyan érték úgysem, ami egyik vagy másik (vagy harmadik) oldal számára kisajátítható. Azt pedig, hogy a politikai költészet mostani lendületét (egyfajta) demokráciadeficittel, illetve azzal magyarázzuk, hogy "a nyilvános társadalmi párbeszéd lehetőségei riasztóan csökkentek" (Utószó, 367.), érthetőnek, indokoltnak, ám túlzottan felületi és reflexszerű megállapításnak tartanám.

Miután sokan sokfélét (ám talán még mindig nem eleget) írtak az utóbbi hónapokban a politikai költészetről, néhány tünetet akarnék mindössze megvizsgálni arra vonatkozóan, hogy milyen(ek) is lehet(nek) az(ok) a vers(ek), amely(ek) kortárs közéleti(ek)nek neveztetnek, és hogy ez a kötet mit is kezd ezzel a kínálattal. A teoretikusi megszólalásokat egyelőre csak fontos és erős cölöpöknek látom, amelyeken még nem kezdett el felépülni Velence – így lesz az Édes hazámból is csak tégla, habarcs nélkül. Épp ezért gondolom azt, hogy ez a könyv, ez a kísérlet – és nyilván ennek okai kifejtendőek és bizonyítandóak – túl korán érkezett, no nem az elmúlt 20 évhez, hanem a néhány hónapja tartó szakmai vita következtetéseinek állapotához képest. Mintha nem lennének (még) elmélyítve azok a normatív szempontok, amelyek mentén a kötet, (vagy a szerkesztői útmutatás, javaslat szerint) az egyes versciklusok valóban érdekesnek, megkerülhetetlennek és költőileg elég ösztönzőnek mutatkozhatnának. Ezt az elmélyítést persze az Édes hazám kritikai visszhangja maga is előmozdíthatja, ebben lehet bízni. (Szóval az antológia-immanens megoldatlanságokon túl akadnak ilyen egyéb nehezítő körülmények is.)

Az egyik tisztázatlan ügy éppen az, hogy mire is számítunk, mivel is számolunk egy "ilyen" vers olvasásakor. Az aktuálpolitikai, közéleti események, tények, visszásságok rögzítésén, dokumentálásán, a rajtuk való esetleges felháborodáson túl, képes-e az adott versszöveg feltárni, körülírni, sugallni, hogy mindez mit visz végbe a magánéleti mélyszerkezetekben (hiszen "politikailag lakozik az ember" – Vári György: Micsoda a politika?, ÉS, 2012. március 23.), ahonnan aztán a köz- és korhangulat kiépül. Mert persze a versekből elveszhet (és az esetek többségében el is veszik), dekontextualizálódhat ez a bizonyos aktualitás, ám az esztétikai értéknek ettől függetlenül továbbra is érvényesülnie kell. (Számomra egyébként hosszú ideje megválaszolatlan kérdés, hogy mi a határ; mi számít elavult aktualitásnak, élmény- és tudásanyagnak, dekontextualizálódottnak, visszatekintve a mából? Bármilyen évszám még nem vagy már igen? Az ’56-os forradalom még nem, de Brezsnyev halála már igen? Az őszödi beszéd még nem, de a – versben, e kötetben is feltűnően feldolgozatlan – újratemetési beszéd már igen? E kérdések kapcsán beszélt eltitkolt realizmusvitáról Németh Gábor az Előhívás sorozat ÉS-vitát feldolgozó estjén.)

Mindez talán abba az irányba mutat, hogy a poétikai tisztánlátás, pontosítás érdekében is hasznos lenne a sokak által nehezen emészthető politikai, vagy az Édes hazám által is használt közéleti címszó helyett a téma kapcsán búvópatakként többször is felbukkanó közérzeti líra fogalmát használni, innen indulni el.

A ciklusok néhol erősen, néhol zavaróan, bántóan, rendkívül homályosan körvonalazott tematikai csoportosítása nem kínál olyan mély párbeszédet (ez az utószó, a kötetkompozíció varázsigéje), mint arra Bárány Tibor, a versek válogatója számít. Azokat a két évtizede mantrázott közéleti forrópontokat (mélyszegénység, múltfeldolgozás, korrupció, határon túliság, kirekesztés stb.) látjuk viszont a ciklusok fölött, amelyek éppen az állandó, csak felületes emlegetés, fecsegés, locsogás miatt jutottak idáig. Nem a szociális érzékenység és a kérlelhetetlen társadalmi szolidaritás égető szükségességét vitatom el (sőt a szándékot magát csak respektálni lehet), de amíg egy-egy vers valóban erős állításokkal tudna hozzászólni az adott kérdésekhez, addig ez a tévedhetetlen összejátszatás többször inkább gyengít az építményen: a Fantom cégek, fiktív számlák ciklus darabjai kis túlzással megfojtják Lackfi János Kesernyés felhívását és Vörös István A válság üdvözlése című versét; Lászlóffy Aladár moralizáló gőgje ("Sok kábítós kis Mozart hunyt el,/ a többi McDonald’sra hangol"; "ingliss kokakólás minta"; "Szólj ide bunkofonon, szentem!") a Nem lesz elég ciklust zavarja meg; nyilván Csontos János szövege sem önértéke, hanem a verscsoport koncepciója miatt szerepelhet; míg Faludy György borzasztóan gyenge Szélsőjobb című verse azért marad az emlékezetemben, mert érthetetlen, hogy hogyan kerülhetett be az antológiába egyáltalán.

Alapvetően tehát a sűrűséggel van bajom (ld. még: sok kéz között elvész a gyerek, stb.). A válogatás így nem erőskezű koncepciót, sokkal inkább stréberséget, leltár jelleget mutat, (az utószóbeli mentegetőzés ellenére épp) a reprezentativitás előzte meg a szigorú koncentrációt. A kötet nem vállal komoly kockázatot, nem vállalta a versanyag szűkebbségét, pedig akkor is fenn lehetett volna tartani egyebek mellett a – szintén fontosnak vélt – világnézeti többszínűséget.

Persze akadnak domináló versszervező, poétikai ínyencségek a kötetben. Ilyenek a rájátszások, a klasszikus nagy versekkel megnyitott párbeszédek (dekódolásuk egyébként izgalmas játékként is felfogható). Ez néhol kulcsmondatok megidézésével, újraértésével valósul meg (Himnusz; Szózat; Huszt; A föl-földobott kő stb., Kossuth-nóta esetében több helyen), néhol egy-egy vers (kivételesen szoros) parafrázisaként (Erdős Virág: Közelítő; Tóth Krisztina: A koravén cigány). Különleges, meghatározó hivatkozási pontként van jelen Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című verse, melynek többszöri "felhasználásakor" mind a textuális (mint Schein Gábor Egy mon-ja esetében), mind a szerkezeti szempontok (is) érvényesülnek (ld. olyan különböző értékű szövegeknél, mint Márton László: Bowen monológja, sötétben; Erdős Virág: Hol; Mestyán Ádám: Egy mondat a szabadságról; Csontos János: Egy mondat a hazugságról).

Az Illyés-vers hatásával szoros összefüggésben említhető az a jellemző sajátosság, amely katalógusként teszi definiálhatóvá a kötet számos versét. A felsorolásos technika, a listázás egyes esetekben bűnlajstromként, másutt éppen a ’minden megvan’ fájó-szép gesztusaként értelmezhető. Erdős Virág legtöbb kötetbeli versére ez a jellemző (a kötetbe már nem kerülhetett be a szintén nagy hatású Na most akkor…), továbbá pl. Tatár Sándor: Magyarok Istene; Vasadi Péter: A jövedelem típusai; Marsall László: Magyarnak lenni; Szilágyi Ákost pedig kántáló versbeszéde engedi a közelbe. Köteten kívüli, sőt igen távoli példa, de hasonló eljárás, ezért erre mutat Tamás Gáspár Miklós A kiábrándulásról című friss szövegének zárlata is (ÉS, 2012. július 13.).

Sokféleségében szembetűnő jellegzetesség a hazára, az országra alkalmazott epitheton-használat. A könyv valószínűleg leggyakoribb szókapcsolataként címnek is választott ’édes hazám’ feltűnéseit nagy kihívás lenne mind kigyűjteni, ám Schein Gábor Karácsony másnapján, 2011 című verséből származó ’Kísértethazám’ hasonlóan emlékezetes marad. Az ország sűrű-jellemzésére használt kifejezések pedig egyszerre képesek hordozni az ’érte, nem ellene’ haragvás, a kihasznált szeretet és az önkritika, önostorozás összetett érzéseit: ékszerország, kőország, kobaltország, lebujország, Kodály-ország, Csontváry-ország, Babits-ország, Karinthy-ország, Delikát-ország, szürkeország.

A fentebb elhibázottnak, túl tágasnak vélt tematikus felosztás helyett mutatkozott volna, mutatkozik egy másik, a generációs hangokat összemérő, összeeresztő, gyümölcsözőnek is ígérkező konfrontációs szerkezet is. Az 1910-es születésű (a kötetben csupán egy, már megemlegetett verssel szereplő) Faludy Györgytől, a ’14-es születésű Határ Győzőtől egészen a ’78-as Szálinger Balázsig, a ’79-es Mestyán Ádámig rajzolódik ki az a több nemzedéket felvonultató ív, amely mentén az elmúlt húsz év Magyarországáról gondolnak valamit a szerzők. Talán elmondható, anélkül, hogy el akarnám végezni az antológia átrostálását, hogy ebből a lehetőségből éreznek meg valamit az Üzenet Új-Huligániából, A polgári disznótor és az Ostor csattan az éjszakában című ciklusok.

Három verset emelnék ki ennek illusztrálására – az így kirajzolódó vezérelv pedig további (a kötetben is szereplő) igen nagy versekkel rendezhető, írható körül. Petri György a ’93-as Kívülben saját bystander mivoltáról beszél, a megharcolt harcok utáni "megteremtett KÍVÜL"-ről, "Némi nyugalmat, meleget, még mielőtt testem kihűl". A második, Kemény István Nyakkendő című állegenda-verse. Ebben a két generáció, amely a parlamenti fogadás előtt találkozik, kvaterkázik, méregeti egymást, éppen Petrié és Keményé lenne. A harmadik pillér Szálinger Balázsé; ő itt a - kötetben egészen kislétszámú - még fiatalnak nevezett magyar költészet kulcsfigurája (az "utánajövők" alulreprezentáltságának oka az ő közélettől való költői tartózkodásuk, ódzkodásuk, közélet iránti költői közönyösségük, süketségük, és nem válogatói mulasztás). A kötet sorrendje Szálingertől a Fiúk, férfiakat ajánlja, jogosan, én inkább a Rendszerváltás_2.0-t citálnám vissza ide, amelyben szintén a Kemény-féle Nyakkendő (egykor) ifjú szabadságharcosai szólíttatnak meg, és az a feszültség, amely a Nyakkendő végén engesztelhetetlen gyűlöletként íródik le, itt a becsapottság, keserű csalódottság hangjait hozza: "Ütött egyet rajtam is az idő:/ Őszülök – amit ti nem mertetek./ Szálanként őszülök. Tudjátok-e,/ Milyen érzés a rend szerint haladni,/ És nem tapadni, tapadni, tapadni?// Kineveztetek folytonos jelennek/ Néhány évtizedet – de ez a múlt,/ Éppen ez ellen szálltatok a síkra./ Zászlótokon az én gyerekkori/ Fotóm volt! És hosszú lett a triumphus,/ És én felnőttem az ünnep alatt." Az legyen a puszta véletlen műve, hogy mindhárom vers használja – persze eltérő súlyokkal – a nyakkendő motívumát.

A Szálinger-versből kibuggyant tapadó torlódás nemzedéki tapasztalatának leleplezése lehet az Édes hazám antológiának az egyik folytatható tematikus útja, akár a számonkérés, akár a békülés, akár az önvizsgálat eltérő generációs hangjait szólaltatja meg. Az elmúlt évben persze látható volt, hogy a közérzeti líra bármelyik területe képes innovatív és érvényes módon beszélni. És noha mintadiák-válogatónak lenni egy ilyen kiélezett (most elsősorban úgy értem szakmailag kiélezett) helyzetben, kérdésben elég nagy luxus, valaki legalább megcsinálta a gyűjtőmunkát, így nekünk elég lehet egyetlen könyvet átpörgetni, ha az itt és most hazáról itt és most akarunk megtudni valamit.