Találóbb előzenekart nem is szerződtethettek volna az estére, mint a magyar indie színtér vérkeringésébe nemrég egy nagylemezzel visszatért Amber Smith-t, akik szintén pár éves hiátus után próbálják előkaparni azt a nyugdíjaztatott feelinget, és azt a rockzenei nívót, amivel nevet szereztek maguknak. Ha csak azt nézzük, milyen tűzzel és lelkesedéssel nyomják így, újjáalakulva Pinoklo Imréék ezt a kissé szomorkás, de mégiscsak bulizható indie zenét, akkor nyugodtan kijelenthetjük: nem lesz itt gond, még akkor se, ha idei nagylemezük nem is aratott osztatlan sikert a rajongók körében. Merthogy azt a Mission törzsközönséget állították pár szám alatt az oldalukra, amelyik bizony már a 30-as, 40-es éveit tapossa, és csak a nosztalgia hevében váltott meg egy koncertjegyet, egyébként pedig valószínűleg nem a hazai klubélet felvirágoztatásával tölti átlagestéit.

Arról már nem is beszélve, hogy a borongós romantikába ágyazott Mission-stílus sem áll éppenséggel fedésben az új évezredbeli, könnyed-szellős, pattogós ritmusokra vezényelt indie rockkal. De meg kell hagyni, a lemezminőséget produkáló Amber Smith még az olyan régebbi dalokat is kissé feszesebbre, rockosabbra vette, mint a Lindsay’s Song, ugyanakkor slágerek terén sem kellett szerénykedniük. Együtténeklős, rádiókompakt szerzemény (Square 1) ugyanúgy felcsendült, mint elmélázós, borozgatós andalgás (Bourbon and Soda), úgyhogy a hangulatra egyáltalán nem lehetett panasz, azt teljes mértékben megteremtették – és ha minden igaz, elvileg ezért szokás előzenekarokat szerződtetni.

Mondjuk ha valakinek, akkor Wayne Hussey-nak és címeres barátainak nem volt szükségük segítségre, ugyanis a szokás szerint napszemüvege mögé rejtőző énekes-gitárosnak saccperkábé két percbe tellett, amíg végérvényesen az ujja köré csavarta a korosodó dark rockereket, és a Mission-életművet nemrégiben felfedezett ifjúságot egyaránt. De akart is csavarodni itt mindenki, egymás köré, szomorú-szerelmesen, hogy átélje azt a katarzist, amit a melankolikus, de pörgős Mission-dalok jelentenek.

Egyfelől a Sisters of Mercy, a Fields of the Nephilim, vagy akár a Cure által körbehatárolt műfaj darker romantikája, másfelől a Hussey-ból egykoron ömlő slágeres énektémák adják a Mission-élmény esszenciáját, ami koncerten (is) tökéletesen működik: az élő előadás adrenalintól tajtékzó, eksztatikus hangulata mosdatja tisztára az embert, melankóliájával nem nyomasztja, hanem felszabadítja a Mission-rajongókat.

Laza rock ’n roll buli, tömény nosztalgia, és heveny darker-hangulat ülte meg az A38 koncerttermét ezen a meleg nyárestén, Hussey-ék pedig bizonyították, hogy hiába teltek el hosszú évek azóta, hogy ők így hárman együtt pengettek volt, a kémia még mindig a régi. A 2008-as, ráérős és kétórás bulival ellentétben most sűrűbbre vették a programot, az előadás is intenzívebb volt, Craig Adams-nek például arra is volt energiája, hogy a színpad szélén ülő, olvasó fiatalembert egzecíroztassa (konkrétan hazaküldte), csak hogy később bocsánatot kérjen tőle, merthogy művelődő úriemberünk aktívan dolgozott éppen.

De Simon Hunkler gitárost sem kellett félteni, a jobb szélt nem csak égimeszelő termete és örök-stílusos napszemüveg-kalap divatkombinációja miatt uralta, hanem aktívan bemozogta – bepörögte – a rendelkezésére álló teret, de feelinges szólóival sem vallott szégyent. Wayne Hussey pedig olyan, mint a jó bor, amit minden koncerten iszogat: minden egyes koncerttel csak jobb lesz. Persze, ez a mélyfekvésű, amorózó orgánum csak kamatozik az évek múlásával, és Hussey-nak is jól áll az érett középkor visszafogott sármja – az elborult Mission-slágereket ugyanolyan autentikusan, és ugyanolyan precizitással tolmácsolja, mint régen.

Az estén meglepetésnek nem volt helye, de ez így volt jól, kikezdhetetlen best of programot kaptunk, amiben talán csak annyi volt mégis a kellemes meglepetés, hogy olyan dalok is helyet kaptak benne, amelyek a 2008-as, karrier-áttekintő búcsúbulin kimaradtak. Persze ezek is kipróbált, sokat megélt szerzemények, a Hands Across The Ocean vagy a The Grip of Disease nem korosodtak, ma is úgy húztak, mint fénykorukban.

Nincs mit tagadni, slágerparádé volt ez a javából, még ha nem is manipulatív popzenéről volt szó: Hussey-ék feljöttek, és másfél óra alatt elsorjázták a legnagyobb Mission-klasszikusokat. A kötelező Beyond The Pale-től kezdve a keményvonalasabb Naked And Savage-en keresztül a közönségénekeltetős Deliverance-ig, a Neil Young-átdolgozás Like A Hurricane-t vagy a második ráadásban, sokak távozása után elővezetett Tower of Strength-et sem feledve. Tökéletes rockbuli volt, érzelgős lírával (Butterfly on a Wheel) éppúgy simogattak, mint ahogy feszes goth’n’roll himnuszokkal (Severina) tesztelték a tüdőket.

 

Ráadásul Hussey-ék mindezt jókedvűen, a kellő iróniával prezentálták: mikor főhősünk kijelentette, hogy ez a körút legjobb bulija, simán elnevették magukat, máskor meg azért vártak kicsit a következő dallal, hogy Craig Adams elmesélhessen egy viccet a publikumnak – ami nyilván egy szót se értett Adams vaskos brit akcentusából és a bizonyára üdítően fanyar viccből.

Azt viszont nagyon is értette, hogy Hussey és kompániája csak lazán örömzenél, még akkor is, ha nyilván ezt teszik a turné összes többi állomásán is. A jó értelemben vett hakni ezúttal nem csorbította az előadás nívóját: igaz, hogy kőkemény nosztalgia, leplezetlen múltidézés zajlott ezen az estén, de hát ezért is váltottak jegyet az emberek. Ha azt nézzük: a Mission legalább élvezetesen zenél, miközben a Sisters of Mercy fáradt bulikat ad, a Fields of the Nephilim pedig folyamatosan lemondja azokat. Személy szerint remélem, hogy a Mission feloszlik és újjáalakul még párszor – hiszen ahogy a 2008-as és a mostani koncertből láthatjuk: egy búcsúbulinál csak egy reunion turné lehet jobb.

A képek a turné korábbi állomásain készültek, és a zenekar Facebook oldaláról származnak.