Mezei Gábor, a L’Harmattan Kiadó gondozásában megjelent függelék. című első kötete több szempontból is egyedülálló a kortárs magyar lírában: koncepciójában, kompozíciójában, vizualitásában is kiemelkedő kötet.

Haladjunk kívülről befelé! A függelék. borítóján Michelangelo Vázlat Ádámhoz c. vöröskréta rajzát láthatjuk, ami a kötet elolvasása után különösen szerencsés választásnak bizonyulhat. Majd fordítunk egyet a könyvön, s a fülszöveg: "Függelék egy apokrifhez. Egy történetre emlékeztet, a történetet írja vissza. Az emberi egyedüllétet jelentő kezdőpont és végpont felé tart, folytonos töredékességben. Kép készül, vagy tűnik el. Ugyanaz lesz rajta első és utolsó." 

S hogy miért is ennyire találó ez a rövidke szöveg? Elsősorban a rész-egész kérdésének, az első és utolsó közötti, csupán leheletnyi különbség precíz felvázolása miatt. Hiszen a kötet egy befejezetlen, avagy (egyelőre még) befejezhetetlen teremtéstörténet kiegészítésének, magyarázatának, vagyis függelékének lett "keresztelve". Egy apokrifmonstrum teljességéhez ez a kis függelék hiányzott; az, amelyik megkérdőjelez elsőt és utolsót, elsőt, hatodik és hetedik napot, elnevezéseket és nevekre hallgatókat, az ént, az őt, s természetesen a létezést, s vele téged is. Bár a kötet kompozíciójában a befejezhetőség, lezárhatóság látszatát kelti, a szövegek olvasásával, kiderül, "ha valaha létezett egyáltalán. a teremtés. ádám szerint. eleve befejezetlen." s hogy az "én" "lehetnék" "az utolsó" "szavak tudásának határai". Épp a tudás határaival való szembesülés, s emellett a befejezés, az utolsónak lenni erős vágya, vagyis a kiegészítésre való folytonos, ám nem fáradhatatlan törekvés veti fel egy olyan rendszer működtetésének lehetőségét, ahol látszólag ugyan, de a verseknek rendje van. Ahol szószedetszerűen á-ból ("a" helyett természetesen az első ember, vagyis ádám nevének kezdőbetűjétől) zs-be, vagyis kezdőponttól látszólagos, kényszerűen talált végpontig juthatunk.
 

Érdemes azonban szót ejteni arról, mindez milyen formában jelenik meg. A kötet minden egyes oldalát kettéválasztja egy függőleges vonal, létrehozva ezzel néhol betöltött, néhol betöltetlen hasábokat, amelyek közül az első és az utolsó természetesen nem maradhat üresen. Nincsenek továbbá nagybetűk, a cím egy szó, félkövér, utána pont, a ponton kívül nincsenek írásjelek, s azok is esetlegesen vannak elhelyezve, talán ismét a bizonytalanság érzésének megerősítése céljából. A koncepció, bár markánsan egyedivé teszi, talán a legkényesebb pontja is a kötetnek, hiszen ezt csak egyszer lehet igazán jól "eljátszani", s akkor is sok lehet. Kiváltképp olyan olvasók esetében, akik nem szeretnek a kijelölt ösvény mentén haladni – bár az üres terek kitöltéséhez mintha lehetőséget kapna – jelen esetben olvasni.

A kezünk még sincs teljesen megkötve, hiszen a kiszámíthatatlan központozás egy-egy versnek több lehetséges értelmezést kínál. Mintha a külsőségek lezártsága a tartalom (témából fakadó) lezárhatatlanságának, befejezetlenségének akarna kárpótlása lenni. A tartalom befejezhetetlensége pedig őszinte gesztus; hiszen ha Mezei kötetét teremtéstörténetként, vagy még inkább a megteremtettség történeteként értelmezzük – s miért ne tennénk így –, bármiféle lezárhatóságot sugallnia nem lenne szerencsés.

Ezen olvasat alapján a "genezis" első állomása az én megérkezése az árva. című versben: "hárman lakunk ebben a városban. én első nap megérkezem. másnapra mindenkit kigondolok. […] amit elrontottam az nincs." A központi fogalom: a "három" – az én, a te és az ő, vagy a Szentháromság szimbóluma – mellett a legfontosabb szó a "megérkezés". Nem teremtés, nem indulás. Nincs kezdőpont, csak a megérkezés valahová, ahol a teremtő gesztus mellett ("kigondolok") a szövegben tovább haladva, a bűnbeesés motívuma után ("megyek tovább. keresem a másikat. aki legalább egy almát a kezembe nyom majd reggelente. aztán felöltözik. hogy eszembe juttassa meztelenségem. elszégyellem magam.") az ítélkezés, az önkényes rendelkezés ("és inkább elfelejtem. egyedül sétálgat az utcán az utolsó ember.") válik egyre hangsúlyosabbá.

A kötetben egyre inkább elmélyülve a ma élő ember (néha éva, néha ádám) világába csöppenünk, ahol azonban mintha elmaradna a tényleges öntudatra ébredés, csakúgy, ahogyan Isten és ember, vagy én és te egymásra találása is. Hiába kapott a barlang. című versben nevet, kiderül, csak ádám nem hallja, ha szólítják, bizonytalanul nézi arcát, árnyékát, ismerős a te, a másik hangja is (napló., úttest.), melyek néha mintha az én és te egymásra csodálkozását, maguk egymásban való felismerését sejtetnék: "mi kétségbeesésünkben átkiabálunk. […] és ahogy odaérünk. a vason a rozsda mint a var. ez te vagy. suttogom meztelen árnyékomnak." Újra és újra felbukkan a meztelenség, amely a "szem felnyílását" jelképezhetné, a kötetben viszont mintha mindig az ember Isten általi magára hagyatottságával, az ebből adódó elbizonytalanodással, a magány érzésével, majdnem-történésekkel, egészülne ki.

A szem.-ben például "vagy én. nem láttam őt soha. vagy ő nem létezett. számomra", a rend.-ben "és elzúgnak de még nem miattad. lőnek de még nem beléd egészen.", vagy leginkább jellemző módon a kád.-ban, "most vagy őt álmodja valaki. vagy nem is lakott még magában soha. […] néha egyedül alszik. és róla képzeleg. néha vele és másról." Az ember egyedül bolyong, "gondozó lett egy elfelejtett állatkertben". Isten és ember egymásra találásának gátja pedig éppen e feledékeny, az embert magára hagyó Isten. Természetes hát, hogy a biblikus képek (pl.: ádám, éva, isten, alma, kígyó, teremtés 7 napja) között a kötet visszatérő motívuma lesz a felejtés; az ember felejt, de hisz az Isten képmására teremtették. Mindez körkörös, állandó ismétlődéshez vezet, hiszen nemcsak az embernek kell önmagát felismernie, hanem Istennek is mindannyiszor saját teremtményét.

Folyton jelen van tehát az újrakezdés, újrateremtés motívuma, az ember azonban, mondhatnánk, "a körből, melyben jár, nem tud kitörni". Miért? Mert az elfelejtett "valamit" keresi, mintha tudná, emlékeznie kellene valamire. Bár emlékszik a kertre mint idilli állapotra, s emlékszik benne valaki(k)re is, ami talán a lezárásra is lehetőséget adhatna, mégis képtelen erre. Folyton keres, "két élet között újat koldul.", felsejlik előtte történetének előre megírtsága (pl.: napló.), önmagát (hangját, arcát) is újra és újra kénytelen felfedezni, s e kutatás, rácsodálkozás közben gyakran összemossa én és te határait. Nem csoda, hogy ebben a világban ember és ember között kapcsolatok mintha csak álmokban, vagy fel-felröppenő emlékképekként lennének jelen, a tényleges érintkezésekkor, találkozásokkor pedig csak sejtik a szereplők, egykor közük lehetett egymáshoz, s e kapcsolat, összekapcsolódás testi lenyomatai újra és újra felbukkannak. a passzív. című versben például az érzéstelenített testrész vagy a köldökzsinór: "sosem tudta meg. mit vettek ki belőle. csak hogy derékig van érzéstelenítővel. […] mégis őt vágják le minden köldökzsinórról", vagy a lárva. című versben az oldalborda, éva megjelenése: "az a furcsa szomorúság szeretkezés után. mi az a szeretkezés. kérdezte ádám rosszkedvűen. és egészen magába fordult. kórházba került. aztán rögtön a műtét után. mikor még be sem gyógyult az oldalán a seb. még alig kezdődött el az első látogatási idő. egy nő jött hozzá. almát hozott reklámszatyorban".

Mezei az ember tehetetlenségét, fullasztó magányát, történetének befejezhetetlenségét, az életek nyomasztó ciklikusságát egyedien, remek hanggal mutatja be. S miután az utolsó versben megérkezünk Rómába, az utolsó ítélethez, tehát ha tetszik, visszatérünk a borítóhoz is, ha tetszik, ítéletet mondunk, én inkább arra gondolok, hogy jó lenne már a következő kötetet, az újabb történetet olvasni!