Négy kopottas csepűrágó érkezik a színre. Vándorolnak – nemcsak térben és időben, hanem álom és valóság között is. Azt hisszük, klasszikus a szereposztás: mi vagyunk a közönség, akik figyelünk, és ők a szereplők, akik eljátsszák nekünk a történetet. Mígnem előkerül a szövegkönyv, és a játszók a nekik írt szöveget felolvasva új játékba kezdenek. A „színház a színházban” dramaturgiája nem hatna az újdonság erejével, de ebben az esetben rá kell jöjjünk: a kerettörténet is a megírt szöveg része, mi nézők is szereplők vagyunk, azt tesszük, amit a szerző (Miguel de Cervantes? Carlos Rodero? Mi magunk? Vagy egyszerűen a mindenkori Író?) létrehozott. Elmosódnak a kontúrok játék és a színházi előadás aznapi, civil valósága között.

Akkor most hogyan is kell viselkednünk, mi a szerepe a közönségnek? Mi is játsszunk, vagy csak ők játsszanak, és mi egyre csak figyeljük őket? Felrémlik az Új Rigai Színház Jég című előadása, amelyben Vlagyimir Szorokin regényét a színészek körben ülve hangosan felolvasták, miközben egyes epizódokat meg is jelenítettek belőle. Ahogy ott, abban az előadásban, most is egyszerre szemléljük kívülről és belülről a történetet. A válasz tehát egyszerű: mindegy, ki a játszó és ki a közönség tagja; az előadás igényt tart mindenkire, s a részvétel kötelező.

Csakhogy az előadás folyamatos reflexiókkal állandóan ki is zökkent a történetből: a játékot minduntalan megszakító dialógusokkal figyelmeztet rá, hogy olykor bizony ki vagyunk szolgáltatva a szerzőnek.

Karsai Gábor fordítása inkább az elidegenítést célozza. A szövegben archaizmusok keverednek szleng kifejezésekkel. Egyes dialógusok Cervantes idejéből maradtak ránk, míg mások (elsősorban a színészek privát vitái) korunk szóhasználatát idézik. Ez a „nyelvi turmix” tehát elemeli (elemeli tőlünk) a darabot: hiába vagyunk „társalkotók”, s így –mint említettem – szinte sajátunknak érezzük az előadás létrehozásának a jogát, a nyelvhasználat mégis arra figyelmeztet: nemcsak a miénk a történet. Bármely korban, bárki, bárhol követelheti a magáénak.

De mi is történik a színpadon? A vándorkomédiások hosszú menetelés után végül lepakolják motyójukat, és játszani kezdenek. Egy hiányzó társuk helyett is ők szerepelnek: felosztják az ő szövegeit is, marakodnak, ki alakítja jobban a kérdéses figurát. Majd hárman közülük azt játsszák el, hogy az elnök úr és körülötte a hatalmasságok (a tábornok, a pap, a feleség, a szerető és nem utolsó sorban a kritikus) hogyan nézik meg az előadást.

Furcsa, már-már abszurd felütés, ráadásul egyre fokozódik: a történet politikai szatírává nő, komiszan kifigurázva az érdek- és pénzszövetségeket, amelyeknek mindig az elnök az origója, hisz minden az ő döntésén múlik. A politikusnak álcázott „besurrancok” és talpnyalók kicsinyes csatározása közben az elnök, nincs mese: műélvez. A feleség már nem ilyen szerencsés, ő ugyanis nem látja a darabot. (Itt kell megjegyezni, hogy a színészek előre figyelmeztetik a jelenlévőket: előfordulhat, hogy valaki nem látja az előadást. Ennek sokféle oka lehet, úgymint: gyakori maszturbáció, HIV-fertőzés, lelki szegénység, butaság stb. Utóbbi az egyik karakter szerint egyenlő a középszerűséggel.)

Végül a vándorkomédiások előadása és az elnökkel kapcsolatos történetszálak összeérnek, s egy tükörjáték jön létre, azaz ugyanaz történik a színpadon, mint az elnöki páholyban. Újra felvetődik tehát a kérdés: ki a szereplő, és ki az, aki csak szemlélője az eseményeknek. Az elnök ebben a tükörjátékban saját kiszolgáltatottságát, döntésképtelen báb-természetét látja viszont, és rendkívül meghatódik – saját magától. Aztán – mintegy varázsütésre – a vándorkomédiások újra önmagukat kezdik alakítani. De a csavar újra fordul egyet: a komédiások úgy csodálkoznak rá a közönségre, mintha fogalmuk se lett volna arról, hogy nézők is vannak. Végül összeszedik bátorságukat, és lemerészkednek közénk. Kivéve Paninit. A nemtelen, néma zenész – mintegy biztosítékként – a színpadon marad, s míg Chaffala, Chirinos és Escipión azon tanakodnak: a nézőtéren ülők vajon színészek, vagy szereplők, esetleg közönség, vagy a csuda tudja, kik-mik, addig Panini felveszi a forgatókönyvet, (némán) elismétli az utolsó mondatokat, és behúzza a függönyt. De a csepűrágók már nem tudnak visszatérni a színpadra, ők is a közönség részévé válnak, majd sorban egymás után eltűnnek.

A színház kialakulásának és elmúlásának misztériuma ez a végjáték. Mintha arról vallana nekünk, hogy egykor mindenki színész volt, és/vagy egy történet szereplője, ám később beleveszett egy arctalan tömegbe, közösségbe, amelyet – színházról lévén szó – nevezzünk most közönségnek.

Gyanítom, hogy inkább a történeten kívül állást szoktuk meg. A „live movie”-képletet. A „nem részt venni” pozícióját. Talán mert: rend a lelke mindennek. Hisz mi lenne velünk, ha a szerepek ilyen könnyen felcserélhetővé válnának? Hogy mi celebráljunk egy előadást?! Hát, ezt, ugye, nem gondolják komolyan a színházcsinálók? Csak nem azt várják tőlünk, hogy ráébredjünk: játszani mindennél jobb?!

Pedig...


Csodakvintett (Budapesti Kamaraszínház, Tivoli)
Fordító: Karsai Gábor
Író és rendező: Carlos Rodero
Szereplők: Stefanovics Angéla, Papp Dániel, Horváth Sándor, Yuuna Kodona

(Az írás szerzője a Bárka Hajónapló Műhely 6. tagja)