Iggy Pop szombat késő éjjel állt a színpadra, de már érkezésünktől fogva vissza-visszatért a fülembe az a kultikusnak mondható dalszövege, mely az utazásról szól. És ahogy ott álltam a porban, közel a színpadhoz, kezemben egy üveg meleg sörrel, fáradtan és elcsigázva, csaknem 50 órás ébrenlét után, felidéztem az egykori barát mondását…

Emlékszem éppen az utazásról, irodalomról és egy Kosztolányi-versről, Petri Györgyről beszélgettünk; a témában nem volt semmi különös és közös szál, hacsak nem maga az utazás toposza, a beavatás, szóval maga az odüsszeia, a tékozló fiú hazatérése, a nagy tanmese. Hajnali egy lehetett körülbelül, de már magam sem tudom; pár óra múlva felkel a nap, hamarosan újrakezdődik a hét és visszatérhetnek azok a védett állatok is a placcra, akik miatt a fesztivál egy része majdnem meghiúsult.

Tehát álltam és láttam az embereken tobzódást. Pláne aznap jöttek rengetegen, akik környező hotelekben, fogadókban laktak kényelemben – tehát nem sátorban vagy egy mikrobuszban szaunázták végig a hetet, hanem csak estére "rálestek" a bulira.

Sokan már feküdtek, félig aludtak is, felborultak, őrjöngtek, egy srác pedig a toi-toi közvetlen közelében álmodott az ébredés utáni Sopronijáról. Aztán megpillantottam azt a "falkát" is, akik épp mellettem osontak be a sajtós parkoló autói közt megbújva. Iggy meg állt a színpadon, utánozhatatlan mozgásával egy túlpörgetett junkie és a moonwalkingoló Michael Jackson képét idézte, félmeztelen testén kidagadtak az erek. Nem vártam meg, hogy elénekli-e, de ahogy távolodtam a színpadtól és ködszerű fátylat húzott a tömegre a por, újra beugrott a refrén: I’m a passanger. Hát igen, nagy különbség van a két megfogalmazás között: "úton" vagy "útban" lenni.

Ha valakit arra kérnek fel, hogy írjon egy fesztiválról, akkor egyetlen feladata van közben: lenni. Így nem volt mit tenni, mint a puszta "levés-t" – nyitott füllel, nyitott szemmel, energiával telten járni és krónikás gyanánt mindent alaposan megfigyelni, átélni, hogy aztán a végén bicskával viccesen belevéshessem a bejárati VOLT táblába, hogy "itt járt a soproni Plutarkhosz". 

Szóval péntek reggel korán keltem, kiültem a kocsi elé a kempingszékemre és feltettem a lábamat a kempingasztalomra, hogy onnan nézzem meg a Lővérek napfelkeltéjét. Gyönyörű volt! Gondosan ügyeltem rá, hogy úgy rugdossam arrébb az éjszaka itt tanyázó mindenféle hívatlan kolléga dobozos sörét és flakonos borát, hogy a gyanú valamelyik szomszédra terelődjön. Ezt ügyesen megoldva óhatatlanul eszembe jutott a nagy Ronaldo idei EB teljesítménye, majd az utolsó dobozt is könnyedén behelyeztem a mellettem álló Fiesta B oszlopa alá – előtte még vígan dekáztam is egyet.

Még mindig nem tudtam mit keresek itt, szóval nyakamba vettem újra a fesztivált, hogy megtaláljam a választ és elindultam fürdeni. A kocsi mellett találkoztam az Eurovízió egyik indulójával, jeleztem, hogy "jól kented", aztán átugrottam a sártengert a bejáratnál, amiben előző éjjel varacskos disznóként dagonyáztak az egyetemisták.

A sártengeren innen, a szemétormokon túl, de még nem a mobilwécék hegyénél jártam, mikor találkoztam a pultos lányokkal, akikkel szemben éjjel támasztottam a pultot, aztán ittunk egy kávét. "Jó fekete legyen" – mondták. "Persze – mondtam – akkor 2 erős macchiattot!" Tévedtem, nem az volt… Mindegy. Elköszöntünk és leültem a büfésoron újságot olvasni. "Vizo bukta a birodalmát, Liptai Claudia újra halál szerelmes" és az egyik BKV busz olyan szinten pozdorjává szakadt, hogy valaki még pénzt is kapott érte, amiért épp rajta ült.

Szóval újság vissza, egyből kuka, gyorsan új kávé és egy nagy mosoly a visszajáró. Reggelire egy folyékony gyros szemből és ismerkedés a Széchenyi tervvel. Kedves felvilágosítás és előzékenység ugyanúgy, ahogyan azt egész éjjel tapasztaltam. Hiába, az egyik legcsaládiasabb fesztiválnak tartják…

Nem volt még reggel 9, de már elkapott a hevület és érzés, amit a "fesztiválozás" kreált szó takar. Jól éreztem magam. Épp szemből tűzött a nap, előkapartam a napszemüvegemet és örömmel nyugtáztam, hogy egyből fel is tehetem, mert kontaktlencsében aludtam. A boltok már nyitva voltak, egyedül a szemben álló apró kis bódé volt csukva. Két nagyobb és szemmel láthatóan újonnan épített házikó mellé pajszerral befeszítették azt a kicsit, a fehérdongájút, a kis rútat. Szinte már vártam, hogy felvakkant benne egy kutya… azonban a felirat egy szóban jelezte, hogy náluk mikor indul a műszak és miről is szól: "Fény 900" - akárcsak a belvárosban az olyan, hogy "free entry". Na, este majd ránézünk!

És ahogy elfordítottam a tekintetemet, kerekre vált szemmel láttam, amit láttam: az egyik bodé mellett, szinte már a járdán parkírozták le életem egyik értelmét és célját! Hát ez nem igaz, egy valódi T1-es Transporter csodálatoan felújítva, homokszínben, mi több, pontosan úgy átépítve, ahogy azt megálmodtam! Fergeteges volt: magasították a belső terét, mint a Westfaliaknak és belül berendeztek egy komplett cukrászdát. Előtte gondosan körülkerített kert, napernyők, kényelmes székek. Úgy magasodott ki króm tükreivel, mint a poraiból támadt Főnix, sőt, mint egy kakas a szemétdombon. Már bele is huppantam volna valamelyikbe, hogy belenyaljak a császárkörtés fagyiba, ha már nem éktelenkedett volna a kezemben egy műanyag poharas Soproni…

Szóval lényeg a lényeg: nagyon tetszett ez a reggeli idill! A szemből megjelenő Ganxstáékat mondjuk szemmel láthatóan teljesen hidegen hagyta a hevületem, mert úgy sasszéztak át a Blikk színpadra, mint a motoroskaszások – nagy kilengéssel. Látszott a könnycsepp felett, hogy korán van még, de délután ugye koncert, így nem volt mit tenni...

Na nézzük meg hogy néz ki a sor tovább! Elindultam a kemping egyik része felé, ahol olyan sűrűn voltak felállítva a sátrak, hogy a helyek mellé gólyaláb is járt volna. Látszott, hogy itt most vagy nincsen több hely, vagy ezek az emberek nagyon szeretik egymást.

A fürdőig kaptam még egy sör és egy vegyes házipálinka illatú útbaigazítást, szóval könnyedén kerültem körülbelül 800-900 métert. Az odáig megtett úton azt hittem, hogy melegem van. Fák alatt is haladtam, sőt az ún. nagyobbik kemping előtt még egy szakasz erdős sáv is járta, de azért eléggé melegem volt már akkor is…

A járda menti kézmosók tövében felgyülemlettek a kis pocsolyák, és a fodrozódó habokban fáradt napozók gurulásztak kedvesen (de szép kép…). Na, szóval a meleg fogalmát akkor kellett újradefiniálnom, amikor megérkeztem a kempingbe, különösképpen pedig a fürdőbe: a kemping egy nagy tisztáson terült a tűző nap alatt. Könnyű volt hát megértenem, hogy a szükség törvényt bont és inkább nekifutásból ugranak be a sátorba az emberek, ha jut beljebb egy kis árnyék.

Egy hegyoldal telis-tele sátrakkal és, ha nem hoztam volna magammal a hegymászós-kempinges-gázos szettemet, biztos itt sütöttem volna a reggeli ham&eggset valamelyik sátor orrvitorláján. Iszonyatosan meleg volt, hőrekord és az emberek úgy másztak elő hordozható infraszaunájukból, mint a madárijesztők.

A fürdőben csak hideg víz, de előtte hála Istennek sikerült a másfél órás sorban annyira átmelegedni, hogy ez meg se kottyanjon. Mire a csövön feljutott a zuhanyrózsáig a víz, már úgyis testmelegre edzette magát, és a tusoló alatt így az ember nehezen tudta eldönteni, hogy még izzad vagy már fürdik?

Koedukált volt természetesen, és már az sem döbbentett meg, amikor egy rettenetesen agg és szőrös angol bácsi tökpucéran végigsétált a kabinok előtt, majd fedetlen testével eltűnt a forróságtól vibráló horizonton. Annyira szürreális volt az egész, hogy már előre is vetítette az aznap előttünk tornyosuló éjszakát… Én nem tudom, hogy az öreg látványa, a pokolbéli meleg vagy az a levetett alsónadrág - ami fejmagasságban fogadott, mikor léptem volna ki a kabinból - húzott vissza a valóság szikár mezejére, de úgy éreztem, itt most "vagy megszoksz vagy megszöksz, Palikám!"

Magam nem vagyok "fesztiválozós arc". Rendben, bevallom és meglehetősen komfortkedvelőnek is tartom magam. Ez nem azt jelenti, hogy képtelen volnék akklimatizálódni bármilyen helyzethez, de azt mindenképp, hogy ha már igen, akkor legalább szeretem tudni az okát. És akkor ott összeállt, hogy mi ez az egész, miért is van itt egyszerre 80 ezer ember, miért mosolyog mindenki önfeledten, miért nem hallok egy hangos szót vagy cinikus megjegyzést egy 100 évesnek öltözött 18 éves lány után vetve vagy miért megyek oda valakihez, ha látom, hogy baj van: "gáz van, öreg?" Miért hordják mosolyogva körbe a megmaradt kaját a büféslányok az éjszaka közepén, miközben már túl vannak a 17. munkaórájukon és miért állnak körbe minket a Tankcsapda koncert első sorában? (Azért, hogy védjenek a pogózó tömegtől és a Máté tudjon fotózni.)

Nos, szokás mondani, hogy a világ fekete meg fehér, és nincsenek átmenetek; magam is ebben hiszek, és akkor ott reggel elkaptam az ívét ennek az egész forgatagnak. Egy Jackass nevű furcsa srác az Unicum sátorban még aznap este azt mondta: "öcsém, én már vagy 10 éve kijárok, decemberben megveszem a jegyet azt’ erre gyűjtök idáig. Viszont idén szerintem vagy 30 ezerrel kevesebben vannak… Mindegy, én itt úgy pihenem ki magam, hogy nem alszom b*szd meg!" - azzal berohant a még ténfergő táncolók közé és valószínűleg csak azért nem ugrott hasast, mert látta, hogy majdnem kevesebben kapnák el, mint amennyit ő kitesz…

Szóval arra akarok célozni, hogy miért célratörő az a megállapítás, amit vagy egy évszázada mondott egy neves etológus: "az ember az egyedüli élőlény amelyiket, hogyha huzamosabb ideig is összezárjuk egy légtérben, képes uralkodni annyira önmagán, hogy nem támad a másikra. És mindezt úgy nevezik, hogy tolerancia." Innentől aztán jöhetett minden csőstül, úgyis túléljük! Ami meg nem öl meg, az erősít – tartja az elcsépelt mondás.

Fürdés után beirányoztam a főutcát, ahol 10-re már hömpölyögtek az emberek és szemügyrevettem az összes bódét: megállapítottam, hogy tudok majd enni gyrost meg pizzát, illetve kicsit arrébb is van még egy gyrosos (de azt már ugye reggel próbáltam), meg a bejáratnál egy pizzapult és egy szeletbár.

Gyorsan legurítottunk egy sört Mátéval és bemerészkedtem a T-Mobil sátorba, ahol az arcok 16 és 70 közt voltak a megállapíthatatlanság felé. Jó nekik, gondoltam, ezek szerint szintetikusan még fiatalodni is lehet. Mellette a Viva Teraszon már készülődtek, Fiala János fél egytől fiatal rendezőkkel beszélgetett. Kicsivel arrébb fotózkodni lehetett és, ha megtaláltuk a párunkat, akkor nyerhettünk ezt-azt.

Hát jó, legyen, úgyse szoktam nyerni ilyeneken semmit; aztán fél órára, hogy kitűztem magamra egy lány portréját, kopogtat a hátamon, hogy én vagyok-e az, akit ő magára tűzött? Én voltam, úgyhogy irány vissza és nyertünk egy marék Rézangyal bónt! Megbeszéltük, hogy holnap megint látványosan egymásra találunk és nyerünk. Na igen, bunda az egész világ…

Lassan indultam volna vissza a kocsihoz, hogy átvegyem a pólómat, de szerencsére leöntöttek és már kérdés sem volt, hogy lecserélem. Aztán jött a délutáni forróság, és egy itteni barátommal bemenekültünk a városba. Mivel a változatosság gyönyörködtet, ettünk egy extra méretű gyrost. Aztán a Jégverem Étterem "hűvös" lugasában egy jéghideg sör, kávé és 5-től újra fent a hegyen.

Meghallgattam Zagartól, hogy "wings of love", Döglégy apánk megmondta újra a frankót, Big Daddy Laca meg hazaküldte a 10-től koncertező Kossuth-díjas Ákosunkat. A Vad Fruttik után megtudtam, hogy "lehetek én is az az egy" és ennyi friss info után már az Isten sem mentett meg attól, hogy Máté barátommal elszórjunk pár kupont a Rézangyal pultban.

10-től ugye Ákos a nagyszínpadon (mégsem ment haza), aztán hajnalban a Blikknél egyik kortárs forradalmárunk, Kowalsky diktálta belénk az Amerikai szépség egyik tételét: ma van életed hátralévő részének első napja. Szóval ez is csak egy nap, nem a világ vége, barátom!

Yonderboi rázendített fél 2-től, és meghallgattam az új anyagot, valamint a régiekből olyanokat, amiket nem lehet elfelejteni. Hajnali 3-tól aztán elkezdődött az éjszakai műszak, és a legkülönbözőbb emberekkel a legkülönbözőbb szituációkban futottunk össze. Volt egy pék, aki valójában autószerelő és nekem – Isten bocsássa meg, de - úgy tűnt, hogy mellette ül maga az ördög! Egy felismerhetetlenségig koszos, büdös és a végletekig alpári hölgy dobált minket kiflivel, miután pedig kiürült a táska, azt is illedelmesen felénk hajította, teljes erőből. Mivel az egész aktus közben annyiszor használta a Jackass barátunk által jegyzett kötőszót, hogy már leleményesen rövidítette is és közben úgy rugkapált, mint a hátára esett Gregor Samsa, nehéz volt eldönteni, hogy ez most egy udvarlási szokás vagy egy hamarosan kezdetét vevő párosodási szertartás.

Erre percek múlva sem derült fény, így véletlenül fejen dobtuk a táskájával és távoztunk. Ekkor valahogy elváltunk és én 5 felé belefutottam egy következő galeribe. Valahogy úgy éreztem magam, mint a Nagy Hal című filmben Edward Bloom, aki szembesül, hogy a világ forgatókönyvét még mindig a Grimm testvérek írják.

Egy nagyobb tisztáson lettem rá figyelmes, hogy úriemberek éktelenül filozofálnak. Egykori professzorom tételét rá is pásszintottam a helyzetre; eszerint a kocsmai viták alapvetően a lét legmagasabb fokú vizsgálatából indulnak ki, és mindig ugyanabba a kérdéskörbe térnek vissza: "mi van, mi van, mi van?"

Ezt miután meglépték, elkezdtek zongorázni a homoki bor és a soproni kékfrankos közt tátongó szakadékon. Szemmel láthatóan az egyik csapat a kunsági nedűvel volt feltöltve, a másik pedig a helyi vörössel, de olyannyira, hogy megboldogult Freddy Krueger hozzájuk képest a bónuszbrigád soronkövetkező fogfehérítős reklámpofija lehetett volna.

Nem jutottak nevezőre, így bevontak szerencsétlen engem döntőbírónak, aki éppen arra bandukoltam. Kóstolás nélkül eldöntöttem, hogy a kékfrankos jobb, aztán tovább is álltam. Csak mentem, mentem tovább az úton és a fák felől megrohant egy hatalmasra nyílt pupillájú hidrogénszőke ember, és akkorákat kacagott a semmin, hogy azt hittem megesz örömében. Kicsit leálltunk, hogy eszmét futtassunk, de ekkor már egy sátorban csengőhangként szólt a régi Charlie nóta, s a holnapba szép lassan átsodort a zene…

Reggel megint fociztam egyet a sörösdobozokkal, főztem egy kávét az asztalon és elindultam, hogy igyak egy másodikat is, mert nem voltam fáradt. A borzasztó meleg felszárította a sártenger vízfelületét, így egyetlen cipőmmel vígan beleléptem, és ha nem húznak ki az arra járó targoncások, combközépig merülök a lőszös agyagban.

Szóval indultam fürdeni is. Az ottani kép csak annyit változott, hogy dupla annyira növekedett a várakozási idő, mert valószínűleg a fesztivál vége felé a nulladik naposok is bemerészkedtek a zuhany alá. Közben még egy burn a sor közepén, hogy bírjuk a tempót és fogmosás. Visszafelé a hostess lányok adtak egyet a megmaradt programfüzetből, így már megadatott a lehetőség, hogy kencepciózusan csináljam a "levést".

Igazából a Csík zenekarral kezdődött a nap, akik megbízhatóan jól teljesítettek. Gyorsan átsurrantam, hogy meghallgassam, Copycon tényleg meg tudja-e idézni a hangszálaival Chewbaccát, majd vissza a Lovasiékhoz és az Anima betette a napfényt a szájba.

Caramelre voltam különösen kíváncsi egy régi emlék miatt, és döbbenten hallottam, hogy ez az ember tényleg annyira tud énekelni, hogy az csak na! Gyorsan vissza fotózni Lukács Laciékat, - de erről már írtam röviden - és a Quimby előtt ettünk egyet a nagyszínpad melletti gyrososnál…

Már csak a legenda hiányzott, a mester és kezdtem újra dúdolni magamban a refrént, de a végét járta minden energiám és akkor sem bírtam volna talpon maradni, ha készítenek nekem egy méregdrága főzetet a híres Kopi Luwak-ból.

Szóval csak álltam ott és néztem egy üveg meleg sörrel az embereket és rájöttem, hogy mindez jó, nagyon jó. Jó, hogy itt együtt vagyunk, jó ez a sok mosolygó arc; jó, hogy 5 napra mindenki levette a karóráját, otthon hagyta a számítógépet és egy íratlan összeesküvésben mindenki együtt cserélte le a klímás szobáját, irodáját egy hatalmas, feneketlen és forró katlanra. De nem akármilyenre!

Míg írtam a cikket, meghallgattam vagy százszor Iggy Pop idézett dalát, és most már nem bánom annyira, hogy élőben kimaradt. Nem az élmény miatt, hanem egyrészt, mert nem lehet mindig mindent egy lapra feltenni. Másrészt pedig a fa tövében hazaúton egy gyerek nagyon elfáradt. Úgyhogy odamentem hozzá és kérdeztem: "gáz van, öreg?"

Fotó: Bach Máté