A Radnótiban a múlt század eleje elevenedik meg: a némafilmek stílusában öltöztetett és sminkelt szereplők azonban nem karikírozzák a korszak játékstílusát. Maradnak „reálban” – néhány egészen kivételes pillanattól eltekintve.

Amikor azt írtam: a némafilmek stílusában sminkelt játszókat látunk a színpadon, akkor azt szó szerint illetik érteni: szinte a feketeségig sötétbordó, csücsörire rúzsozott ajkakat hagynak el a kimódolt szavak, a szemek körül sötét tuskarikák, az alapozó valami lehetetlenül szürkés-sárgás árnyalat, a férfiak szemhéja és szemöldökcsontja közötti terület pedig – az obligát szénfekete szemöldök alatt – sötétbarna. A fekete szemceruzával rajzolt bajszok lehetetlen íveket rajzolnak, Jávor Pál a szívéhez kapna. Sajnálatos módon sem a fodrászt, sem a sminkest nem tünteti fel a színlap, így innen üzenem: nagyon nem jó ez így...

Szlávik István díszlete hátrafelé szűkülő, ordenáré, polgári doboz, fekete-fehér virágmintás tapétával és tapétaajtókkal, hangsúlyos helyen (bal elől) egy kalapformájú pamlaggal... A díszlet hátsó falán egy hatalmas vászon, amelyet időről időre – eléggé nehézkes megoldással – a szereplők fel-le húzogatnak, amikor lehúzzák, olyankor némafilm-részleteket vetítenek rá, amelyek főleg illusztratív jellegűek, de az előadás legjobb képi poénja is – amelyet semmiképpen nem lőnék le – nekik köszönhető. Ugyanakkor egyes jeleneteknél – szintén a némafilmeket idézendő – a szereplők gondolatait látjuk kivetítve. Már amikor látjuk. A díszlet ugyanis olyan szerencsétlenül van megtervezve, hogy már a negyedik-ötödik széken sem látunk túl sokat, aki a sor szélén, az első széken ül, annak esélye sincs, hogy megfigyelje, mi történik az ajtókban.

Márpedig Valló Péter rendezése elsősorban a járásokra épít jobb hátul például többször is történik valami – hogy mi, arról sajnos nem tudok beszámolni –, ami nagyon vicces, mert a közönség boldogabbik fele hangosan kacag. Ez egy vígjáték esetében meglehetősen hervasztó: egyszer nekem van szerencsém, máskor a másik szélének. S ez egy klasszikus félreértéseken alapuló, vérbeli francia vígjáték esetében óriási veszély: néha utólag kell kikövetkeztetni, hogy ki kinek mondta azt a bizonyos mondatot, s máris elvesztettük az amúgy is meglehetősen bogos vezérfonalat...

A történet szerint egy öreg férjtől megszabaduló úriasszony úgy dönt, ideje kipróbálni, milyen az, amikor egy nőnek szeretője van. Kapóra jön a fiatal Georges, aki már hónapok óta rágja a küszöböt. A dologba még beleszól a barátnő, meg a család barátja, aki rámutat: örökös hiányában egy vidéki kisváros örökli a férj minden vagyonát. Nagy feladat vár tehát Georges-ra: „örököst” kell produkálnia, mégpedig hamarost, különben mindennek vége. A dolgot bonyolítja, hogy Georges, szerelmét bizonyítandó, éppen Amerika felé tart, vagy mégsem, vagy mégis, ki tudja...

A játszók a színpadon elsősorban a jelmezeket és kellékeket hagyják érvényesülni, így a börleszkre hangolt külsőségek között néha túlságosan is visszafogottnak tűnnek. Kocsó Gábor koszlott pepije például magában egy élmény, főleg ha hozzávesszük Chaplint idéző jelmezét. Szakács Edit remekébe azonban egy tizenvalahány gyermekes hivatalnokot csomagolt a sors, Kocsó pianóban működik, még akkor is, amikor szerepe szerint félholtan kellene fetrengenie az elfogyasztott alkoholmennyiségtől. Szávai Viktória esetében egy seszínű, szőkének mondható paróka teremti meg a hangulatot, Elise-e azonban némileg ellentétben áll a szöveg diktálta, frivol nőszeméllyel. Karalyos Gábor Irén „kisasszonya” azonban telitalálat: szociofób teremtés, aki mérhetetlen nőimádatát a transzszexualitásban és a szabászatban éli ki: Karalyos minden mozdulata egy-egy műremek, élvezet figyelni alakítását. Mészáros Tamás Hernanija rémesen fontoskodó magándetektív, valószínűleg sosem járt spanyolhonban, ennek ellenére akcentussal beszél, mozdulataival pedig akár nádat lehetne vágni... Lengyel Tamás Geroges-a a némafilmek bűvöletében él, minden gesztusa egy-egy filmidézet, bajusza Douglas Fairbanks-et idézi, csakúgy, mint jellegzetes, hódítónak szánt „szemöldökmunkája”. Kovács Adél mintha egy hangyányival pasztellesebb lenne a kelleténél, ugyanígy Szombathy Gyula, aki viszont sajnálatos módon régebbi kabaréjeleneteit idézi, remélhetőleg csak azért, mert néhány előadással a bemutató után járunk...

Fotó: Velkei Tamás, [a]www.kultissimo.hu[/a]

Paul Gavault és Robert Charvay: A csodagyermek

Fordította: Molnár Ferenc

Szereplők

Elise Moulurey – Szávai Viktória
Croche – Szombathy Gyula
Berthe – Kováts Adél
Georges – Lengyel Tamás
Irén, (férfi) – Karalyos Gábor
Lescalopier – Kocsó Gábor
Lansquenet – Bálint András
Hernani – Mészáros Tamás
Langrunené – Martin Márta
Marguerite – Marjai Virág
Suzanne – Lass Bea
Hermance – Andrási Kata


Díszlet: Szlávik István
Jelmez: Szakács Györgyi
Dramaturg: Kovács Krisztina
Rendező munkatársa: Őri Rózsa
Rendező: Valló Péter