Domokos Johanna megjárta Kolozsvárt, Budapestet, Helsinkit, Los Angelest, jelenleg ismét Németországban él, "költő, performance-szöveg író, irodalomkutató és fordító", de mégis állandó mozgásban, úton, ahogy az exil elixier versei is. Kőműves Kelemen balladája, egy amerikai fotó és egy német novella mentén indul a szerző versagyagozása, egyensúlykeresése, segítséget a keret ad: "távozás most az ismerttől van", majd jön a használati útmutató: "sit down/observe it/stand up/go on/observe it//observe it/sitting/standing/moving/simultan/w/ort für w/ort./observe it".

Lőrincz Gergely designja fogja-illusztrálja a gondolatokat, végtelen útteste valahol keletkezik, indul-összekapcsol-köt. Alatta-felette, rajta a szavak, mint a téglák a nyelvházban: rajt és cél, közben maga az út is informál, stációk, sorompók, megállók. Elidőzünk, megfigyelünk és megyünk tovább.



Az utasnak, az útnak és az állomásnak sincsenek gyökerei (8.), keveredünk: nyelvek, kultúrák, kollektív tudat, jönnek a kőművesek és rendet tesznek, de a ház leomlik, majd újra úton vagyunk… Az ’úton lenni’ kérdései két pakolás és költözés között. A "sokféle váltott másság, nyelv és kultúrkör legjobb esetben nemcsak a sehol, hanem a mindig otthon levés érzetét adja" (utószó) – így a kapaszkodó a gyökérteleneknek.

A nyelv tér, hely, épül az is, ahogy a vár (bennünk), előbb rombeszéd (14.), őz és a rom, rede és reh, "szökkeljenek" a többnyelvű szavak hát könnyen a metaforán kívül is, merész kísérlet, sok falat kell hozzá lebontani. Elveszteni és újra elfogni, birtokolni és újjáépíteni a nyelvet magunkban, hogy valódi értelmében szólaljon meg, egyetemesen. Folyamatos szójátékokkal halad a keresés, a stációk pszichés, szemiotikai, nyelvelméleti, fizikai, lelki, szemantikai síkokon. Akcentus, romnyelv és a kétségek (zweifal) az akadályok. Végigjárja a színeket is, majd újra a fal, a mester, a kőműves, "a nyelv szilárd széttört ara/nya annak/ki vált" – be kell falazni és meghalasztani, hogy elérhessük a valóját.

Nyelvi úton tartunk át a városokon, "go on", most az agyféltekékben (38.). Történelem, kollektív tudat és a képek, emlékekkel, víziókkal. Emlékek felejtése = nyelv felejtése: új démonnal száll harcba az utazó, a tehetetlenségével. Ő lesz az egyik legerősebb ellenfél, minden szinten való cselekvéssel lehet csak feloldani, a síkok összekapcsolásával, szimultán cselekvéssel a nyelvben (is): "hány évig kell egy szót idézni/hogy enyém lehessen"… fegyver a ’szét’ esztétikája.

Behatolnak az "idegen szavak" a sorokba, megkezdik tevékenységüket, összedolgozódnak, új malter, talán most felépül… "bajjal reménnyel/ – és most már hiába – /beleestem hajdanán/ egy más ország fiába//mein verdacht fällt auf mich/ meine fallen spät bemerkte fälle/verriegeln /m/eine wahl/und gehen so vorbei" – emeli ki a design, az út a vers két részét – fal/l/ így lesz érthető a cím: esés, a fal dőlhet, "befogják az idegen szájat/fél szemét és kivágják a lehetők felét" (32.).

Aztán jön a kép, az állapot rögzülése, ebben halad tovább. Megszilárdul a váz az új törvényekkel, de az álmok és az intuíciók síkja is kell az otthonteremtéshez. Állandó próbatételek, beleragadás, félelmek, eredetkeresés, tőkeresés – és közben egy nő a szerelemről bőröndök között…

Újabb stáció, szó esik ki a versszövetből, pótlódik külföldi párjával, hogy hűen adja vissza a helyzetet, asszociációs terep a követező meghódítandó a valóságért. Múltba nézés, nyelvkeverés: minden helyzetre az adott hely adott nyelvű kifejezése a találó, a pontos ("olyan a helyzet mint cricket in summer…" (80.)). Rizikó a modorosság, de az idegen világokban vándorol tovább, beilleszkedik és alkalmazkodik, hogy érthetővé válhasson. Az under, standingben például egy általa kevésbé értett nyelven olvas könyvet – érezve az iróniát, igen, szólhatna a vers erről a könyvről is: "ugyanannyira adok és kapok/mint amikor értem" (86.). Megjelenik a következő akadály: a "nichtverstehen", a meg nem értéstől-meg nem értettségtől való félelem. Szenvedés jön, szilárd mestergerenda kell, nem dőlhet össze a vár…

Most már keverednek a nyelvi ragok is, realitätsgewinn vagy -verlust: "mégis mint egésszel teljessel kell mindig/nekimennem a pillanatoknak" "ich bin wieder identifiziert" (95.), "világszemétdombon" keres identitást, valóságot, teljest, örömöt, pénz és vámpírok, szipolyozók és hamis gyökerek között, szenved és kutat, túr… "nemcsak szólni akarok/hanem beszédben lenni", mondja, áramlani, ahogy a nyelv, a víz. A naplószerű gondolattöredékek úsznak az úttesten, megszilárdul az elején felvetett sejtés: ez a változás az otthon.

A címadó vers a végén: kinyilatkoztat, értelmet keres, megoldás az exil: "hogy ahol megszülettél/sose haljál meg" szájról szájra, szóról szóra így lehet fennmaradni, öröklét a nyelvben, az úton a kövek: "I should build not just walls". Így kap értelmet a posztmodern nomadizmus, mindent elfelejteni és újrateremteni, otthonnak. Az otthon pedig a nyelvben van.