A rendező úgy tágította ki a Nobel-díjas író, John Maxwell Coetzee művének értelmezési tartományát, hogy az érzékletes díszletekkel megjelenített dél-afrikai lokalitás az önreflektált színházi játék révén budapesti lokalitássá is lesz, a színészek többször "kiszólnak" a színpadról, tematizálják, hogy ez egy színházi előadás, Magyarországon. Még a Trafó neve is elhangzik.

Az előadás legelején a főszerepet alakító Tóth Orsit brutálisan megerőszakolják, bekenik sárral, levágott kutyafejből csorgó vérrel, ketrecbe zárják, gyertyával gyötrik a fekete voltukat nagy, afro parókával érzékeltető színészek. Az erőszak oka meghatározhatatlan, egyszerre lehet a leszbikus lány megalázó kigúnyolása és az elnyomástól frusztrált feketék bosszúja. A jelenet végén visszajönnek a színészek, és kuplét énekelve merednek a nézőtérre. A darab kulcsjelenete ez, amely később, már vászonra vetítve, ha lehet, még sokkolóbban, közeli kameraállásokkal újraindul az előadás második felében, de ekkor már, némi megkönnyebbülésünkre nem megy végig, helyette Rába Roland közönyös tanári gesztusokkal magyarázza: ezek a jelenetek megmaradnak, beégnek a retinába, érdemes elgondolkozni, miért.

Mundruczó Kornél rendezéseiben – és itt mindegy, hogy színházról vagy filmekről beszélünk – egzisztenciális alapélmény az agresszió, amely a társadalmi normákból kilógó egyének ellen irányul, és általában nemcsak kirekesztésben, hanem azok teljes tönkretételében nyilvánul meg. Fojtogató kisvárosi közeg. Viszolyogtató érzést vált ki a nézőből, amit nem enyhít az elidegenítés. Sőt: a színészek csalódott, szemrehányó tekintete mintha elégedetlenséget fejezne ki velünk, nézőkkel kapcsolatban. Létezik ugyan egy társadalmi szerződés a színházban, ők játszanak, mi meg nézzük, de minek kell még megtörténnie a színpadon, hogy ez a megegyezés felboruljon?

A Szégyen erőteljes lépéseket tesz, beleveri az orrunkat abba, amit ide csináltunk, számonkérőn néz ránk. Kinek ne lett volna ismerős Bánki Gergely agresszív magabiztossága, aki bemegy megrendszabályozni a tanárt, aki lefeküdt barátnőjével, majd kiszól a közönséghez: "Valakinek nem tetszik?" Az előadás kiszólásai folyamatosan provokálnak. Van, amikor szerepben vagyunk, van, amikor színházban, a kettő billeg. Külső, semleges megfigyelőből cinkossá válunk. Tétlen szemlélőkké, akik dermedten bámulnak végig verekedést, nemi erőszakot, állatkínzást.

Az előadás a szöveg és a cselekmény szintjén látványosan tagad mindent, ami a biologikumon túlmutat: "Nincs több, nincs magasabb élet, csak ez itt" – vágja az egyik szereplő az apjához, mikor az el akarja vinni az őt meggyalázó, kisemmiző közegből. A lány mégis úgy dönt, marad, bár ez a választás nincs megindokolva. Feleségül megy a férfihoz, akinek a barátai megerőszakolták, hogy így védettséghez jusson. Elfogadja a felkínált játékszabályokat, de ebben nincs semmi katartikus, semmi, még az egzisztencialista, szüsziphoszi beletörődésből sem. Egyfajta belátás következményének tűnik, amely elfogadja a nyers, primitív erő uralmát, de az is lehet, hogy a traumát követő bénultsága miatt marad. Kérdés persze az is, hova mehetne? Van-e az apartheid felszámolása utáni dél-afrikai vidéken túli valóság, amikor Lucy kifinomult, irodalom professzor apja is azért kényszerül az egyetemvárosból lánya farmjára, mert hatalmával visszaélve szerzi meg egyik tanítványa testét.

A kérdések nyitva maradnak, amit tekinthetünk a darab erősségének, de láthatjuk határozatlanságnak is. A szavak szintjén Lucy nem lát az életben semmi értelmet, de úgy tűnik, az életnek önmagában mégis értéke van, ezért nem lesz öngyilkos, vállal gyereket, és folytatja az életet úgy, ahogy ő azt lehetségesnek látja.

A megerőszakolt lány mellet a Szégyen másik erős karaktere Bev, a "kutyás hölgy". Az őt alakító Monori Lili színészi kvalitásai látványosan kiemelkednek az előadásból. Szerepe a darab sokkoló-elidegenítő-számonkérő effektusára játszik rá: az elvándorló fehér lakosság által hátrahagyott kutyákat gondozza, amennyire telik tőle, az elaltatásra szánt egyedektől pedig kétségbeesetten próbál megszabadulni, igyekszik nekünk, nézőknek elárverezni őket. Persze dollárban, hogy legyen mire fognunk, miért nézünk csöndben továbbra is. Monori Lili puszta jelenléte a legdurvább érv az imént hangoztatott biologikumra csupaszított létmagyarázat ellen. Hogy tudniillik ne lenne több. Hát akkor mit keresünk itt, miért ülünk be színházba, miért firtatjuk az igazságot?

Kétségtelen, a mai színházi formanyelv szereti az erőteljes tagadásokat, mert érthető módon fél a giccstől és a közhelyektől. A Szégyen erénye, hogy önvizsgálatra késztet, ránk szól, emlékeztet saját önálltatásunkra. Tudatja velünk, hogy nem vagyunk jó emberek. De itt meg is torpan.

A zenés betétekkel tagolt foszlányos fejezetek nem is akarnak egységes művé összeállni, és ez önmagában nem lenne baj, hiszen a töredezettség is koncepció. Az sem baj, hogy brutális, hogy sokkol, és szembesít saját sötétségünkkel, de ha mindezt olyan zűrzavarosan és széteső dramaturgiával teszi, mint a mostani előadás, az olyan, mintha egy vakbélműtétet letudnánk annyival, hogy felvágjuk az illető hasát, és rámutatnánk: ez itt a féregnyúlvány, jó ronda és életveszélyes, ha begyullad. Viszlát.

A kortársi pátosztalanság és hitelesség nevében megússza azt, hogy a leleplezések és rombolások után állítson, felmutasson valamit, ettől hiányérzete lehet annak, aki nem a totális nihilizmusért jött színházba, és azt az érzést kelti, hogy a Szégyen egyfajta belső, kétségbeesett útkeresés, olykor hangosan kimondott töprengés, ami állomás csupán, vázlat, út egy későbbi, nagy műhöz. Vagy ezt csak mi látjuk így, mert ilyenek vagyunk, szükségünk van a végkifejletre? Marad a hiány.


J. M. Coetzee – Mundruczó Kornél: Szégyen
Magyarországi bemutató

Szereplők:
Bánki Gergely
Derzsi János
Katona László
Láng Annamária
Tóth Orsi
Monori Lili
Rába Roland
Székely B. Miklós
Szemenyei János
Wéber Kata
Zsótér Sándor

Díszlet, jelmez: Ágh Márton
Dramaturg: Petrányi Viktória
Zene: Szemenyei János
Fény: Éltető András
Hang/videó: Belényesi Zoltán
Művészeti tanácsadó: Bíró Yvette
Rendező: Mundruczó Kornél

A PROTON Színház előadása

Koprodukciós partnerek: Wiener Festwochen, Festival d’Avignon, KunstenFestivalDesArts, Trafó Kortárs Művészetek Háza, Malta Festival, Hebbel am Ufer, Romaeuropa 2012.