PRAE.HU: Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés című regényében olvasható egy párbeszéd, amelyben Szvidrigaljov kifejti, hogy tévedünk, ha az örökkévalóságot eszmeként gondoljuk el: az örökkévalóság inkább olyan, mint egy sötét szoba. Különös, hogy az örökkévaló időt egy térformához hasonlítja. Az Ön könyvében is az olvasható, hogy "az idő egy térforma", az ember pedig "űr" a térben. Hogyan függ össze a nyelv, ami az Ön színházának a magja, ezzel a térrel, amelyben az ember űrként jelenik meg, és amely ugyanakkor maga az örökkévaló idő?

Ez valóságos kérdés-piramis. Azt gondolom, hogy a tér és az idő közti kapcsolat meglétét elsődlegesen épp a színházi munka bizonyítja. Ahol a térrel kapcsolatos döntések egyúttal időbeli döntések is. És minden alkalommal – mivel így mondta, ne mondjuk másképp – amikor felborítjuk a teret és az időt, akkor keresztezzük, összehozzuk a teret és az időt, amely talán emlékeztet arra az eltemetett élményre, ahogy a gyerekek érzékelik ezeket. Fontos, hogy újra egymásra helyezzük, összekeverjük őket, nemcsak az elméleti fizikában, hanem az életben is.

Ismert egy filozófus rendkívüli mondata az időről és a térről, az időről és a nyelvről. Szent Ágoston A Szentháromságról (De Trinitate) című művében azt mondja: a nyelv hallható, de a gondolat látható. A gondolat a tér drámája. A nyelv – hiszen talán nem kell megkülönböztetni teljesen a gondolattól - látható. A gondolat térbeli alakzatokat hoz létre. A gondolat ritmikai dráma, formák ritmikája. Olyan kérdést tett fel, amelyre nem tudok igazán válaszolni, hatalmas kérdés ez, de teljesen a középpontjában van mindannak, amit a színházi munka közben érzünk.

Írtam például egy olyan darabot, melynek címe "Ti, akik az időt lakjátok". Ezt egy régi Bibliában találtam, amely nagyon közel állt a Vulgatához, "omnis qui habitat tempus", "omnia tempus habent". Ha egy modern Biblia-fordításban megnézzük, ezt a fordítást találjuk: "Ti, akik a világot lakjátok". Ez nem ugyanaz, ez banális. Ám az a forma, hogy "Ti, akik az időt lakjátok", nagyon szép. Próbáltam megtudni, mi áll a héber eredetiben, a héber zsoltárokban. Megkérdeztem egy fiatalembert, aki Izraelből származik. És ő azt mondta, szóról szóra "Ti, akik a felfüggesztésben álltok."

Azt mondtam, ez hihetetlen, pontosan erről beszélek folyton a színészeknek, hogy álljanak felfüggesztésben, hogy találjanak rá, a közönséggel együtt, egy szédületre a tér és idő keresztezésében, hogy húzzák ki a talajt a lábunk alól, a talajt, amin állnak, amin a közönség áll, és ez a talaj a nyelv, ez a mi fő talajunk, a nyelvre támaszkodunk, sokkal inkább, mint bármi másra. Épp annyira vagyunk nyelvből összerakva, mint izmokból, vérből és idegszálakból. A mi anyagunk maga a nyelv.

A tér felépítésének helye a színház, a tér, idő és nyelv keresztezésének a helye, és valóban ez áll a színházi munka középpontjában, és ebből ered a színház által kiváltott öröm is, amely szerintem valami szédülethez kapcsolódik: az érzékelés megújítása a különösség a szokatlan által.

Az a gondolatmenet is, amely az Enikőnek írott levelemben található (Valère Novarina : "Pour en finir avec le sacré"), az idő körül forgott, az akkordok körül (pontosan, az Ön kötetének a címében is ez a szó áll, ha jól tudom). Igen, hiszen ez egy olyan fogalom, amely alapvető fontosságú lett számomra is miközben a szentről, szakrálisról, kegyelemről gondolkodtam. Kerestem egyfajta akkordpontot a vallásos értelmű grâce, kegyelem, és a táncos kecsessége (grâce) között. Ez egy nagyon érzékeny téma, de mindenképp kötődik az akkord fogalmához - valami, ami hirtelen összerendeződik, bár nem tudjuk, hogyan. Valami, ami sok erőáramlással, de minden munka nélkül rendeződik össze. Valami, ami megadatik. Mert én is adok instrukciókat, de egyszer csak a színészek hirtelen ráhangolódnak valamire, ilyenkor mindig az az érzésem, hogy ráhangolódtak az időre, ami ott volt, de senki nem látta, az időre, amely ott volt mindannyiunk alatt. A test fényeiben (Valère Novarina: A test fényei, L’Harmattan, 2007. Budapest - A szerk.) használtam egy képet arra, amikor a színészek jól vannak hangolva az előadásban: ők olyanok ilyenkor, mint az az öt-hat sirály, akik a tenger ugyanazon hullámán állnak, nem hangolják össze a reakcióikat egymás közt, épp csak ráhelyezkednek ugyanarra a hullámra. Ahogy a jó színész vagy táncos áll a talajon, a cipő, a talp, a talajra helyezkedés módja nagyon fontos.

PRAE.HU: Visszatérve a gondolatra, hogy a gondolat voltaképp dráma, és minden dráma mélyén ott találjuk az időt mint ritmust, mint állandó hullámverést. Meglepő volt számomra, hogy a könyveiben úgy ír erről a ritmusról, mint a húsvét jeléről, mintha az a húsvét áttűnése volna a dolgokon. Hogyan jutott el erre a gondolatra a színházon keresztül?

Talán, mert minden színház a légzés drámája körül forog. A légzés fiziológiájának képe áll a színházi munka középpontjában. Annyira a középpontjában, hogy nehéz róla beszélni, de talán nem is kell túl sokat beszélni róla, épp mert a középpontban áll. Például, ha egy színésszel van dolgod, akinek valami nem megy, ilyenkor rendszerint légzési probléma van a háttérben. De nem erről kell neki beszélni, mert ez túl formális, ő majd megtalálja a helyes légzést egy másik résznél. Az én benyomásom az, hogy minden lélegzetvételnél átmegyünk a halálon, a légzés egy halálon és feltámadáson keresztül vezet át az élet minden másodpercében. A feltámadás fiziológiailag létezik a testünkben. A légzés mintegy lenyomata a feltámadásnak. A légzés, mint megfordítás, mint a dialektikus megfordítás helye, mely során a negatív pozitívvá alakul. Ezt tesszük a levegővel is, amit belélegzünk.

Épp ezért az utolsó írásaimban sokat forgok a "niement" neologizmus körül, ez nem tagadás (négation), ez a "niement" ("tagadniság"?) átmenete. A ’négation’ túl merev, a ’niement’ egy folyamatot jelöl. Megpróbálni mindent folyamatban, mozgásban gondolni végig, és semmit nem rögzülésében. Az emberi mentális betegségek mindig abból a kényszerből fakadnak, hogy rögzíteni akarunk valamit, és bálványokat imádni, különösen a szavak bálványát. Tehát nem szabad, hogy a szavak bálvánnyá váljanak. Újra mozgásba kell hozni őket a lélegzés által, az egyensúlyvesztés által. Az utolsó könyvemben Az egyes szám negyedik személyben, van egy fejezet, amelynek az a címe: A légzés formázza a gondolatot, vagyis hogy a légzés az állatnál (az embernél is mint állatnál) a gondolat egy előképe, dialektikus megfordítás, egyfajta ősgondolat. És minden nyelvi gyakorlat az elégetéshez kapcsolódik. Nem a romboláshoz, nem a tűzhöz, hanem az izzáshoz.

Én egy-két szó körül forgok, például az általam alkotott "niement" szó vagy az izzás (ardeur) és az "akkord" (accorde) szó körül is, ami nagyon fontos. Noha nem tudom, etimológiailag hová vezet, de franciául el lehet indulni aszerint, hogy a szív (coeur) vagy a húr/idegszál (corde) van-e benne. Van a szavaknak egy olyan kétértelműsége, etimológiai misztériuma, amit védeni kell, mert a szavak is akkor szépek, ha nem teljesen világosak. A legambivalensebb, a kétjelentésű szavak tudnak a legtöbbet erről. A megfordítható szavak, amelyek nem válhatnak rögzült fogalommá. Mint például franciául ez a különleges szó, hogy "personne" (személy/senki), attól nagyon szép, hogy egyszerre pozitív és negatív. Minden nyelvben vannak ilyen pozitív-negatív szavak, ilyen megfordító (renverseur) szavak, de minden nyelvben mások. Arabul a "tér" és az "űr" ugyanaz a szó. Az írói munkámban, vagy akár az elmélkedésben, mindig a nyelv bizonytalan, megfordítható zónájában sétálok. Abban a térségben, ahol egy mondat az ellenkezőjébe fordul át. Ez a lélegzés kérdése, és nagyon különleges érték egy-egy nyelvben az, ha a lélegzés és a lélek szó nem vált külön. A görög pneuma szó például ilyen.



PRAE.HU: Beszélgettem az Ön rendezői munkájáról a Képzeletbeli operett egyik színésznőjével, Újhelyi Kingával. Azt kérdeztem tőle, mondott-e Ön a színészeknek valami olyat, ami őt ma is elgondolkodtatja. Azt válaszolta: Ön mindig arra biztatta őket, hogy a színész újra és újra próbáljon meglepő lenni. Mit kell értenünk ezen?

Nem tudom, pontosan ezt mondtam-e. Talán inkább azt szoktam mondani a színészeknek, hogy minden pillanatban minden igaz. És mindig minden eltérő. Minden igaz minden pillanatban, de soha nem egyazon módon. Meg kell találni a dolgok igazságát, gyakran ellentmondásban a megelőző dolgokkal. De ez az, ami fontos, nem az, hogy meglepetést okozzunk. A valóság mozaikja által leszünk meglepve, az igazság tükrözése által. A folytonos síkváltások által.

PRAE.HU: Georgij Mitrofánov orosz lelkész és történész írta egyszer, hogy a szovjet korszakban az orosz jellem is megváltozott. A régi jellemvonások közül azonban még néhányat fel tudott fedezni a párizsi, emigráns oroszok között. Az egyik ilyen, amit említ, hogy az emigráns oroszoknál az elmélyült dolgok megértése nem pusztán intellektuális művelet volt, hanem a megértés mindig egyfajta megrendültséget is kiváltott. Nemcsak az értelmüket, hanem egész lényüket adták át az igazságnak. Úgy tűnik, ma a nyugati civilizációban felnőtt ember képtelen erre. Őn azt írja, hogy "a színházban nem is művészi alkotásról, hanem természeti eseményről van szó", és hogy "amit a színház létrehoz, az az öröm minőségével kapcsolatos." Hogyan taníthat meg bennünket a színház arra, hogy a megértés elemi erejű önátadást jelentsen számunkra?

A test fényei cím is erre utal. A fény az intelligencia értelemben véve is, a felvilágosodás által használt értelemben, de egyszersmind ez a fény, ez az intelligencia a testből, a húsból is ered. Van a húsvér testnek is egy intelligenciája. Vannak dolgok, amiket a testen át értünk meg, és ez a színház nagy leckéje, de általában a művészetek gyakorlásának, az írásnak a nagy leckéje. Hogy nincs külön a nyelv, a szellem, az ideológiák világa, hanem minden eggyé válni igyekszik. Ahogy az említett párizsi emigráns orosz ortodoxoknál is megfigyelhetővé vált, akik Párizsban egy nagyon erős teológiai, ortodox életet élnek, és az ortodoxok sokkal kevésbé választják el a teológiát a misztikától, mint a római katolikusok. Nem tudom, már melyik darabomban, talán a Színben (Scène) vagy az Ismeretlen tettben (Acte inconnu) egy adott pillanatban az egyik alak váratlanul ezt a különös mondatot mondja: "legvégül nemcsak a test, hanem az anyag maga is meg lesz váltva". És azt mondtam a feleségemnek, hogy ezt a mondatot, amit senki nem ért, még a színész sem, talán az ortodoxok meg fogják érteni. Az ortodoxok sokkal kevésbé dualisták, mint a római katolikusok vagy a protestánsok.

Amikor van egy művészi munka, az mindig kézzel végzett munka is. Mindig az az érzésem, hogy a nyelv szerve a kéz. Ön, aki szintén ír, biztosan tudatában van ennek, hogy írás közben, ha jól megy, az embernek van egy olyan érzése, hogy megérinti a nyelvet, fizikális érintéssel. Az imént metafizikáról, filozófiáról is beszélt. Strasbourgban volt nemrég egy komikus élményem, egy történet, amit valaki elmesélt nekem, nagyon szép. A kérdés: mi a filozófia? A filozófia: egy sötét szobában egy fekete macskát keresni. Mi a metafizika? A metafizika: egy sötét szobában keresni egy olyan fekete macskát, amely nem létezik. Mi a teológia? A teológia: egy sötét szobában keresni egy fekete macskát, amely nem létezik, és azt mondani, hogy megtaláltam. Ez tetszett, találó gondolat. Hasonlít egy kicsit egy zsidó történetre, meg kell kérdeznem attól, aki mesélte. Szeretem, ha képek, konkrét képek által gondolkodunk.


Az interjút fordította: Rideg Zsófia
Az interjú készítése közbeni tolmácsolásért köszönet illeti dr. Sepsi Enikőt.