Rakovszky először felolvasta a Vissza az időben című, legutóbb megjelent kötetének címadó darabját. A 2006 végén kiadott gyűjtemény, mely a rendezvény apropóját adta, Rakovszky korábbi öt kötetének verseit tartalmazza tizenegy kivételével, és hat újjal kiegészülve. Bódis Kriszta a beszélgetés elején megjegyezte: az írónő életében az egyes számjeggyel végződő évekhez fontos események társulnak, és érdemes lenne ezek mentén haladni a beszélgetésben. A számmisztika követése aztán nem bizonyult elégségesnek az est kiteljesítéséhez. Igen hamar átrobogtunk az első 40 éven, és csupán néhány releváns adat maradt a kezünkben: hogy egyéves volt, amikor édesapja meghalt. Ennyiben A hullócsillag éve című regénye (2005) önéletrajzi ihletésű: hogyan él együtt három generációnyi nő. 21 éves, amikor felkerül Pestre; 31 éves, amikor megjelenik első kötete, a Jóslatok és határidő. Megtudjuk, hogy az „elejétől fogva általános kritikai elismerés” övezte műveit, ennek materiális megnyilvánulása a sok díj (Magyar Irodalmi Díj, több Déry Tibor-díj, József Attila-díj, A Magyar Köztársaság Babérkoszorúja).

A folytatásban ilyen kérdések és válaszok következtek: „Kikhez jutott el akkoriban a könyved?” Válasz: „Ezt nem tudom. A versnek elég szűk közönsége van, volt… lesz.” „Mi jellemzi a költészetfelfogásodat?” Válasz: „Ezen még nem gondolkodtam… az ember nem akar rossz verset írni, ez evidens.” Vagy: „Előbb a vers koncepciója születik meg, és aztán a forma?” Válasz: „Hol így, hol úgy.” Meglepőnek találom az író és dokumentumfilmes Bódis Krisztától ezeket a kérdéseket (talán csak az utolsó kérdést tette föl Gordon Agáta).

Így elidőztünk a szövegimmanens, a szerző és szöveg, az alkotás születése és hasonlóan terhelt kérdésköröknél, melyek konklúziója nagyjából így hangzott: „A vers jó esetben tényleg saját magát írja”. Majd megismerkedtünk az angolszász próza és Rakovszky verseinek közös jellegzetességivel (intellektuális formaköltészet, epikusabb hangnem, szereplíra). Az írónő felolvasta két korábbi versét, a Decembert („Most még nincs tárgya a vágynak. Várakozz…”) és a Dalt.

Gordon Agáta megjegyzése – hogy a Hangok (1994) kötet szerepversei csupa negatív női sorsot, pozíciót jelenítenek meg – behozott egy valóban érdekes elméleti problémát: a nemi sztereotípiák meghatározta szövegértelmezés mozgását. A Négy sör után című versben az elbeszélő így kezdi: „Megint nem állt a lábán, mikor megjött az este / vagy inkább éjszaka…”, majd a vers tárgyáról megtudjuk, hogy gyakran megy a kollégákkal sörözni, a telefonban kolléganők pedig kuncogva közlik, hogy épp ebédel vagy értekezleten van. A meglepő az, hogy az elbeszélő ebben a versben történetesen egy férfi. Az olvasóban ennek gyanúja a szinte meglapuló „a mocskos harisnyája az ágyon” mondatnál merülhet fel, majd ott válhat bizonyossággá, ahol elhangzik „azt felelné, zsarnok szörny vagyok”, és ő „nem az anyám”. Gordon Agáta felhívta a figyelmet az ebből adódó, a szövegen végigvonuló játékosságra, melyről kiderült, hogy a szerző részéről nem volt tudatos. (Ez az öntudatlan játékosság a német fordítót meg is tévesztette, egy helyütt összecserélte a szereplőket, és a férj panaszának tárgya, a feleség mondandója hímnembe csúszott át.)

Itt – mintegy összekötő elemként – ismét visszatértünk az évszámok által kijelölt csapásra: 41 éves volt a szerző, amikor fia, Tibor megszületett, és 51, amikor az A kígyó árnyéka megjelent. „Valaki azt mondta, hogy ez a könyv tulajdonképp arról szól, mint a lányregények: hogyan lesz valakiből nő” – mondta Rakovszky. Miután elhangzott a szövegből az a rész, melyben Lehmann Orsolya elveszti gyermekét (jó választás volt, elemi erővel hatott). Bódis Kriszta egy kísérletet ismertetett, melyben Vass László azt vizsgálta, melyek azok az „anyagok”, formációk, amelyekből felépül egy vers. Rakovszky Zsuzsa Van Gogh című versének sorait, és a sorokon belül a szavakat is felcserélte, majd negyven embernek odaadta, hogy belátásuk szerint rakják össze. A rímek és a logika mentén ezt egész jól meg is oldották, többségük eltalálta a kezdősort, sőt egy személy tökéletesen „kirakta” az eredeti szöveget. (Ellenőrizték, hogy a résztvevők korábban nem ismerték az adott művet.) Valamelyikük pedig szintén és véletlenszerűen a Van Gogh címmel látta el. „Vagyis létező dolgot csináltál” – állapította meg Bódis Kriszta, így már egy szavunk se lehetett az ellen, hogy a vers önmagát írja.

Bálványosi Judit szaxofonjátékával zárult az este, mely olyan volt, mint a bableves tejföl nélkül – jó annak, aki úgy szereti.