Per Petterson Átkozom az idő folyamát című regényének szerkezete előző magyarul megjelent regényéhez hasonlóan két történetszál közötti oda-vissza vágás nyomán alakul ki. A múltbeli és a jelenbeli sík által hagyott hézagon keresztül tekintünk az elbeszélőre, a két eseménysor jelentősége egymáshoz képest formálódik az olvasó fejében. A két éve megjelent Lótolvajok ezt az elbeszélési eljárást letisztult történettel, rövid, nemesen egyszerű mondatokkal ötvözte. Az újabb kötet – hiszen az Átkozom az idő folyamát eredetiben is később látott napvilágot, mint a Lótolvajok – témája, illetve témái már nem ennyire könnyen átláthatók. Az elbeszélő, Arvid nemcsak magánéletére fókuszál – noha a két szál egybeszerkesztéséből látható, hogy ez a terület, elsősorban pedig az anya-kapcsolat áll a narratíva középpontjában –, hanem társadalmi, regionális érdekű észrevételeket is felsorakoztat.
 

Arvid többgyermekes munkáscsaládból származik, és a múltban játszódó epizódokban ugyanabban a gyárban dolgozik, mint annak idején apjuk. Munkásként fektet rá hangsúlyt, hogy aktív részt vállaljon a munkásmozgalomban, s ez a hozzáállás elszigeteli őt a gyárban a többi dolgozótól. A kommunista nézetekkel, a párttal és a mozgalmi tevékenységgel kapcsolatos a regény – számomra nem túlságosan vonzó – címe is, hiszen az "Átkozom az idő folyamát" szókapcsolat Mao egyik verséből származó idézet. Erénye viszont a címnek, hogy pontos. Nemcsak az eredeti címmel egyezik meg, hanem a szövegnek az időre irányuló érdeklődését is precízen jelzi. Az idő voltaképpen önálló szereplő ebben a kötetben; különösen a történet végéhez közeledve szabályos gyakorisággal ütközünk Petterson költői mondataiba, amelyek az eseménysor adott pontján az idő viselkedését, múlásának hogyanját részletezik. Úgy emlékszem, amikor a Lótolvajokat olvastam, kimondottan tetszettek a lírai, kissé elemelt, a tájat vagy éppen az idő absztrakt karakterét megragadó kijelentések, ebben a kötetben azonban már kevésbé értékeltem őket. Nem tudtam eldönteni, giccsesek-e, vagy csak szervetlenül illeszkednek a köznapi eseménysor leírásába.
 

 

Arvid magánéletében – mind a múltban, mind a jelenben – egy sor nehezen értelmezhető fordulatnak leszünk tanúi, s az elbeszélő nemigen reflektál élettényeire, érzéseinek okaira. Ezek a sajátságok első olvasáskor azt valószínűsítették, trauma áll a cselekmény középpontjában, ennek felszínre kerülése lesz a regény igazi középpontja. Ehhez azonban nehezen tudtam kapcsolni a baloldali munkássággal, illetve a három skandináv nemzet, a dánok, a svédek és a norvégok egymás iránti attitűdjeivel kapcsolatos megjegyzéseket; utóbbi témák tálalása szarkasztikusan hatott. Semmilyen fogódzót nem kaptam, hogyan oldjam fel az Arvid frusztrált, nyomasztó magánéleti történései, illetve a társadalomkritikus meg a kommunista életvitel gyakorlati problémáira utaló, szinte frivol megfigyelések között feszülő kontrasztot. A szöveg kifejezetten sok kulturális referenciát érint, ezek nem közismertek, vagyis inkább a regénybe zárt világ kutatását, mint a könnyebb értelmezést, a szereplő elhelyezését szolgálhatják. Olykor úgy éreztem, erénye a kötetnek ez a pillanatnyi áttekinthetetlenség, ez a szerteágazó sokféleség, máskor azonban szegényesnek találtam az egyes apró mozzanatokból leszűrt megfigyeléseket, és zavart, hogy nem alakul ki fejemben valamilyen összetettebb szervezettség, amely magába tudná foglalni a regény által megpendített különféle témákat.
 

Egészében is az maradt a benyomásom: bár jót tehet egy prózai műnek, ha széttartó a motívumkészlete, és túlzott didaktikusság helyett előtérbe meri helyezni a benne leírt eseménysor esetlegességét, ebben az esetben nem jött létre olyan rend a felhasznált anyagban, amely átláthatóvá tette volna az apró mozzanatok viszonyait. Petterson elbeszélése – talán beszédhelyzetéből adódóan – nem lépett túl azon a szinten, hogy kiszámíthatatlan hatást gerjesszen, és ez önmagában jóleső lehet, de célszerű, ha egyéb szövegszervező effektusokhoz kapcsolódik. Világos, hogy a narrátor elidegenedettsége fojtja le motivációját, ezért nem jut hozzá az olvasó a szöveg részét képező reflexiókhoz, de az elidegenedettség efféle megformálása inkább avíttnak tűnik. A narráció érdekes pillanata, amikor a regény vége felé Arvid marad a narrátor egy olyan szituációban is, ahol nincs jelen. A személyes nézőpont tehát megbomlik, sérül, a szöveg azonban semmilyen módon nem reflektál saját megoldása különösségére. Mindez koncepcionális tisztázatlanságokra, bizonyos mérvű esztétikai kiszolgáltatottságra mutat a szerző részéről.
 

Nyilvánvaló, hogy a történet egy része a ’89-es fordulat idején zajlik, s a keleti blokk felbomlása egész Európát megmozgatta politikai tekintetben, de a regény közegében ez csak olyan tanulságokhoz vezet, hogy megtudjuk: a szereplők egy része a kapitalista eszmékkel szimpatizált, míg az elbeszélő romantikus vonzalmakat táplált a nemzetközi munkásosztály ideája iránt. És ez megfigyelésnek nem valami falrengető. Mintha helyenként locsogna a szöveg, máskor meg enigmatikus volna. Talán túlzottan sok leplet aggatott Petterson az elbeszélés és az olvasó közé. De az is elképzelhető, hogy a szerző soványnak találta a haldokló, élete végső számvetését készítő anya és furcsa, frusztrált fia kapcsolatát, és ezért akart egyéb jelentéseket, társadalmi vonatkozásokat kapcsolni történetükhöz. Szívesebben vettem volna, ha nem teszi. Szívesebben fogtam volna a kezembe még egy olyan, egyszerűségében ütős regényt, mint a Lótolvajok. Nagyszerű mondatokat (ismét elismerés illeti a magyar Petterson-kiadások szerkesztőjét, Solymosi Bálintot) és szép jeleneteket az Átkozom az idő folyamát is tartogat, de ezek mintha magukra maradnának, nem épülnek emlékezetes élménnyé, mert nem nyerik el rendeltetésüket a kompozíció egészében.