A látszat ellenére a kérdés nagyon is komoly, és a fiatal, mindössze harminc éves szociológus Sik is nagyon komolyan teszi fel. A modernizáció ingája – alcíme szerint Egy genetikus kritikai elmélet vázlata – szakkönyv, és mint ilyen elsősorban egy szűk szakmai rétegnek szól: célja és egyben tétje az, hogy a rendszerváltással megkezdődött társadalmi változásokat egy mélyen az európai tudományosságba ágyazott, ugyanakkor sajátosan a magyar viszonyokhoz igazított fogalmi keretben írja le.

A középpontban Habermas és A kommunikatív cselekvés elmélete áll, de Sik hatalmas műveltséget mozgat a német társadalomtudomány más szerzőitől a magyar szociológián át a francia fenomenológiáig – ennyiben A modernizáció ingája nagyon bonyolult könyv, amelynek minden oldaláért meg kell szenvedni. Másfelől Sik alapvető módszertani elve nagyon is egyszerű: fog egy elméletet, rápróbálja a magyar viszonyokra, és amit az nem magyaráz, arra rápróbál egy újabbat. Így láthatóvá válik egyfelől az egyes elméletek érvényességi határa, másfelől ebből következően fény derül a magyar társadalom sajátosságaira.

Habermas elmélete szerint például a poszt-kommunista kelet-európai országok "helyrehozó forradalommal" a nyugati fejlődés bepótlásának útjára léptek – csakhogy ennek ellentmondani látszik a gimnáziumi filozófia óra tapasztalata, hiszen az éppen arról szól, hogy mi, akik már nem éltünk a Kádár-rendszerben, hanem elvben a "helyrehozó forradalom" kitörésének pillanatában születtünk, nagyon is úgy gondolkodunk (illetve gondolkodtunk akkoriban), mintha a pártállamban szocializálódtunk volna: a tekintély (mind Platón, mind a tanár) megkérdőjelezhetetlen, az autonóm véleményformálás helyett pedig az elvárásoknak való megfelelés a cél. (Nem tudom, a többségünk így gondolkodott-e, vagy csak azok a kevesek, akik ezt szóvá tettük, mindenesetre a jelenség kitapintható volt.) A kérdés tehát úgy fogalmazódik meg: milyen feltételekhez kötődik a rendszerváltás utáni Magyarországon a demokráciára nevelődés? Mi kell ahhoz, hogy ne csak az intézményrendszer külsőségeiben, hanem a "fejekben" is megtörténjen a rendszerváltás?

Sik lépésről lépésre halad: amikor Habermas elmélete tévesnek bizonyul, a magyar társadalmat leíró elemzésekhez, pl. Hankiss Elemér kettős, illetve hibrid társadalom fogalmához nyúl, amelyet előbb részletesen bemutat, majd bevon a habermasi keretbe, így módosítva ez utóbbit. Nagyjából ugyanez az elv jön mozgásba újra és újra a könyv egészében, azonban korántsem ötletszerűen: Sik mindig a magyarázandó jelenségekhez keres elméletet, tehát sosem csak a műveltségét demonstrálja, emellett pedig kínosan ügyel arra, hogy az éppen szóban forgó elméletet "alkalmazás" előtt pontosan és lényegre törően ismertesse. Így a könyv egyszerre nyújt tablót a 20. századi európai tudományosság egy jelentős szeletéről és adja a magyar társadalmi viszonyoknak egy saját, de német és francia eredetű fogalmi keretben megfogalmazott értelmezését.

Hogy ez a vállalkozás mennyire sikeres, arról a könyvbemutatón eléggé megoszlottak a vélemények. A kissé befelé forduló módon az ELTE TáTK Lágymányosi Campusára szervezett beszélgetés inkább hasonlított egy PhD-védésre, mint egy könyvbemutatóra; Rényi Ágnes, Wessely Anna és Somlai Péter először méltatták, aztán bírálták a szerzőt. A moderátornak, Pál Dániel Leventének nem sok dolga akadt, a vita az első perctől kezdve a maga útját járta, és bár eleinte nem volt könnyű követni az álláspontokat – hiszen a közönségből még senki sem olvashatta a könyvet –, a végére jól összeállt a fejemben nemcsak az, hogy miről szól A modernizáció ingája és mi a tétje, hanem az is, hogy mik lehetnek a gyenge pontjai.

Érdekes módon a legszebbet és a legcsúnyábbat is Rényi Ágnes mondta: először "koravén könyvként", vagyis olyan nagy összegző műként jellemezte Sik Domonkos művét, amelyet történetesen egy alig harmincéves tudós írt; később viszont azt mondta, elsősorban szociológiatörténet-tankönyvként tekint rá, amiből az következik, hogy többre tartja benne az egyes elméletek pontos és rövid összefoglalását, mint a szerző saját elméleteit.

Wessely Anna nagy tudományos teljesítménynek nevezte A modernizáció ingáját, amely felmutatja, hogy az elméletek valóban arra valók, hogy az ember használja őket, vagyis hogy magyarázó erejüket a gyakorlatban is kipróbálja. Ugyanakkor ellenvetést ő is megfogalmazott: ahogy Rényi Ágnes a német szociológia és a francia fenomenológia elméleteinek összefésülését, Somlai Péter pedig a cselekvéskoordináció koordinációja fogalmát tartotta problémásnak, Wessely a címadó fejezetet, a modernizáció folyamatát ingamozgásként leíró elméletet nem tudta komolyan venni, amely szerint a társadalomban végbemenő emancipatorikus folyamatok (az inga kilendülése) nyomán e mozgás ellenhatásaként új elnyomási formák jönnek létre (az inga visszatérése).



Hogy a bírálatok jogosak-e, illetve hogy Sik könyvének mekkora tudományos hozadéka van, azt döntsék el a szociológusok, elvégre ők A modernizáció ingája elsődleges célközönsége. Azonban – és ezt szeretném hangsúlyozni – mindazt, amiről ez a könyv szól, azt tudva vagy tudatlanul mindannyian a bőrünkön érezzük. Ezért tehát Sik művének másodlagos célközönsége mindenki, aki a társadalomelméletekben egyébként nem járatos. Nekik – ha már kötelezővé nem tehetem – azt javaslom, gyorsan fussák át a könyv első néhány oldalát, hogy nagyjából tisztában legyenek olyan fogalmakkal, mint rendszer, életvilág és kommunikatív cselekvés, utána pedig vessék bele magukat a II. fejezetbe. Ritkán olvas az ember olyan szomorú harminc oldalt egy tudományos könyvben, mint ez. Sik egy sor fontos magyar szociológiai kutatást tekint át, hogy megrajzolja az államszocializmus társadalmának lelki portréját (cselekvéskoordinációs sajátosságait), majd kimutatja, hogyan él tovább a régi értékszerkezet és vele a megöröklött magatartásformák a rendszerváltás után.

Csak néhány mondatot idéznék: "(A magyar társadalom szemében) a siker nem az érdemmel, illetve a befektetett energiával arányos jutalomként jelenik meg, hanem a kedvezőtlen feltételek kikerüléséhez kapcsolódik, vagyis a piaci verseny logikájától való eltéréshez. Ezért a gazdagság és sikeresség sem érdem, hanem gátlástalanságra, tisztességtelen előnyök kihasználására utal" (74); "Az adatokból kiderül, hogy a magyar választók az új demokráciák viszonylatában pártosság tekintetében 1998-ban még átlag alattiak, de 2002-re már a legpártosabbak közé tartoztak" (79); "a pártokkal való azonosulás hátterében nem megvitatható – értékekre, közpolitikai kérdésekre, gazdasági kérdésekre vonatkozó – elvek állnak, hanem ez ezektől független választás. Ez a választás, megvitathatatlan lévén, kommunikatíve irracionális (…)" (79).

Sik leírja, miképpen mosódik össze a Kádár-rendszer megélhetési stratégiáiban a privát és a hivatalos, és hogyan nyomorodik meg ettől mindkét szféra: például ha a személyes ismeretségeimet, baráti kapcsolataimat kénytelen vagyok felhasználni ahhoz, hogy érvényesülhessek a piacon, üzleti kapcsolataim az intim kapcsolatok logikája szerint kezdenek működni (szívesség, különalku, korrupció), intim kapcsolataimba pedig üzleti jelleg vegyül.

Az elemzés szerint a rendszerváltás társadalmi átalakulásának az egyik legrosszabb lehetséges forgatókönyve éppen az, ha az én generációm, a rendszerváltáskor születettek is a Kádár-rendszer életstratégiáit sajátítják el: ekkor ugyanis természetessé válik az, ami korábban az elnyomó hatalommal szembeni szükségmegoldásként született. "(A) Kádár-kor legfontosabb cselekvéskoordinációs patológiái nem csupán továbbélnek, de magukban rejtik azt a veszélyt is, hogy naturalizálódva hosszú távon rögzüljenek" (82). Sik Domonkos könyve azáltal, hogy figyelmeztet a veszélyre, maga is hozzájárul az elkerüléséhez. Ahogy hozzájárulhatunk mi is, ha legalább ezt az egy fejezetet elolvassuk. Akkor talán remélhetem, hogy az én gyerekemnek tizennyolc évesen már természetes lesz, hogy nemcsak a tanárral, hanem magával a nagy Platónnal is vitába lehet szállni.