Egyelőre szkeptikusan állok ahhoz a kérdéshez, hogy épült-e (és ha igen, mennyit) a magyar irodalmi gondolkodás az Élet és Irodalomban lezajlott politikai költészetről szóló, hónapokig tartó vita folytán. Születtek-e használható új szempontok, közelítésmódok a korábbi beidegződések és reflexek helyett, tudunk-e többet, vagy legalább mást mondani politika és költészet, etika és irodalom, közélet és poétika (a sor hosszan folytatható) típusú fogalompárok viszonyáról, egyáltalán tudjuk-e definiálni ezeket? Vagy mindenki csupán saját álláspontját szajkózta el és megerősítette magát eredeti elképzeléseiben? Jogosnak látszik György Péter csüggedtsége, aki szerint az említett vita "nem halad, hanem újra és újra körbe jár – elkerülhetetlenül és tanulságosan. Mert nincs olyan normatív esztétika, amelynek nevében a politikai beszéd hirtelen azonosítható volna" (Az elveszett nyelv, ÉS, 2012/15.). Mégis azt hiszem, hogy a fenti kérdésekre a következő hónapokban az Édes hazám antológiáról, Parti Nagy Lajos Fülkefor és vidéke című könyvéről és Szálinger Balázs – általam most tárgyalandó – Köztársaság című kötetéről születő kritikai reflexiók készülhetnek, próbálhatnak válaszokat megfogalmazni.

Amikor nem adatik meg semmilyen történelmi lépték (se jelentőség, se szerep), akkor a népmesékből jól ismert legkisebb fiúk szabadság-mítoszokkal, -mítoszokból élnek, vagy próbatételeket álmodnak maguknak ebbe a légüres térbe, ha már nem maradt küldetés. Ilyen figurák lehetnek a Köztársaság verseinek beszélői.

Szálinger három (jellemzően magyar) szabadságmítoszt mozgósít, de nem fürdeti dicsfényben ezeket, hanem megmutatja tragédiáikat, keserűségüket, érvényességüket. Az első ilyen 1848-49, forradalom és szabadságharc is, a mottóban feltűnik Petőfi, mert hősök nélkül nincsenek mítoszok. Ezeknek a verseknek egy részében, hol erőteljesebb, hol kevésbé jellemző jegy a szarkazmus. A Tizenharmadik pont például így hangzik: "Legvégül követeljük a forradalom leverését". A Népek tavasza történelmi analógiája a tüntetni Budapestre látogató külföldiekről (és régiekről, mórokról, vizigótokról) zeng. A Bécsben a szomszédság-sógorság korszakokon átívelő, öröklődő komplexusai, frusztrációi buggyannak elő. A III. ciklust indító Jelena, én zöld szemeim fele példa a kötetben főszerepet kapó gondolatra, történelem és magánélet elválasztathatatlanságára: "Ki gondolta akkor, hogy átviharzik/ Pestre is a gyújtogatók keserve,/ S abból főznek száz éveken keresztül?/ Két zöld szempár volt a történelem". A Katonadal és A vég napján, Világos mezején már sötétebb tónusúak, de ezekben is ott munkál a szálingeri gúny.

A másik szabadságmítosz persze ’56. Ennek aktualitását és (újraszülető?, frissen termelődő?) anomáliáit a Széna tér, október 23. című vers írja le ("-Apa, azt ígérted, megmutatod az emlékművet./ -Ott van./ -Mért nem megyünk oda?/ -Mert most valakik vannak ott./ -Ők nem a forradalom barátai?/ -De igen./ -És akkor mért nem megyünk oda?/ -Mert nem tudjuk, kik azok."). Egy másik, egyértelműen idekapcsolható nagyvers pedig a Bibó István című, amely tanúságtételként, parabolaként, helyzetjelentésként is olvasható. A hazához, a benne-éléshez való "rémesen egyszerű" (a vers kulcsszava) viszonyra kérdez rá ("Ezt az országot kellett megszeretnem."; "Nem elmenni, azt hiszem, egyszerű."), és kutat egy közös hős után. (Érdekes, hogy Petőfi óta, mint a modern Magyarország egyetlen konszenzusos hőse óta nem sikerült senkit sem találni hasonló pozícióra; Bibó tűnik még a legalkalmasabbnak, legalábbis ez a kísérlet nem előzmény nélküli.) A vers zárlata aztán személyes jelenné teszi, mintha folytatható és megélhető hagyománnyá kínálná a bibói alkatot: "Az a portás rég hazament és meghalt,/ Dédunokája krisztusi korú./ Nem tudja, hogy mi az a háború,/ Nem kér semmit a mások sikeréből/ Kudarcukat viszont sajátnak érzi." A háború ismeretlensége éppen a kötet alapélményeként a beszélő történelmi léptéknélküliségét illusztrálja, amelyet a IV. ciklus – későbbiekben még érintendő – Háború című szövegében pótol magának.

A harmadik mítosz a rendszerváltásé, amelyben a személyes (meg)érintettség mellett a mérhetetlen csalódottságot árasztó (56.) hangulat dominál. A jogi és bürokratikus nyelv stílusparódiájaként értelmeződik a Magyar Mártírvárosok Szövetsége című vers, paragrafusokba szedett üres, hangzatos látszatrendelkezésekkel, gumicsontokkal és az ezáltal kiürült mártíromsággal, így pedig a történelmi, közösségi emlékezet iránti közöny kritikájaként olvasható. Megint a tétlen, erőtlen legkisebb fiú pozíciója köszön vissza a Fiúk, férfiak (tág) családi tablójából ("Bíztunk az ország öcsköseiben,/ Hisz ők nekünk a bátyusaink voltak."), és szintén családi viszály, a fiú panaszáradata, itt már az apákkal való elégedetlensége, a tőlük való különb-sége, féltékenysége szervezi a Rendszerváltás_2.0 című (rövid időn belül valószínűleg megkerülhetetlenné idézett) nagyverset ("Értem lelkesedtek és törtök össze."; "Első vagyok, aki meg tudja tenni/ Hogy ne értse, mit magatokkal hoztok."; "Őszülök – amit ti nem mertetek./ Szálanként őszülök. Tudjátok-e,/ Milyen érzés a rend szerint haladni,/ És nem tapadni, tapadni, tapadni?"). Az idősebb testvérek és az apák (egyértelműnek tűnő) beazonosíthatósága olvasói részről persze fontos részeredmény, ám nem végcél.

E harmadik mítosztól távolabb, de annak következményeként az I. ciklus több verse beszél a jelen égető kérdéseiről (a Ranciére-től ismert ’láthatóvá tétel’ megvalósulásaiként): település-versek (Salgótarján; Püspökladány; Hétutca) a Szálingert egész pályáján erősen foglalkoztató vidékiségről, provincializmusról, a Köztársaságban is többször tematizált jöttmentségről; a szegénységről, például a remek Sok kis reszkető egzisztencia; a bizalom-deficitről a kocsmafilozofálást is hangként alkalmazó Józsefváros, vagy a Korrupció, amely mondatfűzésében, lejtésében, retorikai pozíciójában, alakzataiban, modorában, fordulatai tempójában, mintha többször az őszödi beszédet idézné meg.

A történelem és a társadalom viszont nem olyan, mint a népmesék, mert a (fő karakterjegyeit tekintve a kötetben domináns) legkisebb fiúból tíz év elteltével báty, húsz év múlva apa lesz (lett). Szálinger kötete az utóbbi pozícióval való szembe-, tükörbenézést is vállalja, ahogy kell, önkritikusan, néhol önvádlón (Egész országnyi kislány és kisfiú; Ha a fiam felkönyököl a tájban; Széna tér, október 23.; Az oroszlán megöli). Ide, a jelen jellemzéséhez tartozhat a kötet címtelen vezérverse is, amely két másik könyvheti kötetbe (a Szép versekbe és az Édes hazám antológiába) is bekerült, azokba Demokrácia címmel.

A verset a megkésettség érzése járja át, az indító sorok pedig egy asztronómiai képpel érzékeltetik ("Demokrácia nevű égitest/ Úszik át a Köztársaság Övön,/ Írja az újság, s balfaszkodunk/ Távcsöveinkkel, mint a parasztok") a kötetbeli megszólaló generációjának távolságát e nagy, túl komolynak tűnő és épp ezért irritáló szavaktól, valamint érdektelenségét, motiválatlanságát, talán elkényeztetettsége miatt érvényesnek jóindulattal sem nevezhető tudását a politika, közös életünk közös ügyei iránt. A kötet aztán (a korábbiak mellett) ez ellen az alaptapasztalat ellen (is) igyekszik harcot kezdeni, legalábbis azzal szembemenni.

Emellett a Köztársaság a férfi egzisztencia, férfi szerep különböző élethelyzeteinek, -szakaszainak, vívódásainak, vonzalmainak, vele szemben való elvárásoknak, gyötrelmeinek és örömeinek érzékeny tárhaza, leltára is egyszerre.

A IV. ciklust kitöltő Háború már nem mítosz, hanem utópia, a holnap Budapestjére vezet, a III. világháború kitörésének napjára. Ratkó-unokáknak nevezi a Háború azt a generációt, amelynek tagjai a folytonos jelen néhány évtizedében (45.) (ahogy a korábbiakból látszott) csak örök öcskösök maradhattak. A pusztulás fenyegető közelsége azonban nem egyértelműen tragikus, nyoma sincs halálfélelemnek, mindezt inkább egy generáció nagy lehetőségeként, történeteként éli meg a beszélő, egy nyom ("Előre mind, ki mostantól mi vagyunk,/ Legyen nyomunkban csupa-csupa új nyom." 286.) a tétlenség után (ez a gesztus metaszinten is megvalósul, hiszen Szálinger háborút ír, ígér): "A Ratkó-unokák szép nemzedéke:/ Illyés Gyula, Brezsnyev és Andropov/ temetése, magyar-brazil három-null (…) Háborús generáció leszünk/ Duplán tisztelnek majd az unokáink/ Hősök leszünk" (306.). Ezt a tapasztalatot erősíti, hogy amikor egy lakásba zárkózva a két szereplő átbeszéli a világháborúkat, az I. háború kitörésének körülményeit (annak több elemében) sajátjuknak érzik: "A "Háborút! Háborút!"-felirat/ Ugyanúgy ott lett volna a kezünkben,/ Mert túl kiszámítható és mesés/ Volt a világ két generáció/ Óta" (294.). A II. világháború kapcsán a kollaboráció gyalázatát valószínűsíti magára nézve a beszélő: "Bűnös vagyok, mert az lehettem volna.// Könnyű békeidőben tisztaságot/ Hirdetni és emlékművet avatni". A III. háború végeztével a férfi aztán egészen új léttapasztalatban találja magát, amely nem csupán tünet és (az oly áhított) történet, lépték, hanem trauma, ezáltal pedig feladat és felelősség (és tegyük hozzá, elég megoldatlan történelmi tapasztalat is): "a közösségi/ Nevem az, hogy túlélő – ezt viseljük/ Közel tízmillióan Magyarország/ Határain belül" (342.)

A kötet egészének mozgatórugója (a fülszöveg pontos megfogalmazása szerint is), és ez a szerephelyzetet tárgyaló korábbi részletekből is kirajzolódhatott, "a közélet és a magánélet egymástól elválaszthatatlan egységellentéte". E poétikai szint mellett, témaválasztásban, bizonyos motívumok okán és retorikájának, hangnemének több (mellék)szólamában is egyértelműen a "Hogy itt szerettünk nőket: hihetetlen" Petrije mutatkozik a Köztársaságot író Szálinger legközelebbi rokonának. Azonban, amit Petri kapcsán hatvannyolcasságnak, kiábrándultságnak, illúzióvesztésnek szokás (gyakran reflexből) nevezni, az Szálingernél alaptapasztalat, tudniillik nincs előtte más, hiszen az a rendszerváltással fonódik össze, a gyerekkor eseménye és nem a felnőtt, önálló lété, nem a (mindkettejük esetében egyébként persze szintén fontos) férfiségé. Az ’56-os tematikának Petri a legnagyobb, legösszetettebb költője, számomra ebből most a Bibó-élménye fontos, elég, ha a Bibó temetése vagy A kis októberi forradalom 24. évfordulójára című versekre utalok, melyek sorában most méltán kap helyet Szálinger tíz tételes vállalkozása.

A költői szerepre és a múzsalétre való gyakori reflektálás is összekapcsolhatja a két szerzőt, ám míg Petri magát "író foglalkozású budapesti lakosnak" titulálja egyenletesen, addig Szálinger néha játszatja a költőhéroszt a görbe tükörben (például a múzsáknak szóló Yoko Ono című versben: "Köszönjük, hogy itt voltatok velünk/ S mi adhattunk értelmet a bukdácsoló/ Életnek, ami belétek szorult (…) Megtisztelő, hogy mi lettünk azok,/ Akiken keresztül egy kézfogással/ Közelebb kerülhettetek Istenhez/ Ti, akikkel Ő sosem állna szóba."), máshol ugyanakkor ő is alulstilizálja az alkotó tevékenységet: "Míg engem aznap kétszázan, vesztesek,/ Hozzám hasonló szarháziak idéznek" (244.). Szálinger Szerelmi költészet című verse, noha nem ér a nyomába (persze ez nyilván nem is szándéka), A szerelmi költészet nehézségeiről című versnek közeli rokona, a közös alapintencióik felfejthetők.

A legizgalmasabb strukturális hasonlóság azonban az az innováció, amit Vári György Petri esetében a következőképpen fogalmazott meg: "konkrét életek konkrét körülményei közé helyező szerelemfelfogás teremti meg az alapok bonyolultságának poétikáját" ("János pap országa", ÉS, 2008/5). Szálinger törekvése is kétségtelenül erre irányul, szerelmi lírája ezeken a helyeken hat igazán. Újra Vári: "A szerelem és toposzrendszere, megszólalásmódja itt nem örök, hanem az itt és mostban zajlik és artikulálódik (…) Tér és idő nem ellensége, nem ugródeszkája, hanem közege." A Köztársaság ezt csinálja meg a Politika című versben ("Ez a két nő engem boldoggá tenni/ Fogadja el a másikat."), a Sok kis reszkető egzisztenciában ("Ide hívlak, a válság közepébe,/ Fogatlanság világába, te lány/ A napról, hogy itt száradjunk talán,/ Ha már a/ Földet belakta ennyi árva:/ Nekik mutassuk meg, hogy nem hiba/ A szegénység, nem bűn – mert ezt hiszi/ Sok kis reszkető egzisztencia"). A Hajdúsági szerelmesversbe az tesz még egy csavart, hogy aktivizálódik a szálingeri gúny, a kizsákmányolók magukat civilizátornak jelentve be vonulnak le vidékre: "Ugye nem hagyjuk veszni azt a négy-öt/ Elárvult falut ott Debrecen alatt?/ Ugye, úgy döntünk, megnézzük a helyszínt,/ S kiszállunk ketten, mint felsőbb akarat? (…) És jó kezekben lesznek majd az erdők,/ A fából hő lesz, a hőnél szerelem,/ És boldogságunk érzetével fűtjük/ Föl a népünket csikorgó teleken." Ez történik meg a már idézett Jelena,…-ban is, ehhez pedig megidézhető Radnóti Sándor El nem fordult tekintet című kritikája (amely szintén Petri kapcsán született): "költészetének legnagyobb erőfeszítése a történelmi és személyes életviszonyok egységes ábrázolására irányul." (Kortárs, 1974/12.). De elég lenne csak a lenyűgöző Háború című Szálinger-költeményt említeni, amelyben a szerző egy szerelmi kapcsolatot és szakítást rajzol meg, háttérben a III. világháborúval, vagy a III. világháború kitörésének pillanatait rögzíti háttérben egy szerelmi kapcsolattal és annak végével.

A III. ciklusnak épp azok a versei tűnnek színtelennek, nehézkesnek, amelyek nem kezdenek semmit ezzel a vezérkoncepcióval, vagy nincs bennük erő, elég gúny, a Szálingerre szintén jellemző nagy hatásfokú, jól megformált keresetlenség, ízesség, indulat (Vörös; Teljesítmény-monológ; Légihíd). (Egyébként azt hiszem, ennek az indulatnak a forrása, forrongása, gőze néhol emelgeti a fedőt ezen a költészeten, érzésem szerint azonban egyszer sem dobja le.)

Nagy kivételként szolgál a Hétfő éjjel az Üllői úton, épp, mert az alapgondolat ellenében íródó vers, kvázi-ima. A csak komoly munkával felnyitható, szakrális spirálba tekerő, ekphrasziszként is olvasható szöveg, a test mint templom evangéliumi, nádasi monumentalitását is érintve a szeretett nő személye alá, annak apró mozaikrészleteivé rendeli a történelmet, az államiságot, a hazaszeretetet, időtlenségbe emelve/taszítva a szerelmi vonzalmat. A Hétfő éjjel az Üllői úton az elmúlt évek talán egyik legnagyobb szerelmes verse.

A címadó, Köztársaság című drámát a hívószavakon túl egyáltalán nem látom belehuzagolva ebbe a kötetkompozícióba. Az én írásomnak is áldozathozatala, hogy sehogy sem tudtam ennek elemzését beépíteni a gondolatmenetbe. Az ifjú, eddig készülődő, karrierjét épp indító Julius Caesar története egyértelműen önálló kötetért kiált, mert – noha nem gyengítik egymást az egységesnek mutatkozó, a verseket és a Háborút magában foglaló ciklusokkal – erőszakolja az összeolvasást, ami számomra nem tűnik sem indokoltnak, sem szükségesnek.

A Köztársaság egyértelműen sokat akar markolni, és minden komolyabb veszteség nélkül sikerül is neki. Ez a kötet innentől viszonyítási pont, Szálinger (költői) generációjának nemzedéki és poétikai szempontból is igen fontos könyve. És alighanem – mint arra már utaltam – állatorvosi ló is lesz belőle, ha – éppen általa – újra lendületet kap a politikai költészetről szóló vita. Bán Zoltán András azt írta a Fülkefor és vidékéről megjelent kritikájában: "kritikusaink, teoretikusaink is félnek bepiszkolni válogatott kemikáliákban ápolt esztétikus kacsóikat, ha valaki megemlíti, hogy a művészetnek talán mégis van/ lehet valami köze a korhoz, amelyben keletkezik." ("A szolgabírók rémmesében élnek", Magyar Narancs, 2012. június 18.). Ez a Szálinger-kötet egyrészt kísérletet tesz a rendszerváltás – folyton hiányolt – szépirodalmi feldolgozására, másrészt viszont olyan magánéleti keretek között értelmezi újra ezeket a folyamatokat, hogy talán nem ingerli fel azt a nagyigényű olvasót sem, akinek bármilyen referencialitástól, konkrét idő- és térvonatkozástól vagy bármilyen alkalmiságtól feláll a szőr az úri hátán.