Azt is tudjuk, hogy relatíve keménykedve kezdték (Hybrid Theory) és bár a műfajt nem ők találták fel, ha az általuk jelentett láncszem hiányzott volna a progresszív raprock (vagy mi) fejlődéstörténetéből, sosem lett volna olyan mainstream a műfaj, mint aztán lett, és valószínűleg minden nagyon másképp alakul - ld. bővebben: butterfly effect. Aztán jött az eddigi karrier csúcspontja, a Meteora című lemez, onnantól pedig a máig (ki)tartó, erre-arra hullámzó színvonalú, de alapvetően mégiscsak lejtmenet, néhány emlékezetesebb, de túlnyomó többségében botrányosan gyenge dallal.

Arra sem érdemes vesztegetni a szót, hogy az előző lemez bántóan nevetséges ambíciói ("az új Kid A", olvashattuk sokfelé, és bár úgy tűnhet, a zenekar ezt sem viccnek szánta) ennek ellenére annyit mégis elért, hogy elhozta az együttes életében a vízválasztó, nagy garrisoni pillanatot, ahonnan aztán minden másképpen értékelendő. Na ez a bizonyos "minden" kezdődik most.

Márpedig, ha a South Park Mr. Garrisonjának coming out-jához hasonlítottuk (azaz, hasonlítottam) a LP előző munkáját, melynek értelmében, ahogy amott az általános iskolai tanár hetero és homoszexuális énje csapott össze a Star Wars barlangjelenetét idéző, komoly lelki tusában, úgy a zenekar esetében a langyi, rappel dúsított szoftrock és a progresszív, igényes(ebb fajta) rádiós nyálpop Nafta-Settembrini jellegű összecsapása zajlott le, utóbbi (mármint nem Settembrini, hanem a nyálpop) győzelmével.

Akkor tehát, ha konzekvens akarok lenni (igyekszem), nem nagyon tekintek vissza a negyedik lemeznél (A Thousand Suns) régebbre, és lényegében úgy teszek, mintha az (új) identitását meglelő Linkin Park valójában még csak most tartana második lemezénél, és főbb viszonyítási pontjaim sem a KoRn vagy a System of a Down - még ha a KoRn legutóbbi, dubstepes beütésű albumával talán volna is alapja némi összehasonlításnak, igaz, akkor már egyértelműen a KoRn javára - , hanem elsősorban olyan zenék, amiket csak felszínesen, tehát az éjszaka, háttérzajnak szóló, monotonul zötykölődő emtíví kínálatából ismerek.

Mondjuk Justin Bieber, akinek (bár emiatt pár napja teljes joggal kicsúlás áldozata lettem) immáron van egy dala, amit fölismerek. Na de ha ebben a tinilány betevőzene-műfajban meg (finom eufemizmus) műveletlenül mozgom, egyáltalán van jogom összehasonlítani? Nincs. Nem is teszem. Jöjjenek inkább a megfigyelések.

A zenekar saját bevallása szerint ugyebár olyan, szintetizáló jellegű mű megalkotására törekedett a Living Things album írásakor, amely eddigi pályafutásuk minden erényét egyszerre tudja felmutatni. Kuncogtam is picit befelé, hogy a pálya egészét nézve azért nem lesz olyan nehéz dolguk. Ilyen tekintetben úgy látszik, mégis az volt, hiszen azon felül, hogy Chester Bennington párszor kétségtelenül ordibál (ezek volnának a nu-metal metal jegyei?), most már messze nem olyan átélten, messze nem olyan nyers energiával (és annak minden velejárójával: kidudorodó nyaki erektől behunyt szemeken át a ráncolt homlokig) mint az első lemezen tette, csak úgy lustán, mintha a barátnője már harmadszorra sem hallaná meg, hogy legyen szíves, adja közelebb a csipszeszacskót vagy a távirányítót.

Az elektronikus beütések (ez volna a "progresszív"-vonulat) megmaradtak, kár is, hogy pár sorral feljebb azt mondtam, nem húzok KoRn-párhuzamokat, mert a nyitódal (Lost in the Echo) hangszerelése egy az egyben a Path of Totality stílusregiszterében mozog, és még egyszer mondom, ez most inkább bók, mint nem.

Mike Shinoda megint reppel, Bennington a fent részletezett módon ordibál is, énekel is, amivel szemben, legalábbis technikailag nem lehetnek fenntartásaink, tisztán és pontosan csendülnek fel a dallamok, az azonban biztos, hogy nagyjából a harmadik lemeztől kezdve - de sokaknak talán már a kezdetek kezdetétől is - sokkal inkább Shinoda az, aki egyenletesebb és kiegyensúlyozottabb teljesítményt nyújt a két frontember közül, jó a ritmusérzéke és még némi muzikalitás is szorult belé, s bár ez utóbbi Chester Benningtontól sem eltagadható, Shinoda dolgai sokkal kevésbé giccsesek, már így Linkin Park-viszonylatban.

Nem nagyon vannak a lemezen mélypontok (és ha más nem, ez tagadhatatlan erény, főleg az utóbbi LP-lemezeket ismerve), ahogy nem is emelkedik ki sok minden, mármint felfelé sem.

Ha már kiemelkedésnél tartunk: meglep még valakit ezen a világon, hogy természetesen a kislemezes/klipes dal (Burn it Down) lett a friss anyag messze legjobb momentuma? Engem már csak azért sem, mert az lényegében az indulás pillanatától nem volt kérdés, hogy a Linkin Park tagjai meglehetős jól működő minőségérzékeléssel bírnak, tökéletesen tudják, mikor jók és mikor nem, tehát mely dalaikkal lehet eladni a resztlit (ha mégis vonnék párhuzamokat rockzenekarokkal, ezen a ponton a Foo Fighters kislemez-nagylemez színvonalkülönbségeire mutogatnék hevesen).

Nem is nagyon emlékszem például igazán rossz LP-számra, amihez videó készült (biztosan van, de jól mutatja, milyen magas a jó klipes dalok aránya, hogy sehogy se jut eszembe ellenpélda). Vannak azért még legalább megjegyezhető részek, részletek - olyan sok azért nem, de akadnak: mint a Lies Greed Misery-ben, mikor egy amolyan rihannás stlíusregiszterbe illeszkedő alapokra megy az ordibálás.

A torok azért itt sem fájdul meg nagyon, de őszintén szólva ebből a zenéből nem is nagyon hiányzik már a mélyről felszakadó, öblös hörgés - ahogy pár éve még az akusztikus gitár és az érzelmes dalolászás állt furán a Linkin Parknak, úgy egyre inkább a keménykedés hatna (és hat is) nevetségesnek, mikor (egyre ritkábban) még megjelenik valamely dalban.

Emiatt van az talán, hogy a Victimized hardrock-pozőr indítása, érzelgése, majd ordibálásra következő reppelése is elsősorban vicces hatást kelt, nagyjából úgy viszonyulva a Linkin Park zenéjéhez, ahogy mondjuk egy lasagnéhez viszonyul az alapanyagok nyersen történő elfogyasztása, majd egy tálba történő, gyors visszaürítése.

Ettől függetlenül az összkép nem egyértelműen negatív: bár biztos az én füleim lettek a Hybrid Theory megjelenése óta eltelt évek alatt túl lányosak, de én ezt a zenét különösebb gond nélkül bírom hallgatni, emiatt is nem szeretnék nagyon gúnyolódni vagy szitkozódni, hogy milyen rossz, elvégre nem az, csak nem jó. De  bármikor fel bírom tenni olvasás vagy szinte bármely egyéb főtevékenység mellé - háttérzajnak.

Egy szó mint száz, csak azt szeretném mondani, hogy soha rosszabbat, mint ez a (többnyire) ügyesen hangszerelt, igényesen rögzített középszer. Azon persze háboroghatnék, hogy bár vannak egész elviselhető popdalok a lemezen (mint mondjuk a Castle of Glass), szóval reklamálhatnám én, hogy így lemezenként egy, vagy legfeljebb két-három igazán jó dal azért elég kevéske, de nincs gond, hiszen lassan ebből a lemezenként egy-kettőből is lassan összegyűlik annyi valóban jó anyag, amiért még magára valamit adó embernek is érdemes lesz megvenni a hamarosan úgy elkerülhetetlenül következő Greatest hits albumot.

Addig meg ez is van olyan jó, mint a Music TV éjszaka - és hát azért kellő mennyiségű katartikus élmény közepette néha bizony ilyesmire is szükség van.

<iframe width="420" height="236" src="http://www.youtube.com/embed/dxytyRy-O1k" frameborder="0" allowfullscreen></iframe>