"Holnapután Brena elgráccál!" – Az örök élet című regényben maga Brenner nyomozó kapja ezt a nyugtalanító jóslatot. Meglehetősen kevés ideje maradt tehát eltűnni. De pontosan honnan? A városból? A papírról? Az életből? Vagy netán az egész ausztriai alsópolcos irodalomból? Kiderül. Könnyen lehet viszont az is, hogy Wolf Haas íróasztala fölött, míg a regényt írta, sárga post-iten, mottó gyanánt ugyanez a szöveg mosolygott. Ösztönzőként, egyszersmind terápiaként. Hiszen nem lehetett egyszerű leszámolni a szeleburdi, szoknyapecér, jellegzetes hangú és éles eszű fickóval, aki ráadásul a könyvesboltokban is igen népszerű. Tudniillik a Brennerrel. Hatodik regényét Haas mégis a széria záró epizódjának szánta. Indokot kellett hát találnia detektíve visszavonultatására és mert szívéhez nőtt a törvényeket tágan értelmező magánzó, egérutat is hagyni azért egy utolsó utáni nagy balhéhoz. Az örök élet különösebb meglepetések nélkül teljesíti mindezt. És Haas vezért áldoz a sikerért. Ki tudja, stratégiailag megérte-e a taktikailag indokolható húzás. 

Brenner skicc sem volt még állítólag, amikor az író fejében először megszólalt a kikopott kopó történeteinek karakterisztikus hangú elbeszélője. Haas bűnregényeiben azóta is – hiába hullahegyek, gonosztevők – a nyelvi regiszter a legérdekesebb. Az a csendőrpertu-stíl, amelyet a mindeddig homályba burkolózó, Ausztria sötét oldaláról adomázó narrátor használ. Haas ugyanis – akárcsak Friedrike Mayröcker, vagy Elfriede Jelinek – úgy véli: a német nyelvterületen készülő irodalomnak nem szinonimája, csak alternatívája a Hochdeutsch, a szöveg pedig nyerhet csak a regionális, beszélt nyelvváltozatok felhasználásával. És ha már megszólalt az író fejében ez a cinikus, el- meg elkalandozó, sokat látott, a kiskapukat is jól ismerő pasas, Haas őt tette meg történetei elbeszélőjének. A rekedtes, ráérős orgánumhoz, karcos tónushoz – melyhez az olvasó gondolatban sörszagú leheletet, tömény füstöt, egy magashegyi Hütte zenegépéből üvöltő jódlinótákat, meg roppanó wurstok zsírpacáit társítja – kellett azért egy protagonista is. Akiről, akin keresztül szólni, mesélni lehet. Brenner jobbára hallgatag. A társadalom és a törvények peremén él. Antiszociális és alulmotivált. Afféle l’art pour l’art puzzlejátékos, aki mindent annak rendel alá, hogy kirakja a teljes képet. Kerül, amibe kerül. A részletek pakolgatása közben ezért rendszerint roppant veszélybe sodorja magát. Közeli rokonságban áll Raymond Chandler és Dashiell Hammett keményre főzött krimijeinek bűnüldözőivel. Míg Sam Spade, vagy Philip Marlowe az amerikai álom testet öltött, keménykalapba öltözött kérdőjelei, addig Brenner esetei az ausztriai Árkádia mítoszáról rántják le a leplet. A tiroli lejtők derűjének, a határmenti falvacskák illatos muskátli-rengetegének, vagy a bécsi szelet őszinte mosolyának igazságértékét vizsgálják ki módszeres hűvösséggel. "Hát most már megint mi történt." – ahogy a Haas-regények védjeggyé vált első mondata is kérdi. Ausztria pedig rendre a rosszabbik arcát mutatja.

Na most, mi történik akkor, ha Brenner fejlövéssel fekszik a grazi Sigmund Freud Idegklinikán? Hát akkor elsőnek mielőbb fel kell ébrednie a kómából. Különben a történetnek is lőttek. Újjászületni nincs alkalmasabb időpont, mint az újév első napja és nincs megfelelőbb helyszín a szülővárosnál. Ha pedig visszatér a Mura naposabb oldalára a sokat tapasztalt nyomozó, nincs is egyéb dolga, mint kideríteni: ki fogott fegyvert a halántékához, és miért. A kérdések megválaszolásához a múltba, egészen a rendőriskolai évekig vezet az út. Míg odaérünk, alaposan megismerkedünk a kiégett zsaru-életmodell első homlokráncaival.

Alighanem minden igazi rendőrpálya egy kilőtt tölténnyel kezdődik. És hát Brennerék karrierje nem indult épp szerencsésen. Innen voltak még az egyenruhán, de útban már felé, amikor három társával a puntigami Raiffeisen Bank kirablásához fogtak. Mert hülyeségeket fiatalon mindenki elkövet. Egyikük életét vesztette a menekülés során, a másikból Graz rendőrfőnöke lett, a harmadikat, aki beépített rendőrként tevékenykedik, az alvilág tartja sakkban, a negyedik meg a Brenner. Elszakadtak bár egymástól, de sorsuk évtizedekkel később újra összefonódik.  A helyszín ezúttal Graz, Schwarzenegger kormányzó, meg Brenner nyomozó szülővárosa. Háborús rokkantak, megoldatlan szemét-kérdés, cigány koldusok, korrupt zsaruk és egy szélsőséges félkatonai szervezet. Ausztria ezúttal is megkapja a magáét. A helyzet nem egyszerű. A fejlövésből épphogy magához térő Brenner ezért előbb megszökik a kórházból, hogy további jelentős vérveszteség árán – az arcába szilánkok fúródnak, kézfejét kés lyukasztja át –, mint valami járókeretes John McClean, rendet teremtsen. Mire rájönne/rájönnénk arra, valójában melyik oldalon is áll, elfogynak mellőle a lehetséges antagonisták. Így azt kell hinnünk: többé-kevésbé végig a fehér térfélen harcolt. A regény tán legizgalmasabb felvetését éppen ennek eldönthetetlensége kínálja. Brenner és Aschenbrenner játszmájára gondolok. Már nevük is sejteti: egy tőről származó, de valami módon egymás ellen fordult karakterekről van szó. Maszkot viselő tézisről és antitézisről. Sokáig nem világos viszont, melyikük a csúcszsaru, ki a csúcsbűnöző. Vagy netán mindegyikük mindkettő? A regény válasza sajnos nem olyan izgalmas, mint a felvezetés.         

Az örök élet szerkezete egy kilőtt golyó útját és a lövés hatására gellert kapott életek alakulását modellezi számomra. Cselekménye fiatalkori traumák, zsarolás és féltékenységi drámák sebeit tépi fel. Becsapódás, sokk, roncsolás, kóma, tompaság, tisztulás. Aztán újabb lövések. Ráadásul mindez egy réges-rég – még a rendőriskolai évek alatt, ugyebár – kilőtt lövedék miatt. A regény elején, akárcsak az agyonnyugtatózott Brenner, az elbeszélő is erőtlen. Ha nem is kómából tért magához, de azt kell hinnünk, minimum másnapos. Hangja valahogy bágyadtabb, sterilebb a megszokottnál. Feszültségnek nyoma sincs. Hiába várom, hogy fojtogassanak a szűk kórházi szobák, csalódnom kell. Mikor meglép végre a kórteremből a megoperált Brenner, remény ébred bennem: végre felgyorsulnak az események. Sajnos ismét tévedek. Hendrixre hasonlító takarító, lógás a vonaton, na meg a kóbor macskák által közös nótává összenyávogott sörreklám és cigány népdal. Akár egy (fő)belövés utáni enervált hippi-trip. Mire kiürül Brennerből a nyugtató, kiderül, hogy jobbára felesleges volt az aggódás. Ettől fogva gyorsul a ritmus, élesebbek a vágások, fájdalmasabbak az ütések, mélyebbek a sebek. A könyv végére becsapódik még pár lövedék, és szokás szerint a szereplők száma is jelentősen megcsappan. A végén Brenner az elnyert örök élet mellé kap egy kis ödipális jellegű gordiuszi csomót, ám nem hinném, hogy túlságosan szívére venné az öreg. Az elbeszélő számára azonban véget ér a történet.

Erre mi történt megint? Haas megszegte ígéretét és azóta újabb regényt írt Brennerről. Kérdés, mire megy a nyugdíjas nyomozó a sörhabban pácolt hangszálú, őt naggyá tevő narrátora nélkül…