A moderátor, Szegő János először az 1974-es, újra kiadott Kerengőről kérdezi Spirót Györgyöt – mint kiderül, Spiró azért írta a regényt – 27 évesen –, mert a darabjait nem vették komolyan a színházak. Nem tagadja, voltak valós mintái a szereplőknek, és némelyikük sorsa valóban úgy alakult, ahogyan ő megírta. Adorjáni András és Ady Endre rokoníthatók, de Adorjáni alakjába más, szerző számára fontos személyek vonásai is keverednek, például Lukács Györgyé és Miloslav Krlezáé. Ez a három figura mintegy mankó volt számára akkoriban, Settembrini és Naphta karaktereihez hasonlítja őket. És ekkor következik az első megállapítás, amire felkapom a fejem (mert egyetértek): Ady 30 éves koráig olyan tehetségtelen volt, mint sok zseni a világon – és ez azért fontos, mert a tehetség – Spiró szerint – nem genetikai adottság, hanem alakulási folyamat, önalakítási képesség, és ez az út érdekes. A bálványrombolás – nagy örömömre – folytatódik: József Attilának az első kötete után azt is lehetett volna mondani, hogy hagyja abba, és Van Gogh első festményei sem mondhatók remekműveknek. Ettől függetlenül zsenik voltak, de géniusznak nem születni kell, maximum azzá lehet válni. A tehetség nem magyarázható a genetikával – teszi hozzá Spiró.

Kánonról és olvasási szokások változásáról is szó esik: annak idején a Metro újság indított szépirodalmi könyvsorozatot. A prózasorozat ajánlóit Spiró György írta. Ez érdekes tapasztalat volt számára: mennyiben más felnőtt fejjel olvasni egykori iskolai kötelező olvasmányokat, amelyeket akkor nem értékelt, később meg nagyon is. "Annyi könyv van, hálistennek, hogy képtelenség mindent elolvasni: ezért jó megöregedni, mert legalább lehet pótolni a lemaradást" – mondja.

Ami az esszé műfaját illeti, elég mostoha a sorsa Magyarországon. A líra, a regény és a novella áll az első helyen a szépirodalomban, az esszét meglehetősen elhanyagolják, míg például Lengyelországban többet foglalkoznak vele. Műkritikák és optimizmus kapcsán elhangzik, hogy a színházi jegyeladások száma 1989 óta változatlan, amiben ugyan a rossz színház is benne van – ez optimizmusra ad okot, de közben tizedére csökkent az olvasók, ezredére a filmnézők száma – így hogyan lehet a művészettel foglalkozó, ahhoz értő optimista? Ő viszont nem tartja magát pesszimistának, az pesszimista, aki nem hisz a magyar kultúrában, hanem szétveri.

Antiszemitizmusról is szó esik – megvádolták azzal, hogy ő gerjesztett ilyesmit. Egy írónak sosem lehet ekkora szerepe az országban, nem volt és nem is lesz – teszi hozzá. Nem is olyan nagy baj, ha megszűnik az írásbeliség, mondja félig-meddig ironikusan, majd elmondja, mostanában a képi kultúra az erősebb. Konverzióra volna szükség. Hozzáfűzi, amikor a kultúráról beszél, az európai kultúrára gondol, másféléhez nincs affinitása, ahogy zenéről is csak egyszer írt – az is távolabb áll tőle.

Szegő ezután a tévéjátékokra tereli a szót, megjegyezve, hogy amennyire emlékszik, borzalmasan gyengék és didaktikusak voltak. Spiró helyesel, majd Shakespeare színházával hozza párhuzamba: rengeteget termelt, amelyben benne foglaltatott rengeteg szemét, és kevés, de annál nagyobb remekmű. Éljen a nagy számok törvénye. És különben is a ponyva uralja a könyvpiacot, ahogy a 18-19-20. században, ez valószínűleg a 21.-ben sem fog változni. De ugyanígy a nagy írók művei közt is sok a gyenge alkotás – ettől még visznont ugyanúgy nagy írók maradnak. Kosztolányi írta Adyról, hogy mindössze 5 jó verse van, József Attila Petőfiről, hogy neki sem sokkal több – amiben van igazság, de attól még nagy költők maradnak. A bolgár Hriszto Botev mindössze 25 verset írt egész életében, mégis világirodalmi rangú: "fiatalon meghalt, nem volt ideje rossz verseket írni" – mondja Spiró.

A rossz szövegek tanulmányozásából pedig sokat lehet tanulni, főleg azt, hogy mit ne csináljunk. "Kizárólag dicsérő kritikát írtam, mert nem akartam az olvasó idejét rabolni. Miért elemezzenek rossz műveket, amikor azok úgy szarok, ahogy vannak?" A Passió című filmet annak idején nagyon lehúzta, jegyzi meg Szegő, és erre mondja Spiró, hogy igen, mert az a film aljas, utolsó manipuláció volt. Szó esik még tanításról, Kardos G. Györgyről, meg arról, hogy egy újságnál ketten vetélkedtek, hogy ki írja meg Spiró nekrológját, majd beszélnek Molnár Gál Péterről (ő volt az egyik versenyző), ügynökökről, végül Szegő megkérdezi, merrefelé csapong mostanában a szerző: mostanában a 20-as, 30-as évekbeli Szovjetunió a téma.

Fotó: Bach Máté