Jon Fosse kötete körkörösen hömpölygő belső monológokat tartalmaz, a múlt epizódjai a jelenbeli környezettel való interakcióba ékelődnek bele, foszlányokként szakadoznak fel. Az én-elbeszélés körkörös mozgással, rágódva deríti fel gondolati terepeit. Ez a technika nem valami haladós, leginkább – jó értelemben vett – rágódásnak nevezhető. Minden más, a külvilág eseményei és a párbeszédek is, ebbe a szövetbe, a belső beszéd állandóságába ágyazódnak bele, ennek megfelelően el is törpülnek, változékonyságuk miatt az összehasonlításban illékonynak veszik ki magukat.
 

A hömpölygés az első narratívában a legdúsabb (nyilván nem függetlenül attól, hogy ez az elbeszélő a leginkább pszichotikus, közvetlenül szinte egyáltalán nem reagál a külső ingerekre), attól kezdve elaprózódás figyelhető meg. A Melankólia Norvégiában két külön kötet formájában, egymást követő évben jelent meg, csak a fordításokban került közös borítóba a szövegfolyam első és második része. Már az egyes részek is több elbeszélésből tevődnek össze, a következőképpen (hozzávetőleges hosszúságukat is feljegyzem ide, mert az arányok szempontjából tanulságos):

Lars az első kötetben sokat emlegeti egyik leánytestvérét, aztán a második kötetben nem ez a lánytestvér az, akit öregkorában követ az elbeszélés. E második kötetbeli lánytestvér neve Oline, és Oline a haldokló fivéréhez igyekszik, de a haldokló fivér nem Lars, hanem egy másik testvérük. Ez a fajta hangsúlyozott esetlegesség, vagy inkább a nem kézenfekvő irányába mozdulás a szöveg minden szintjén jellegzetes vonása Fosse írásmódjának.
 

De térjünk vissza az elbeszélések tematikus magját alkotó Lars, az őrült festő, illetve az ő szájából elhangzó első két narratíva alaposabb bemutatásához. A kiindulópont beszédhelyzete minden körülményre ambivalenciát terjeszt ki, egymással ellentétes állításokat köt össze egyetlen folytonossággá. A két alapvető sarokpont: Tudok festeni. Nem tudok festeni. A határtalan önbizalom és a kreatív energiák által a személyiségre rótt, végtelenül nyomasztó teher kettősségében Lars Hattarvåg önértelmezése, öntudata elviselhetetlen mértékben relativizálódik, ingataggá válik. Ezt a mozgást követi le a belső beszéd teljes részletességgel. Az elbeszélés alapvető attitűdje szerint óvatos, tapogatózó: kisebb részben lendíti csak tovább az események menetét új mozzanattal, az elhangzó mondatok többsége evidencia, a korábbiakból kétségtelenül következik. Ez az eszköz a fikció szerint – vagyis a cselekményben rögzített festő önazonosságát fokozandó – a szubjektum verbális helyének megerősítését szolgálja, azonban egyúttal az olvasóra is radikális hatást gyakorol. Szuggesztióként, parttalan áradatként nehezedik magára a befogadásra, mélyre szívja, nagy, folyékony tömegként körülhullámozza az olvasót. Nehezebb letenni a könyvet, ha mégis letette az ember, nehezebb újra visszazökkenni bele, karakteresen szigeteli el az olvasás élménye a külvilágtól a befogadót. És, ami nem kis dolog, eközben Fosse aláírásszerű, tökéletesen egyedi stiláris nyomot hagy. Ha ezután bárki hasonló módon mesélne, epigonná válna. Persze lehet kapcsolódási pontokat találni, Thomas Bernhard, esetleg Kukorelly Endre neve merül fel, utóbbié elsősorban a Ha megyek, mi van az alatt című, és egyéb, hasonló technológiát működtető kisprózái miatt.
 
A szöveg belső effektusa, a fikcionált beszélő önmegerősítése azonban láthatólag eredménytelen marad. Lars Hattarvåg hiába sulykolja magába életkörülményeinek alapvető paramétereit, az aktuális problémáira megoldást kínáló teendőket, elúszik. Saját észlelésének bőségessége sodorja el. Hiába ismételgeti unos-untalan, körkörösen, amiben biztos lehet, bizonyossága nem erősödik, lényében képtelen bármilyen magabiztosság gyökeret verni. A legérdekesebb narratív tendencia, ahogyan a Fosse-féle féle verbális mechanizmus tétova kerülgetésbe kezd minden egyes új körülmény megemlítése előtt; mintegy erőt gyűjt, halogatja, a lehető legtovább érleli az új motívumok beépülését.

A szöveg jellemző eljárását leginkább sulykolásnak nevezhetjük: a dolgok bizonytalankodó ismételgetése éles határvonal nélkül csúszik át túlmagyarázásba. Mind a négy elbeszélés megtalál magának néhány motívumot, amelyeket nem ereszt, mindvégig ezek körül kering. Fosse fokozatosan úgy írja egyre hosszabbra a jeleneteket, hogy szinte minden újabb kiegészítés, bővítmény beiktatásához megint elismétli az összes alapvető, már ismert körülményt. A szöveg azonban ettől nem bosszantóan terjengős lesz, hanem humorosan körülményeskedő. Azon is eltűnődtem, vajon nem napjaink felgyorsult észlelési sebességű létezésének ellenszere-e ez a fajta jelölés. Ha valaki nem olvas rendesen, hanem csak "átfutja" a szöveget, itt olyan sűrűségű ismétléssel találkozik, hogy a leírt helyzetek alapvető mozzanatain mindenképp megakad a szeme, nincs az a felületesség, nincs az a sietség, amin ki nem fog az itt tapasztalható állhatatosság, amellyel a narrátor ugyanazokat a dolgokat hajtogatja szüntelenül. Elsősorban azonban nyilván a figyelmes, alapos olvasóra számít Fosse szövege, arra, aki átadja magát az áradó, túlnyomórészt korábbról ismert információk sodrásának, amelyben a tajték csak olykor vet felszínre egy-egy ritka, új elemet. A kötet szöveggeneráló eszköze, hogy ugyanazt a mozzanatot több narrációs változatban is odazsúfolja egymás után, ezzel leképezve az emberi gondolkodás redundáns jellegét.

A Melankólia I. két jelenetet bont ki, mindkettő pár órás időtartamot ölel fel. Nagyon alapvető megállapításokra szorítkozik. Ügyesen oldja fel a "szerencsétlen flótás" E/1. elbeszélőből adódó nehézségeket, a beszélő ugyanis érzékel bizonyos dolgokat, amiket nem tesz sehová, az olvasó számára viszont ezek fogódzót nyújtanak, így tanúja lehet, hogy a narrátort pl. éppen átrázzák. Kevés szereplő jelenik meg, a beszélő bizalmatlanul tekint rájuk, olyannyira, hogy némelyik mumusszerűvé válik számára. A nem jelenlevő családtagok, a Németországba szakadt norvég festő távoli otthonának helyszínei vágykép formájában betörnek a jelen idejű észlelésbe, a beszélő számára reálisnak tűnnek fel ezek a képek, simán a külső érzékletek mellé rendelődnek. A Melankólia I. két jelenete végeredményben a "Nem festek" (lustaság, koncentrálatlanság) illetve a "Nem festhetek" (külső tiltás), vagyis a gátoltság különböző szintjeinek kibontásaként értelmezhető.

Az első ötven oldalban taglalt eseménysor három sorban összefoglalható lenne, az információérték tehát igen alacsony, ez azonban semmit nem von le az elbeszélés érdekességéből, épp ellenkezőleg. A 42. oldalon radikálisan átrendeződik az olvasóban alakuló kép: addig nem áll rendelkezésre olyan információ, amely alapján Lars, az őrült festő érzékelése és a külvilágban zajló dolgok viszonyát tisztázni lehetne, ekkor azonban rájövünk, nem jelenlevő szereplők is beszélnek Larshoz, vagyis a férfi, akinek tudatán átszűrve értesülünk a cselekmény fordulatairól, hallucinál. És egyes karakterek éppenséggel mást mondanak, ha jelen vannak, mint ha Lars képzeletében jelennek meg. Vágyott alakjuk és reális kiterjedésük ellentmondani látszik egymásnak. Az olvasóban lassan tudatosul, hogy Lars vágyteljesítő fantáziákkal szigeteli el magát a valóságtól, folyamatos belső történése tulajdonképpen elvágja őt a valóság megismerésétől. Ez utóbbi tapasztalati formát, mint másodlagost, tudata akaratlagosan szorítja háttérbe. Ez a működés krízisekhez vezet, amelyek során Larsot ismétlődő hallucinációk kerítik hatalmukba: a határhelyzetek közeledtével újra és újra fekete-fehér lepleket lát. A valóságra való nyitottságának hiánya lebilincselően kapcsolódik össze festői tehetségével. Különleges adottsága elválaszthatatlanul tapad vakságához, amellyel a világ egyes dolgairól nem hajlandó tudomást venni. Ennek megfelelően a külvilág eseményei időről időre egyre erőszakosabb betörések formájában jelentkeznek.

Fosse elbeszélésének fő erőssége, hogy rövid időszakot mutat be teljesnek látszó részletességgel: Lars utolsó "még normális" napját kapjuk kézhez, a kulminálás óráit, amikor pszichózisa végképp kilöki a közösségből, mikor már senki nem tud nem tudomást venni a festő őrületéről. A kötetben olvasható másik három narratíva, a Melankólia I. második része, illetve a Melankólia II.-ben közreadott szövegek ennek az első beszédhelyzetnek a jobb megértésére adnak alkalmat. Az elmegyógyintézetben játszódó, három évvel későbbi monológ beszélője továbbra is Lars, a második kötetben pedig sorrendben elsőként egy habókos író a narrátor, akire Lars Hattarvåg festményei rendkívüli hatást tettek, utána pedig – az időben visszafelé ugorva –, Lars lánytestvérének monológja következik. Ezek a narratívák különböző módokon kapcsolódnak az első elbeszéléshez, de közös bennük, hogy a befogadásban afféle következményes szerepbe kerülnek: kontextussal szolgálnak az első szöveg által felvázolt talány, Lars észlelése és a külvilágbeli történés ellentmondásos viszonyának értelmezéséhez. A Melankólia II.-ben az első részhez képest gyorsuló ütemű előrehaladás észlelhető. A narratívák elaprózódnak, az állandóság – amely tulajdonképpen a bizonytalanság érzetének állandósulása – felszámolódik, a beszéd továbbgördítésének jóleső esetlegessége viszont megmarad.

Az olvasás során érdekes módon mindvégig tanácstalan maradtam, vajon két önálló művel állok-e szemben, amelyek közül a második ráépül az elsőre, tehát valóban két kötet lenne itt egybefűzve, vagy éppen epizodikus adalékokat tartok a kezemben, és Lars Hattarvåg története még e négy elbeszélés birtokában is folytatásra vár, mint valami befejezetlen gondolati játék. Fosse írásának, írásainak nagy előnye, hogy a kiépülő narratíva-narratívák minden szintjét igyekszik megfosztani a hierarchikus viszonylatoktól. A megismert részletek egymás mellé kerülnek, az olvasói tapasztalat egyre gazdagodik, ám mindez egy olyan végtelenül tágas térbe kerül be, ahol irreleváns, hogy az újabb és újabb körülmények felülírják-e egymást, vitatkoznak-e, vagy pontosan alátámasztani kívánják a korábban elhangzottakat.

Öröm belátni ezt a végtelen teret, amelyet szemlélve értelmét veszti a különbségtétel, hogy vajon egy tényállás egészét, vagy bizony csak foszlányait, töredékét ismertük meg. Jó olyasvalakinek a tollából olvasni, aki ilyen inspiráltan tud megmutatni valamit – éppen nem tematikus síkon – a festészetről, s akinek minden egyes mondatán meglátszik, milyen jól ismeri a tengert. Vagy a tengert festő festőket. Vagy a tengert festő festők szeme előtt feltáruló végtelent. Jó, ha az ember magával hordhat egy ilyen kék könyvet, amely – nem türelmetlenül, de komótos egyértelműséggel – lépten-nyomon a végesség hiányára inti.