A négynapos rendezvényen a filozófia, a történelem és a különböző művészeti ágak nézőpontjából igyekeztek közelebb jutni a beszélgetőtársak a fenti kérdések megválaszolásához. Ebben néhány film is segítségükre volt. Az irodalom nézőpontját Darabos Enikő, Milián Orsolya, Szőke Katalin és Szigeti Csaba képviselte, a moderátor Cristian Réka volt.

A beszélgetők azonnal a téma közepébe vágtak: a nyelvi tabuknál kezdték a vitát, mert szerintük hiába “szabadult fel a fogalmazhatóság”, a nyelv, mert a dolgok most sincsenek nevükön nevezve. Milián Orsolya szerint a szemérmesnek mondott magyar irodalom mintha mostanában – a rendszerváltást követően, attól nem függetlenül – próbálná kidolgozni azt a nyelvet, amelyen meg tud szólalni a testről. A nemzeti irodalmakat tekintve nagy különbségeket találhatunk, hiszen a franciák egyáltalán nem küszködnek ilyen problémákkal – és a magyaroknak sem kellene, hiszen a népköltészeti hagyományunkban fellelhetőek a megfelelő kifejezések, csak nem honosodtak meg a magasabb irodalomban. Szőke Katalin egy orosz szöveggyűjteményt említett, melyet most adtak ki Tiltott mesék címmel. Az 1870-es évekből származó gyűjtés hiába nem jelent meg eddig sehol, mégis megtermékenyítően hatott az irodalomra. Itt kisebb szópárbajba keveredett Darabos Enikővel, hogy attól lesz-e valami pornográf, ha néven neveződik, de Szőke – mintha nem akarta volna érteni a kérdését, vagy nem értette – szerint az a pornográf, ami megalázó.

Szigeti Csaba ekkor egy hamisítatlan monológot szúrt közbe, ezzel szakítva meg a két hölgy beszélgetését – amely ugyan vicces volt és elgondolkodtató, de nem kapcsolódott az előző párbeszédhez. Elsőként a gyerekek nyelvéről tett említést, amely mintha pajzán élvezettel ejtené ki a „csúnya” szavakat, gyakran értelem nélkül, csak a hatás(á)t vizsgálva. Barthes alapján tette hozzá, hogy a nyelv kiüresedésével az udvarlás szavai is elvesztek, számos alkalommal amolyan South Park-os módon incselkednek a fiatalok. Emellett azonban a szerelem nyelve a testiség nyelve, az újdonsült szerelmesek párbeszéde lehangolóan unalmas, voltaképpen mindent mondanak a „vágyom rád és szeretném, ha te is vágynál rám” helyett, holott épp ez lenne az egyetlen mondat, amit mondani szeretnének. Utolsó megjegyzésével kanyarodott kissé vissza a félbeszakadt párbeszédhez: szerinte a szerelemről és testről való beszédnek hagyománya van ugyan, ellenben kulturális tudomásulvétele nincsen.

A hatalom és a test viszonyában tehát a hatalmi rendszer szava a döntő, ennek megdöntésére csak egy mód adódhat(na): a kanonikus irodalom szétrobbantása, szétfeszítése. Cristian Réka amerikai irodalmi példákkal szemléltette a kortárs próza filmre vitelénél jelentkező problematikát, ellentmondásosságot: a vásznon szereplő jelenetekben a test jelenléte helyett – a cenzúra jóvoltából – éppen annak hiánya beszélt, vagy az eredeti irodalmi szöveg olyannyira átíródott, hogy a valódi mondanivaló rovására ment. Milián is arra hozott példát, hogy az ideológia mennyire elnyomja a testet. A cenzúra úgy működik, hogy a szabályozott diskurzus értelmében például az olasz hagyományt folytató Janus Pannonius költészete a közoktatásban kanonikusként jelenik meg, legfeljebb csak a felsőoktatásban találkozni a kevésbé szemérmes verseivel is; a magas irodalmi kánonban mintha nyoma sem lenne a pajzán költeményeknek. Darabos saját órai tapasztalatait osztotta meg a közönséggel: amikor hallgatói végre leküzdötték zavarukat, hogy beszéljenek magáról a testről és annak folyamatairól, azzal a problémával kellett szembesülniük, hogy nincsen hozzá nyelvük. Cristian hozzátette, ekkor az elméleti szövegek hatására többnyire eltolják a mondanivalójukat, metanyelven kezdenek el beszélni – aminek legtöbbször az a vége, hogy már maguk sem értenek belőle semmit. Vagy – tette hozzá Milián – saját élményeik jelennek meg a szövegek értelmezésekor, esetleg naiv olvasóként undorodva jelentik ki: nem kíváncsiak mások nemi életére. Érdemben tehát nem lehetséges a szexualitásról és testről való párbeszéd, még szövegek kapcsán sem. Szőke Katalin szerint olyannyira nincsenen szavaink bizonyos dolgokra, hogy a „szellenteni” szó nem található meg a magyar–orosz szótárban, így az interneten keresgélve gyerekversikék alapján kellett utánajárnia a keresett kifejezésnek.

Pár szó esett Bahtyin François Rabelais művészete, a középkor és a reneszánsz népi kultúrája (Fordította: Könczöl Csaba; Osiris, 2002.) című könyvéről, melyben a szerző – valószínűleg tudatosan – csak világirodalmi példákkal szolgált a szkatologikus vonatkozásokra. Tette ezt azért, mert így megmutathatóvá váltak a kettejük (Rabelais-val) között eltelt időbeli változások, valamint így is transzformálnia kellett egy keleti ideológia keretei közé. Az először 1956-ban megjelent könyv a testiség kérdését a groteszkkel, illetve a népi karneválokkal hozta kapcsolatba, hiszen az ünnep ideje alatt mindent szabad, minden kihágás megengedett, feloldódik a prüdéria, nyíltan testi és szexuális lesz és lehet. A karnevál végeztével azonban minden visszakerül a helyére, a magukat kitomboló emberek újra felveszik a prűdség álarcát, hogy a hétköznapi rendbe visszailleszkedjenek. Darabos ezt a žižeki felfogáshoz hasonlította: felszabadító, minden kihágást megengedő, de ez is a hatalmat szolgálja, hiszen vissza kell térni a mindennapokba.

Szigeti Csaba a „begeometrizált” világról beszélt, melynek kezdetei Kepler, Newton, Galilei munkássághoz nyúlnak vissza. Kantnál eltűnik a test – folytatta (csak irodalmár mondhatja, hogy nincs test, hiszen az irodalom tele van nem ellenőrizhető kijelentésekkel), mára azonban a test nyomja el a lélek megjelenését. Az emberek felé csak úgy árad a test reprezentációinak sokasága, melyekből azonban gyakran hiányzik a lélek megjelenítésének lehetősége, illetve kantiánus gondolatokkal allegorizálva vagy szimbolizálva jelenik csak meg.

Szőke megkérdőjelezte a test és a lélek elválaszthatóságát, Szigeti szerint azonban nincsenek olyan kategóriák, hogy együtt vagy külön. A „kortárs test” aszexuálissá kezd válni a minket körülvevő testdömpingben. Szigeti szerint a jelen állapot reprezentációi (az önképek és mások testének látványa), valamint a társadalmi-globális mánia egy körülírható szépségkoncepciót hoznak létre (pl. Pamela Anderson), ezeken keresztül egy álságos és hazug testideológiát juttatva kifejezésre. Egy eltorzult szépségfogalom mentén válnak szét a dolgok, emellett azonban van egy – szinte nem is ismert – testről szóló elméleti diskurzus (pl. Julia Kristeva). Megemlítette, hogy a „test” szó hallatán legtöbbször nőké jelenik meg az emberek szeme előtt, csak nagyon kevés kivétellel nem történik így. (A nézők és a beszélgetés résztvevői kézfeltartásos szavazással megcáfolták kijelentését).

Ezzel a női beszélgetők áttértek a (női) test reprezentálhatóságának kérdésére. Cristian szerint Albee-nál éppen a test ábrázolhatóságának problematikussága (lehetetlensége) jelenik meg: legtöbbször a nők testét érinti ez. Szőke hozzátette, Dosztojevszkij regényében (Bűn és bűnhődés) Szonja is test nélkül ábrázolt figura, annak ellenére, hogy prostituált mivolta éppen a testiségét helyezné előtérbe. Azzal viszont, hogy Raszkolnyikov segítségére van, a lelki élete kerül előtérbe. Darabos szerint a nő reprezentálhatatlan, de ha ez mégis megtörténik, automatikusan el is tárgyiasul.

Egy néző kérdése következett: „A befogadói oldalról az olvasó hogyan vizsgálhatja meg a test reprezentációit?” Milián válasza szerint a befogadó horizontjától függ, mit talál releváns kérdésnek, így akár létrehozhat egy testábrázolás-történetet is.

Darabos Enikő szerint a cyberpunk testképei, és az általuk elfogadott implantátumok jelenléte hozhatnak új testképet, akár a társadalomban, akár irodalmi vonatkozásban. Szigeti a nő irodalmi megjelenésének, a description feminée-nek (nőleírások) módozatait mutatta be. Ez a műfaj, mint reprezentáció topikus, a fotográfia és a filmművészet előtt a tökéletes leírások lehetetlenek voltak. A kétféle megjelenési mód a szintetikus és az analitikus leírás. Az előbbi minél kevesebb szóba próbálja tömöríteni a jellemzést, például egy emblematikus névbe tömörítve (Gyógyító Mosolyok Hölgye). Ezt nevezik seññalnak. A mai világban is jelen vannak ezek, gondoljunk csak a társkereső (vagy egyéjszakás kalandokra felhívó) hirdetési rovatok rövid bemutatkozásaira. Az analitikus modellben “túlságosan hosszúak” leírások, Danténak van egy szonettje például csak az imádott hölgy szemeiről.

A posztkolonialitás idején, többnyire a 60-as években indultak meg az öntudatosító mozgalmak, ennek eredményeképpen olyan irodalom jött létre, amely kontextualizálta a testeket. Az új kontextusok már új nőideált fogalmaztak meg, amelyiknek velejárója olyan fogalmak sora, mint a fikcionalizált nőideál, hollywoodi sztárkultusz, fogamzásgátló stb. Ez identitásirodalmat eredményezett, az új irodalom új identitása viszont legkevésbé szólt a testről. A kedvelt műnem a dráma lett, amely sokkal sarkalatosabban, kihegyezettebben jelenítette meg a még mindig jelen lévő problémákat, témákat, mint a családon belüli erőszak, incesztus. Groys reprezentációs típusokat különített el, mint pl. a „hős anya”. A szerteágazó, szétfolyó nő képe (feminista elméleteken alapulva) azonban gyakran uralja a szöveget, mely így csak annak reprezentációs lehetősége, hogy ezen elméleti alapvetéseket kiteljesíthesse – tette hozzá Darabos Enikő. Cristian azzal egészítette ki, hogy az 1945 utáni amerikai irodalom is többségében didaktikus, ezek az új didaxisok pedig különböző irodalmi nézőpontokat ábrázolnak (mint a feminizmus is).

Visszavághat-e az irodalom a hatalmi rendszernek, azaz megváltoztatható-e a társadalmilag kontextualizált testkép? Milián szerint nem, illetve csak akkor, ha a literatúra elég erős (lenne) – ehhez azonban az kell, hogy összefonódjon valamilyen intézménnyel, amely gyakran politikai indíttatású, azaz lényegében nem. Hiába tud(na) képet formálni és közvetíteni az irodalom, ha az átörökítés felől (oktatás, egyház) indul meg a minta-képzés, mert ilyen mély gyökerekig nem képes elhatolni. Cristian szerint csak az eladhatóságával képes visszavágni az irodalom, tehát éppen a globalizációt használva fel saját maga ellen. Közben azonban tagadhatatlan az irodalom hatása – gondoljunk csak a Werther vagy Szergej Jeszenyin halála nyomán végigsöprő öngyilkossági hullámra, esetleg a Hamlet megjelenését követő divat-melankóliára és a fekete öltözék terjedésére. Ez ékes bizonyítéka annak is, a ruha a test prezentációjának minősíthető. Már csak címszavakban említődtek meg: a betegség mint reprezentáció és metafora, illetve az irodalom és gasztronómia (Szeress Mexikóban), illetve a test, étel és nemiség közötti kapcsolatokról való párbeszéd lehetőségei, mint témák.

Zárásképpen Darabos Enikő és Milián Orsolya beszéltek Nádas Péter Párhuzamos történetek című regénytrilógiájáról, mely egészen egyedi nyelvezete okán kapcsolódik az irodalom és testiség kérdéskörébe. Darabos szerint nem tekinthető mérföldkőnek a könyv, ennek ellenére mégis erősen megmutat valamit azzal, hogy egyedi közegben használ olyan nyelvet, amely felrúgja a szokásos irodalmi közeget. A szöveg vulgáris szavainak működése olyan, hogy bár csak néhányszor szerepelnek, mégis mintha egyfolytában jelen lennének, és irányítanák a szöveg egészét. Ezek használata a szerelem és az érzelmi viszonyulások terén is azt mutatja, ezekkel kapcsolatban is lehet ezzel a terminológiával beszélni. Többségében ez stigmatizálja a regény egészét is pornográffá, olykor egyesek nem vállalják fel még azt sem, hogy éppen ezért olvassák. A társadalmi státusz és a test viszonyát mutatja a polgári környezet, amelyben játszódnak az események. A következetesen vulgáris kifejezések használatának folytonossága - túlságosan kisajátítva - teljesen leírhatóvá teszi a testet, azaz megfosztja lényegétől. A szexualitás egy játéktérbe folyik bele, ahol a test jelölő, a pillantások vagy szagok jelek lesznek, a szereplők pedig ezen jelölőhálóban keresik saját helyüket. Darabos megemlítette még Pályi András prózáját, amely rokonítható a nádasi merész hanggal – de fenntartotta azt is, a magyar irodalomnak sokkal érzékibbnek kellene lennie.

Milián fenntartásokkal viszonyul a Párhuzamos történetekhez, nem tartja annyira nagyra, mint a kritikusok többsége. Ő inkább a narratológia felől olvasta a regényt, ebben Szirák Péter nézőpontja felé közelítve – így például hiteltelennek tartotta a híres-neves szeretkezős jelenetet éppen a beszélői hangok váltakozása miatt, mivel így mindkét szereplő a végtelenségig reflektálttá válik. Úgy érzi, a Nádas által is nagyra tartott Egy nő (Esterházy Péter) az irodalom nyelvének olyasfajta megteremtése, mely lehetővé tette a nő megírását – és mintha a Párhuzamos történetek ezt a nőt akarná zsigeribben lefesteni. Sajnálatos, hogy Nádas regényét sokan nem tudták végigolvasni, illetve hatalmas terjedelme (és az ebből fakadó ára) miatt sokak számára elérhetetlenné vált – még a „szakmabeliek” közül is.

Sok szempontú vita, felkészült közreműködők, frivol hangnem, Szigeti Csaba (mint egyetlen férfi) ellenpontozó gondolkodása töltötte ki a pajkos-pajzán kereteket a testről való hosszas diskurzusban, megerősítve azt a kijelentést, hogy a testről való beszéd általában a végletekig fokozódik: eleve prűd vagy erősen szexuális.

Moderátor: Cristian Réka (SZTE Angol Irodalom Tanszék).
A beszélgetés résztvevői: Darabos Enikő (SZTE Modern Magyar Irodalom Tanszék); Milián Orsolya (SZTE Összehasonlító Irodalomtudomány Tanszék); Szőke Katalin (SZTE Szlavisztika Tanszék); és Szigeti Csaba (MTE Modern Magyar Irodalom Tanszék).

Fotó: Hertlik Balázs