Ne legyünk igazságtalanok: a hatalmas és üres kórterem képe akár frappáns is lehetett volna, ha például történik azzal valami az előadás egészére nézve. Vakító fény, sivár, üres térben, egy kórházi ágy, a színpad másik felén egy asztal székkel. És jönnek-mennek a szürkeruhás ápolók. Nem mondom, a ridegséget, a halált jól adja vissza, és önti képi formába az őrjítően fájdalmas kezdeti vonósszólamokat. Mégis mondhatom, hogy önmagában vizuálisan megmutatni, hogy az előjáték és az utolsó jelenet elejének zenei anyaga egyezik (amely észrevétel helyes), kevés. Vagy inkább sok: minek?

Amikor a zenekari előjáték alatt tehát megmutatták, mi lesz a darab vége, hogy ugyanis főhősünk, Violetta, meg fog halni, azon gondolkoztam, hogy ez a Violetta (de emlegethetném akár Mimi kollégáját is a Bohéméletből) főállásban tüdővészes-e. De akár úgy is kérdezhetném, érdemes-e megírni egy operát, hogy pusztán annyit meséljünk el általa, hogy beteg a főhősünk, s meghal. Nem mintha kétségeink lennének afelől, hogy mindez egy nagyoperához sekélyes történet és értelmezés lenne ilyen formában, mégis idézzük fel gyorsan, micsoda céltudatos, betegségére fittyet hányó hús-vér nőt alakított Rost Andrea 2010-ben az Operaház Bohéméletében – ósdi rendezés ide vagy oda. A Bécsi Fesztiválhetek Traviatájában effajta színészi teljesítményre egyáltalán nem lehetett számítani, a színrevitel elterelte a figyelmet a lényegről, ráadásul idegesítő kérdések sorozatát ihlette.

Például, hogy miért sír az ápoló (statiszta) Violetta haldoklása közben, ha egyszer semmi közük egymáshoz, legalábbis nem sok értelmezhető jelét dolgozták ki annak, hogy lenne emberi kapcsolatuk. Így csak a pátosz maradt. Vagy hogy ha nem a nevetségesség a cél, márpedig vélhetően nem az, elvégre semmi cinikus távolságtartás vagy kritikai felhangja nem volt a produkciónak, miért is löki a földre az apát a dühös fia, majd a jelenetüket keretezendő, a fiát a dühös apa. Aztán további kérdés, hogy ha ultramodernek akarunk lenni, ezt a kritériumot kielégíti-e a már lerágott csont neonfények mint díszletelemek és a nagy hodály kórterem a már említett előjáték és az utolsó szín alatt. S mindez úgy, hogy közben se értelmezés, se manapság értékelhető színjátszás nem érhető tetten az est folyamán.

Jutott viszont a záró képben minden ütemre egy kórházi tett, lepedőcsere, injekció, homlokborogatás, miegymás, az ember figyelme mindenképp elterelődött a zenéről. Sajnos egyébként ez nem is olyan nagy baj, mert a zenei megvalósítás felszínessége, a hatalmas csinnadrattákat felváltó hatásvadász pianissimók nem igazán léptek túl az opera túlságosan egyszerű, illusztratív prezentálásán, mely szerint Violetta beteg, és meghal, igaz, közben összejön Alfredóval, akinek apja rábeszéli, hogy a társadalmi különbség miatt, mely rájuk rossz fényt vetne, hazudja azt párjának, hogy már nem szereti őt.

Irina Lungu mint Violetta nagyon dekoratív kurtizán volt, és még az is tetszett, ahogy az előjáték és az első felvonás báljelenete közti színváltás során tulajdonképpen saját halálos ágyára pattant, és viháncolt. Ezzel együtt az elején nem nagyon jöttek ki a hangok a torkán, később már csak a magas hangok nem. Saimir Pirgu mint Alfredo borzasztóan szenvedett a darab elején, nem tudom, miért, de nagyon meg volt csinálva, tehát biztos, hogy koncepció húzódott mögötte. Tudom, hogy sokan esküsznek rá, és vitatkoznának velem, de én továbbra se tartom szép hangnak és énektechnikának az övét. Érdekes momentumnak bizonyult azonban, az ominózus jelenet, amikor is Alfredo hozzávágja az előtte fekvő Violettához a pénzt, kifizeti a hűtlennek hitt nő szolgálatait. Hosszan, megalázóan teszi ezt, miközben Violetta az asztalon fekszik előtte, kényszeredetten, kissé széttett lábakkal, szavamra, mintha Alfredo egy pulykát töltene meg a bankjegyeivel. Akinek jól jegyezzük meg a nevét, az Germont-t éneklő Gabriele Viviani. Gyönyörű hang, kifejezőerő és nem utolsó sorban végtelen tartás. Csak adassék meg neki egy jó előadás!

Giuseppe Verdi: Traviata

Violetta Valéry: Irina Lungu
Flora Bervoix: Karine Ohanyan
Annina: Dshamilja Kaiser
Alfredo Germont: Saimir Pirgu
Giorgio Germont: Gabriele Viviani
Gastone: Tomás Juhas
Barone Douphol: Günter Haumer
Marchese D’Obigny: Krzysztof Borysiewicz
Dottore Grenvil: Günes Gürle
Giuseppe: Nenad Marinkovic
Domestico: Stefan Dolinar
Commissionario: Marcell Krokovay

Zenekar: ORF Radio-Symphonieorchester Wien
Kórus: Arnold Schönberg Chor
Díszlettervező: Jeremy Herbert
Jelmeztervező: Rudy Sabounghi
Fénytervező: Jean Kalman
Koreográfus: Kim Brandstrup
Smink: Anja Kietzmann

Vezényel: Omer Meir Wellber
Rendezte: Deborah Warner

2012. június 2.
Theater an der Wien, Bécs
Wiener Festwochen