Kezdés előtt pár perccel a kávéscsészékkel telepakolt asztal mellé telepszem, amit gyorsan meg is bánok: az ingyen kávé érkezése utáni percekben mozdulni is alig bírok: mint galambok a kenyérmorzsára, az úri közönség rárepült a prédára. A régebbi gyakorlattal ellentétben bort csak a program végeztével osztogatnak – ez nehezíti a potyások és könnyíti az előadók dolgát. Addig is lehet üdítőzni, de én inkább azt figyelem, ahogy a törzsközönségnek számító kedves nyugdíjas csoportból egy bácsi odavisz dedikáltatni egy köteg Kortárst Nyilas Atillához. (Talán mégiscsak felelősség verseket írni – mondja pár perccel később Kemény István.)

Zemlényi Attila moderálja az estet (róla később megtudjuk, hogy titokban „vajákos"), aki negyedmagával vezeti a tavaly indult miskolci kiadót, amely szemmel láthatóan baráti közösségként működik, és ezért (is) megvan minden esélye, hogy igazi műhellyé váljon (lásd: [a]http://www.szobakiado.nolblog.hu/[text]www.szobakiado.nolblog.hu[/a]). A könyveik gyönyörűek: borító, tördelés, képek – minden rendben. Zemlényi a bevezető után felkéri az általa poétikai tekintélyként aposztrofált Keményt, hogy mutassa be k. kabai lóránt hiba nincs és Nyilas Atilla (sugar)free című kötetét.

Kemény István laudáló-kisiparos, kábé minden héten bemutat egy (örök)ifjú költőt, tegyük hozzá: hál' istennek. Hihetetlen, hogy mennyire a szívére engedi (ezeket) a szövegeket, és mennyire (korszerűtlenül és szívmelengetően) egybelát embert és művet. Olyasmiket mond, hogy a (két) költő célja befolyásolni (sőt: uralni!) a világot, hogy lelke mélyen mindkettőjük orosz, hogy Nyilas prófétai alkat, k. kabai pedig őszinte, és költészetének lényege a szeretet. Olyan mondatok ezek, melyeket ha más szájából hallanék, sikítva hánynék, de Keménynek valahogy elhiszem. A szerzők „életművének csúcsa" ez a két kötet, folytatja, és még ezt is hajlandó vagyok elhinni, de hogy „ezekkel ők ketten most bekerülhetnek a magyar költészet fősodrába", erre már nagy tétben nem fogadnék.

A méltatást a két szerző felolvasása követi. k. kabai (a javasember) csendesen, mégis erővel olvas fel először egy sodró, érzelmes Kun Árpad-átiratot (Maradj és menekülj), majd egy a szorongást (számomra kissé erőltetetten) az informatika nyelvére átíró, szellemes darabot (zweigelt.exe), végül két újabb verset. Nyilas Atilla mint „látó", expunk és próféta kezdésként egy hun balladát kántál, utána egy végzetszagú szerelmest meg egy punkos-nosztalgiázóst. Először kicsit féltem tőle, aztán hamar meguntam.

A versekből és Kemény szövegéből szépen kirajzolódott egy (miskolci?) csoport (nagyrészt a magukat sámánnevekkel illető „bruthália alkotókör"), amelynek a két író és a kiadó vezetője is tagja, és akiket valami tényleg összeköt, többek között a rock és a neoavantgárd mint anyanyelv, az alkohol mint üzemanyag és egy speciális, penetráns „elátkozott költő"-feeling. Talán nem tenne rosszat, ha az ú. n. m. ir. élet kicsit jobban odafigyelne rájuk.

Az estet feLugossy zárja, akit mint mindenki, Zemlényi is gyomorforgató familiaritással csak Lacaként emleget, és aki képzőművész, performer, anno a Bizottság együttes tagja, a Balázs Béla Stúdió rendezője, és (nem csak) Zemlényi szerint igazi underground figura. Mindenki Lacája baromi jó arc, de tényleg, a szöveg, amit olvas, pedig egyszerű, de vicces. Könyve a Kék Pánik Kávéház, „a hülyeség kis könyve", „baromsággyűjteménynek ható, fenséges elmebajként áradó, műfajtalannak látszó, világmegváltó prózai költészet" (Antal István), képekkel és képversekkel, meg sok indulattal („kinek lelke van, az menjen a picsába").

Búcsúzóul levetítik feLugossy rövidfilmjét: Most civilizált vagyok. Most nem vagyok civilizált. Erős képek, abszurd humor, az úri közönség röhögni méltóztatik. Csak mikor szerzőnk nagyjából három percen át ostorozza saját meztelen hátát a vásznon, akkor kezdenek el kicsit feszengeni a kedves nyugdíjasok. De utána borozhatnak.

A bemutató 76 percig tartott. Közben esett. És egyszer sem gondoltam a szexre.


Urfi Péter