Miféle regény történetei ezek? – tehetjük fel a kérdést, ami Márton László önreflexió iránti vonzalmát ismerve nem is maradhat költői kérdés. Hol bújtatva, hol kimondottan az olvasó orrára kötve jelennek meg azok a metanarratív utalások, amelyek a történetek hagyományos értelemben vett cselekménye mellé sorolva szintén kiadnak egy történetet. Az elbeszélő hangsúlyos jelenlétét említethetjük elsőként: az életesemények (részben dokumentálhatóan is önéletrajzi karakterrel) irodalmi eseménnyé való átfordítását, átemelését szinte kényszeres pedantériával követi végig, kommentálja és színezi a szerző. Ez a hiperaktivitás, ami a rendkívüli pontosságra törekvés következtében körmönfont nyelvi megoldásokkal, bonyolult mondatszerkezetekkel jár együtt, jó ideje védjegye a mártoni prózának. Az arányok persze változnak, ahogy említettem, a két előző kötetben az önreflexiós gépezet már-már automatává változott, főmotívummá vált a szétbeszélés-szétírás, az idei Könyvhétre megjelent M. L., a gyilkos című kötet esetében viszont takarékon üzemel: és ez az ökonómia kimondottan jót tesz a szövegeknek.

Az első, címadó történet a Magyar Honvédséggel való találkozás generációs élményét veszi alapul. Közvetlen irodalmi előképként az Ismeretlen katona című katonatörténet-antológiát és Garaczi László Arc és hátraarc című könyvét említhetjük a közelmúltból, de – főleg a másik két írás kontextusában lesz ez világos – a katonasághoz mint sajátosan börtönszerű és a háború alaptapasztalatát békeidőben is közvetíteni képes közeghez egyértelműen nem a nosztalgia vezetett. Sokkal inkább az a szándék, hogy a szűken és tágan értett háború, aminek lehetősége, vágya, célja meghatározta (és persze meghatározza ma is!) az ország és a régió körülményeit és mikro-szinten is befolyásolja az emberek életét, valamiképp összetartsa az elbeszélések fel-felfeslő szövetét (mert azért Márton sokszor nem fér a hagyományos, önmagát háttérbe szorító omnipotens narrátor bőrébe): helyszínként, ideaként, fenyegetésként, akár távoli lehetőségként. Ott van az esztelen terror képében a laktanyákban, beleeszi magát a megtört előfelvételis nyulak lelkébe; ott van a második elbeszélés (Izgalmas Romok) jugoszláviai nyaraláson résztvevő családja körül, akik a rendszerváltás idején a délszláv háború kellős közepébe autóznak bele a külvilág híreinek figyelmen kívül hagyása miatt (NB. itt a történeti események kissé összekeverednek), és ott van a harmadik, leghosszabb és leginkább széteső, Közepes fogorvos című elbeszélés egyetemista közege körül, itt is inkább látensen és projekcióként. Bao Dang Cang, a vietnámi diák, akit Pártja a világ különböző országaiban úgy rángat ide-oda, mint egy bábut, nem tudja elképzelni, hogy legalább az ország peremvidékein nem dúlnak harcok, és hogy még a szomszédos országokban sem folyik fegyveres harc (ez a hetvenes évek, a már nem és még nem üdvözült állapota); a délszláv háborút testközelből megtekintő házaspár viszont biztosra veszi, hogy éveken belül Magyarországra is átterjednek a harcok.

És nem csak a háború az a hívószó, ami a közéleti értelemben (tematikusan) tét nélküli Márton-szövegekhez képest változást mutat. Noha szövegeiben többnyire hatalom és egyén viszonyára is reflektál, éppen olyan határhelyzetekben, mint a háború, gondoljunk csak a Jakob Wunschwitz igaz történetére, ami egy Kolhaas Mihály-parafrázis, vagy a Testvériség trilógiára; mégis: az új kötet a Kádár-rendszer társadalmi-történeti valóságát reflektorfénybe állítva sokkal konkrétabb kijelentéseket tesz a jelenükről. Amire pedig volna igény, hiszen olvashatók azok a felmérések, mi több, a következmények, amelyek e korszak ismeretének tökéletes hiányát mutatják. Úgy is vehetjük, hogy ez a könyv irodalmi eszközökkel kezd valamit a Kádár-rendszerrel és a rendszerváltással: nem egyedüliként, de üdvözlendő módon a saját életműbe ágyazottan. (Ironikus csavarként felléptet például egy Kádár János nevű figurát, aki főhadnagyi rangban szolgáló elhárítótiszt.)

Márton László fotóját Vadnai Szabolcs készítette

De nemcsak a közéleti vonal fontos, a családi élet terheltségét is igen plasztikusan, szinte a pszichológus szemével mutatja be a kötet. Különösen erős az apa-fiú viszony torzulásainak jellemzése. Az az érzésem, hogy a három elbeszélésben leírt anomáliák közül – az olykor közönyös, olykor melegen segíteni akaró környezet villanásai miatt is – szinte mindenki talál majd ismerőset: túlzott szülői elvárásoktól megbénított gyerek, a középszerűségre nevelés gyötrelmeitől (ennek leírása a Közepes fogorvosban még túlhajtottságában is szép) sújtott gyerek, saját szülők hiányában mások szüleit "elszerető", koravén, frusztrált gyerek… Úgy tűnik tehát, hogy Márton László új könyvének figyelemreméltó társadalomelméleti, történetfilozófiai, sőt antropológiai megfigyelései is hangsúlyozandók.

A három történet, noha a regény műfaját talán túlzás lenne ráhúzni, mégiscsak regényszerűvé válik: ha a katonatörténet M. L. monogramú (de a címszereplő Molnár Lajossal nem azonos, illetve vele csak különleges módon, egy hálózsák és némi nézőpontváltás által azonosuló) elbeszélőjét, a háborús kirándulás férj-apa figuráját és a Közepes fogorvos elbeszélőjét azonosnak tekintjük, köré épül ez a "regény". Utóbbi szöveg elején olvassuk: "miközben felidézem magamban Pali fiatalkori felbukkanását, olyan érzésem támad, mintha filmet látnék, melyben két snitt közt, a jelenetváltás pillanatában évtizedek telnek el. Pedig ez még mindig ugyanaz a film, és én még mindig ugyanaz a néző vagyok." Az önazonosság hangsúlyos bejelentése mellett azért is érdemes odafigyelnünk erre a szöveghelyre, mert a film(készítés) és az elbeszélés közti metaforikus átjárhatóság Márton László narratív szempontból is lényeges eljárása és kedves témája, ebben a kötetben is többször felfigyelhetünk rá.

Ha regényszerűnek nevezhetjük is a szövegegyüttest, azért a töredékesség fontos alkotóeleme, így a Töredékek egy regényhez alcím ha akarom, félig tele, ha akarom félig üres pohár. Mindenesetre ennél sokkal jobban megvezeti az olvasót a borító: a lelógó telefonkagyló és a az utcai lámpa, valamint a címben olvasható gyilkos szó határozottan a krimi műfaji kódjait helyezi készültségbe. Talán kisodorható valamiféle rejtett krimi-szál a kvázi-regényből: hiszen valóban szerepel egy gyilkos, történnek különféle bűncselekmények. Ám az igazi bűntény inkább a saját név és éppen a krimiolvasásra jellemző olvasói attitűd elleni támadás. A monogram kijátszása, az életrajzi olvasat határainak lebegtetése, és mindenekelőtt a középső történetben a poén lelövése (annak előrebocsájtása, hogy a család épségben haza fog térni), ez az igazi gyilkosság; a szöveg nem hajlandó a többféleképpen is felajánlott műfaji kódok alapján előállni, és ennyiben maga Márton László a gyilkos.