Akartam játszani. Ez a vágyam és kísértésem követni fog egész életemben. Nekem nem volt szabad, csak mindent. Lesz "kis ház, kis kutya", kis kálvária, kis feltámadás. Nem panaszkodhatok, megkapom én, ami egy kicsinek kijár. Mosolyban fürödtem, védtelenül, nincs visszanéző szomorkodás. Ott voltak a játékok, később a dolgok, a testek – megtehettem velük, amire emberférfi vágyik.

A hős elefánt (Oroszlámos–Budapest, 1956–2012)

Négy ajándékot hoztak nekem a rokonok, még nem sejtettem, mire valók. A vigyorgó macskát, ez volt a legszörnyűbb, mert nyoma veszett, a sintér idő hurkába került. Nem nyivákol, némán vár. A traktorgumi elefántot, sípolni is tudott, ha ügyesen megnyomtam az oldalát. Itt van, figyel a könyvespolc bal hatodik emeletéről, mögötte feszülnek a filozófusok: Platón, Pascal, Hegel, Baudrillard. Mindig magammal hurcoltam, reménytelen állat, minek említeni, hogy az utolsó költözködéskor összenyomta az ólomkristály hamutartó, csak egy kiszáradt, homorú kesztyű maradt belőle, integető csontujjak nélkül, ötvenhat év hűség után. Jövőre a fiam majd kirakja az utcára a tavaszi lomtalanításkor, mire elfelejt, mire elfelejti, hogy a szükségtelen dolgokban rejtőzik az ősök lelke és a valóság.

A párocskát kedvelem: tyúk és kakas, egymást nézik, csőr a csőrhöz, fenn a fűszeres polc magasában, teljes biztonságban a maté tea és a nádcukros üveg előtt. Szürkésbarnán és barnásszürkén, hamis fűzöldben állnak, nagyon komolyan, pici fehér stichek a nőstény tollazatán. A kakri farka meg olyan hetyke, mint a csendőrök tekintete. A tarajuk parázs, a szemük antracit, és soha nem dőlnek fel, nincs az a szituáció, az az álmodás. Nem csipognak, nincs mese, nem picsognak. Mari elfordítja őket egymástól, ha valamiért haragszik ránk. Ők a legjobbak, nem fenyegeti lényüket a vasárnapi levesestál. Hogyan is húzhattak ki velem ennyi évet, amikor elszórtam minden bőrnadrágot, könnyet, pineát. Egyszer sem játszottam velük, nem tologattam ide-oda őket a konyhakert földútjain, az édespaprika-ágyások között. Vigyorgok, mint a japán eszement1: Do-des-ka-den! Dë-rë-ha-za! Minden a tudat alagútjában zakatol tovább?

Hű társak (Oroszlámos–Budapest, 1956–2012)

Várom anyát. Anya sokat dolgozik, segéd a cipész szövetkezetben, kedvetlenül, de kitanulja a szakmát. Elkészíti a mestermunkáját, egy pár apró, magasított sarkú, csinos vörös-fekete női cipellőt, és elhatározza, hogy többé nem mintázza mások lábát. Kevés ideje marad rám, tizenkétóráznak, hattól hatig, mire hazaér, nyúzott, én meg alszok, mint a tejbetök. A fejem tetején mérgesen gubbaszt a szőke foncsi, Oroszlámoson ez a módi, ha fiú vagy, elcseszted, rajtad röhög az egész paraszt világ. Napközben szunyálok, a Nagyi etet és pelenkáz, a körtefa alá vagy a cserépkályha elé tolt kocsimból figyelem az árnyékok mozgását. Tízre felébredek, végigüvöltöm az éjszakát, váltásban ringatnak, dúdolnak, hajnalban mindenki kialvatlanul indul munkába.

Áprilisban elsőként kibújnak a metszőfogaim, olyan vagyok, mint egy vadnyúl. Ez rossz ómen: Lëfele húz, a halálba – sipákolja az egyik szipirtyó, nagyapa meg kizavarja a házból. Tíz hónaposan okosan beszélek: Mama, hol van apa? – kérdezem, és elhallgat az egész család. Apám Szabadkára költözött, sok volt a cirkusz, ott lébicol, az ördög se tudja, gondol-e rám. Hamarosan végleg elhagy bennünket, nyugodt és olvasott nagyapám lesz az én Tatám, szerencsémre. Pár hét múlva váratlanul megindulok a nagykapu felé, szedem a lábam, hogy orra ne bukjak, és ezután nincs többé megállás.

Anyával (Oroszlámos, 1956. október 21.)

A Mutti közelségét nagyon szeretem, még most is emlékszem a bőre illatára és melegére. Tizennégy hónapig szopok, szívom magamba a sűrű anyatejet. Kétségbeesetten rívok, ha megpróbálják rámtukmálni a cuclisüveget. Nincs az a kisautó vagy kalács, amivel le tudnának csillapítani, én az anyám csecsét akarom, és kész. Fondorlatosan szakítanak el tőle, Mutti a november 29-i ünnepen2 Pancsovára buszozik, az unokahúgához. Mire visszajön, már tudom, hogy elvették a legszebb játékom, elgurult a paradicsom, és jön a kíméletlen, minden édest felemésztő élet, a lassú elmúlás. Még egyszer láthatom a mellét, mikor a balt leoperálják, és megmutatja nekem a sebhelyet. Szilikon protézist kap, ugyanolyan kecses, mint az igazi. A temetése után szerb barátnőjének, tetka Bosiljkának adom, mert háború és ínség van, nem hoznak már Németből sem nyersanyagot, sem öntőformát. Átálakitjak, Láciká... – mondja tört magyarsággal, és folynak a könnyei, nincs szégyen, se harag.

Nagy leszek, kéretlenül érkeztek más toyok és giftek, kacagó kis nők, hullák. Húsz azúrkék üveglap tortája a huszadik születésnapomra, melyek közé divatos filmdívák színes képeit csúsztatták. A berámázott, élő döglégy, amiből pár nap után kicsíráztak a szarkukacok, és szétmásztak a nappali falán. A lila selyemszalaggal átkötött vörös tégla, kommunista fellángolásom idején. A válóperes határozatba csavart törött tányér, amiből közösen ettünk Erzsivel, a lakodalmi vacsorán. A szicíliai rugóskés, hogy ne használjam, kivágtam a Szív utcai lakás ablakán. Az Omar Khajjám-kötet, ugyanattól, akinek karácsonyra adtam, benne az elfelejtett jókívánság. Elhányom magam tőlük, nem fut a kisvasút, arcul üt a labdád. Örömet szereztek nekem, finom fehérbőrű kroncsinak, életem tisztességtelenül kegyetlen és végtelenül felhőtlen délelőttjén? Nincs válasz, sszameg a játékok kaporszakállú istene, mindent megértő lelkének sosemvolt matinéján.

Fények és árnyékok jönnek, színek, alakok, hangok. Jó lenne nem tudni semmiről, ami következik: tanulás, kaland, karate, művészet. Szerelem, sérelem, barátság, hitványság. És, sok-sok halál. Csak nézni, ahogyan Anya kigombolja a blúzát. A magasba emel, felmutat a borongós égnek, a keblére szorít, és én ügyetlen ujjaimmal összekócolhatom a haját. Csücsöri ajkam a bimbójára tapad, lecsorog torkomon a tej, egyek vagyunk, érinthetetlenül, hiába marakodnak a szomszédban a mérges kutyák.

Tamás Amaryllis: Budapesti árnyék (2006)

Márciusban Pesten megszületik Mari, és októberben legurul a kor meredek lépcsőjén. Légópince, alultápláltság, gyermekbénulás. Ma is szenved ettől, csikorog a csípője, hogy összebújhassunk, olyan ágybetétet kell találnunk, ami nem töri a csontját. Kétségbeesetten viharzik a magyar forradalom, a ruszki tankok húsban gázolnak. Vonul a túlélő és áldozat, élhetetlen és disszidens, öngyilkos és kivégzett Apák hada. A keményszívűek nemzedéke, az enyéim, akiket még nem ismerek. De érteni fogom őket, gyűlölni és imádni egyszerre, ahogyan az a keleti tragédiákban szokás.

BOLOND

Szétosztogatom tárgyaimat az emberek,
barátok és szeretők között.
Az értékek birtoklásáért folytatott harcban
ezáltal gyermeki örömet szerzek nekik.
Ha rohanás közben egy pillanatra megakad szemük
az ajándék szeméten: megpihennek.
Jólesően elmosolyodnak; elégedettek; és talán –
bár tudom, képzeletem szertelen –, talán
egy szemhunyorításnyira én is eszükbe jutok.

(1979)

1 Akira Kuroszava: Dodeskaden (1970)
2 November 29. = a köztársaság napja (a Jugoszláv Föderatív Népköztársaság 1945. XI. 29-én jött létre)