A meg nem születetttel 2005-ben találkozhattunk először a POSZT-on, amikor felolvasó színházi formában is képes volt katartikus élményt nyújtani. Most egy letisztult, egészen más és mégis azonos világot látunk: B. világa, rettegése, emlékei életre kelnek, a fejében cikázó gondolatok testet öltenek. Tompa Gábor rendezése mintha számtalan Godot-rendezéseinek folytatása lenne: a játéktér fehér pallóján kézzel rótt sorok, középen egy üvegfülke, a tárgyiasult elzártság, átlátszó falakkal, mégis kizárva a külvilágot. Carmencita Brojboiu díszletének kilenc plexikocka az alapja, a kar ezeket helyezi ide-oda a térben. A rendező ezekkel próbálja megteremteni Visky szövegének lényegét: a testet öltött látomások mindegyike mintha a levegőben lebegne, miközben valószínűtlen mozdulatsorokat – mintegy vallási rítust – ismételnek szüntelen.

Kertész élete felfoghatatlan és érthetetlen, a Holokauszt-túlélőké is az. Nehéz megmagyarázni mozgatórugóit. „Megmagyarázni a megmagyarázhatatlant.” Sőt, talán lehetetlen is. Tompa Gábor rendezése és Kertész B.-jének (és Visky) figurája talán az alábbi részletből közelíthető meg a legkönnyebben:

„amire nincs magyarázat
az nem a rossz
ellenkezőleg: a jó”

Láthatóan a koreográfus és a rendező innen közelíti meg a darabot és a problémát. Innen, illetve B. túlélő-mivoltából. Az előadás elején hátulról, egy ajtón keresztül érkezik a térbe B., ahol már ott van a kar. A tömegből egy-egy alak válik ki, majd visszatér kényszermozgásaihoz: vallásos rituáléihoz. A nem beazonosítható mozdulatok többször is visszatérnek az előadás folyamán. Azaz: a karból újra és újra egy nevesített alak lép ki, aztán visszatér a tömegbe: az emlékek sorába, amelyek B. kivetített agyában kavarognak szüntelen. Az üvegkalitka (benne villanyírógép) láthatóan kettős szimbólum: egyrészt jelzi B. elzárkózását a külvilág elől, másrészt megtestesíti B. elzárkózását emlékképei elől. B. nem az előadás elejétől vonul el a külvilágtól és emlékeitől. Világos párhuzamként, a hátsó ajtón belépésének hű másaként mégis begubódzik: a kalitka hátsó ajtaján lép be, s innentől Dimény Áron hangja megváltozik. Az addigi megfáradt hanghordozást fásult, érzelemmentes hangnem váltja fel. A színész száraz, „pislogásmentes” tekintettel mered előre, egész teste egy felkiáltójel –, egy olyan felkiáltójel, ami semmire sem képes, csak kifejezni a gondolatot: „Megmagyarázni a megmagyarázhatatlant.” „Auschwitz: Űberolhatatlan”.

Kertész regényeinek száraz, fanyar, „humortalan humora” a színpadon is megtestesül. A kartól folyton elmarad Sinkó Ferenc figurája: a csuklótlan bal kezű, csonka jobb kezű, bénult lábú alak nem tudja követni a csoport rituáléit, két ember kell, hogy odébb emeljék. Ezzel a mozdulatsorral az előadás idézőjelbe tesz mindent, ami a színpadon történik. Mint ahogy Kertész egész életműve is egyetlen idézőjel. Tiszta, pontos kép, mint ahogy a maszkok is: a kar tagjai egy helyütt a közelmúlt történelmének nagy kataklizmáit felidéző túlélőkké válnak: koponya-maszkokat vesznek fel, kedélyes társalgásba merülnek – egymást túllicitálva. A főszereplő gondolatainak nyilvánvaló kivetüléseit láthatjuk, nagyszerű megoldásokkal.

Az előadásban a koreográfus egyenrangú alkotótárs: a kar leginkább gesztusokkal és ismétlődő mozgássorokkal van jelen a színpadon: Vava Ştefănescu nehéz feladat elé állította a játszókat. A hajszálpontosan ismétlődő mozdulatok felnagyítják B. belső vívódásait, kivetítik az elmondatlan képeket, érzelmeket. A karból tartósan egyedül a Feleség figurája válik ki. Nagyjából az első húsz perc után szólal meg, hangja nem közvetít érzelmeket, arca annál inkább. Péter Hilda így egyszerre fejezi ki B. hadarva előbukó emlékeit és a Feleség tragédiáját, aki egy olyan férfihez köti életét, aki az élve eltemetést választotta életcéljául. A levegővételt. Belélegez, kifúj. Ennyi. Ehhez nem kell asszisztálni. Festőien tragikus a mozdulatsor, amellyel Péter Hilda az üvegkalitkát ostromolja: sebzett állatként többször is nekipattan az üvegnek, majd kacérkodik vele, majd megpróbálja átölelni B.-t, akihez az üvegkalitka hozzánőtt. Ám nem lehet hozzáérni, csak a kalitkát lehet megsimogatni.

Megváltás pedig nincs. Tompa előadása számomra előbb végződik, mint valójában. Amikor Dimény Áron már a fülke belső falát tapétázza ki papírokkal, akkor feszengeni kezdek: túlságosan sok. Olyan ez, mintha egy zeneműben a záróakkord után még legalább négy coda következne. Kétségtelenül katartikus színházi pillanat, amikor végre valóban vége van az előadásnak: zuhanyrózsákból (a magasból) finom hamu száll alá... Csakhogy én már elvesztettem a végét, nekem már előbb elég volt...




Fotó: Biró István

(Az idézetek Visky András A meg nem született című drámájából valók – megjelent a SZÍNHÁZ mellékleteként, 2005 júliusában.)



Visky András: Hosszú péntek

B.: Dimény Áron
Feleség: Péter Hilda
Tanító Úr: Orbán Attila
Fiú: Bodolai Balázs
Lány: Györgyjakab Enikő
Diri: Bogdán Zsolt
Pörge: Galló Ernő

Kar:
Péter Hilda, Orbán Attila, Bodolai Balázs, Györgyjakab Enikő, Bogdán Zsolt, Galló Ernő, Salat Lehel, Sinkó Ferenc, Kató Emőke


rendező: Tompa Gábor
dramaturg: Visky András
díszlet- és jelmeztervező: Carmencita Brojboiu
koreográfus: Vava Ştefănescu
zenei összeállítás: Tompa Gábor