A minden fényt elnyelő feketelyuk-évben Churchill visszavonul, és Eintsein meghal. Januárban deklarálja a Szovjetunió, majd sorban utána több európai ország, köztük hazánk is a hadiállapot megszűnését Németországgal, ugyanakkor az amerikaiak, a britek és a franciák kimondják a megszállási statútum megszűnését. Mondhatni, ekkor ér véget hivatalosan a II. világháború – hogy más természetű öldökléseknek adja át a helyét: jön a két világrend békétlen egymás mellett élése és a harcos belügyek kora. Magyarország az ENSZ, Nyugat-Németország a NATO tagja lesz, a szocialista blokk országai a Varsói Szerződésé, az NDK pedig állami státuszt kap a Szovjetuniótól. Ebben az évben nem osztanak ki Nobel Békedíjat.

A Varsói Szerződés territóriuma

’55-ben országunkban is nagy a külügyi jövés-menés, nyíltan és titkosan egyaránt – például abszolút titokban ugrik be hozzánk a szovjet delegáció a déli határon át, miután Hruscsov elszívta a békepipát Jugoszláviával. A Nagy Testvér nem publikus látogatása miatt a Belügy "szigorúan titkosan" eljuttatja az érintettekhez az útvonalak biztosításának tervezetét. A "különösen fontos" dokumentum életmód-történeti hozadéka az érintett budapesti vendéglátó-ipari egységek veszélyességi minősítése. A jelentésből kiderül, hogy a delegáció a proli Csepelen, a nyegle belvároson és a decens Budán egyaránt át fog haladni. A kültelki krimókat, a centrumbeli bárokat és a túlparti kis presszókat, amelyek mellett a szovjet vezetőket vivő fekete autók minden feltűnés nélkül szándékoztak elsuhanni, az alapján minősítették, miféle bűnöző elemek, köztörvényesek és politikaiak fordulnak meg ott rendszeresen. A jelentés részletesen beszámol a helyek látogatottságáról, az ott zajló főbb szórakozási formákról – és név szerint az oda járó tolvajokról, csalókról, kurvákról, feketézőkről és hazaárulókról.

A népszerű Ilkovics a Nyugatinál, 1955

Az irat a "legfertőzöttebb lebujok" egyikeként említi a Marx téri Népbüfét – a Pesten még ekkor is csak a régi jó nevén emlegetett Ilkovicsot. A név a múlt maradványa, a háború előtti tulajdonosok hagyatéka: apa és két fia 1925-ben vette meg az igen forgalmas Berlin – később Marx, ma Nyugati – téren a helyet, hivatalos címén a Teréz – később Lenin, majd mára újra Teréz – körút 62-es szám alatt. A családfő, a kivételes üzleti és műszaki érzékkel egyaránt megáldott Ilkovics Izidor azonnal meglátta benne a nagy fogást: micsoda kínálat lesz egy többtermes, elvitelre is csomagoló étkezde a Nyugatival szemben, az itt megforduló embertömegnek! "Az Ilkovics volt az első McDonald’s" – írja egy fórumozó a neten, és milyen igaza van: a zseniális tulajnak még krumplihámozó és szeletelőgép találmányát is jegyzik. "Tételenként kis haszon, de kivételesen nagy forgalom" – ha volt a világon üzleti terv, ami bevált, hát ez volt az. A vendéglő az eladásáig, 1937-ig látta el olcsó és jó ételeivel a belvárosban hömpölygő tömeget, és a remek üzletember által bejáratott hely nagy forgalmat bonyolított le a háború után mint Népbüfé is, igaz, ekkor már a pályaudvar körüli fél- és alvilági alakokat begyűjtő késdobálóként – így múlik el a világ dicsősége.

Szilasi Gábor: Tél, 1955 - a fotós még végigfényképezi '56-ot, aztán disszidálnia kell

1955-ben, tengeren innen és túl, az Ügynök a sztár. Az USA-ban ekkor induló hidegháborús szappanopera, a Passport to Danger (Útlevél a veszélybe) mindjárt a nyitó epizód helyszínét Budapestre teszi, ahol egy kommunistaellenességéért bebörtönzött magyar pap segítőtársaként tűnik fel a főhős, Steve McQuinn ügynök (akit Cesar Romero játszik, és nem azonos a hasonló hangzású névvel később sztárrá lett másik színésszel). Magyarországon is, a Belügyminisztérium rögtön az év első napján adja ki – szintén "szigorúan titkos, különösen fontos" – dokumentumát  Az államvédelmi szervek ügynöki munkájának alapelveiről. 

A színész mint ügynök: Romero, aki csak játssza...

A radikálisabb alkotók – Déry, Kassák – ébredezésének ideje tehát egybeesik a művészi körökben is egyre terjedő nagy spiclijárvánnyal. Többek között nemzetünk színésze, Major Tamás is keményen "jelent" –  Déryről, Kassákról, valamint a kritikus véleményüket nyíltan hangoztató színésztársairól –, és nem felejti el hangsúlyozni, hogy ő, a maga részéről mélyen elítéli "ezt a gyökeréig rothadt ellenséges magatartást". Ám nemcsak Major; mint azóta Gervai András nagyszerű könyvéből tudjuk, jelent a filmrendező szakon tanuló Szabó István, jelent Máriássy Félix – ahogy a korabeli stáblisták mondanák, és még sokan mások... 

...és Major, aki tényleg

A művészek egyre hangosabb elégedetlenkedését három dráma – Madách: Az ember tragédiája, Németh László: Galilei, Bartók: A csodálatos mandarin – színpadról való letiltása robbantotta ki. A szovjet pártlap, a Pravda szerint a magyar proletariátus helyesli az emblematikus Madách-mű betiltását, mert "idegennek érzi magától" a legnépszerűbb magyar drámát. Ezt a felülről sugallt vélekedést, és talán magát a betiltást is Lukács György tavasszal megjelent Tragédia-kritikája következményének tekinthetjük. Lukács nagyon okosan és nagyon taktikusan szedi ízekre a művet – a pazar intelligenciával levezetett elemzésből a hatalmi kultúrpolitika egyszerűen kiemeli a "polgári dekadencia", "a haladás tagadása" vádját. Németh László Galileijét azért tűntetik el a színről, mert a főhős megkínzatása az ÁVO eljárásaira emlékeztethet egyeseket a nézők soraiból. Bartók világsikerű Mandarinja pedig természetesen "beteges dekadens" és "üres formalista" műnek van bélyegezve, aminek nyilván meg kell tiltani az újrabemutatását. A Mandarinhoz mindig is kellett egyfajta bátorság – utolsó, ’49-es szegedi előadásának koreográfusa Lőrincz György volt, aki épp egy évvel azelőtt tért haza a szovjet hadifogságból.

Gink Károly: A csodálatos mandarin, 1975

Ez a folyamat oda vezet, hogy a lojális alkotók és gondolkodók dokumentumba foglalt kritikával illetik szeretett pártjuk művészetpolitikáját: ősszel megírják híres Memorandumukat, és odaírják alája a nevüket. Természetes, hogy a párthű értelmiség mer elsőként zúgolódni: ’56 előtt igen magas a társadalmi-politikai elismertségük. A "létező szocializmus" hőskorában a hatalom a szellemi elitre valami olyasfajta közösségi orátor szerepét óhajtotta volna osztani – nyilvánvalóan az új rend céljaihoz hangolva –, amihez hasonlóra tán csak az ókorban van minta. A szovjetdiktatúra is megfogalmazza az írástudók, ábrázolók, gondolkodók felelősségét a maga világa építésében, és amilyen sokat vár tőlük, olyan mértékben szabja meg kiváltságaikat is. Ám amikor a művészéletet már napi szinten zavarja meg a diktatúra folytonos intervenciója, a kivételes helyzetűek felemelik hangjukat. Talán nem is sejtik, mennyire kivételes a helyzetük, főleg a hatalom állítólagos birtokosaiéhoz, a munkásokéhoz képest. A rendszerhű entellektüellek, hátuk mögött az ’53-as enyhülés átmeneti engedményeivel, elhiszik, hogy kritikus észrevételeikre pozitív – vagy legalább érdemi – választ kaphatnak a vezetőktől. Főleg mivel bírálatukat a párthűségük megerősítésével együtt tálalják fel.

A művészek Memoranduma, napra egy évvel a forradalom előtt születik meg. Egy híján hatvan író, színművész, képzőművész, zenész és értelmiségi írja alá – Lukács György nem. Az Írószövetségben Zelk Zoltán olvassa fel a Memorandumot, az aláírók nevével együtt. Földes Mihály "író" pedig – aki saját hitvallása szerint soha nem is akart író lenni, "csupán agitátor" – azonnal jelentést küld róla Rákosinak, amiben aláhúzások és felkiáltójelek harsogják a veszélyt: "Pártelleni támadások és újra támadások!" Zelk beszéde Bartókról és Kodályról "maga volt a megtestesült nacionalizmus és sovinizmus ... szervezett fellépés ez, amely a szocializmus felépítését akarja megakadályozni hazánkban ... Nem irodalmi kérdésekről folyt a vita! Veszedelmes akció ez! Mit kell tenni?"

A véresszájú és véreskezű Gerő már decemberben megmondja, mit kell tenni: porrá-szarrá kell zúzni minden gerincet. A bűnösökét egyértelműen valami súlyos büntetéssel – a fertőt ki kell irtani. A "rendes embereket" pedig fertőtleníteni kell: behívni őket, "elbeszélgetni" velük arról, "milyen gyalázatos dolgot műveltek". Végül visszavonó nyilatkozatot kell velük aláíratni, amit aztán 13 példányban le kell másolni és szétküldeni a Politikai Bizottság tagjainak. De előtte minden levélben alá kell húzni a kizárólagosan fontos szavakat, mint visszavonom, helytelenítem, nem gondoltam volna, sajnálom, megbántam, nem akartam.

Déry és Mari

Az elkövetkező évtizedek több prominens művésze vonja vissza aláírását, a színháziak közül Bessenyei Ferenc, Major Tamás, Várkonyi Zoltán, Mészáros Ági, a filmesek sorából Keleti Márton, Illés György, Bacsó Péter, Herskó János, Máriássy Félix, a költőhadból Juhász Ferenc, Nagy László, Simon István. Vannak, akik már ekkor azt a később nagyon divatos magatartást modellálják, amit "belülről bomlasztásnak" becéz majd a puha diktatúra: lojalitásukat bizonyítandó visszavonják aláírásukat, de mintha csak azért, hogy fenntarthassanak bizonyos kritikai hozzáállást – így tesz Kolozsvári Grandpierre Emil, Palotai Boris, és, érdekes módon, Tamási Lajos, az Írószövetség párttitkára is. Palotai Boris aztán, biztos, ami biztos, még egy levelet küld, ezúttal már azok között, akik sietnek "őszinte sajnálatukat" a szükségesnél tán egy lapáttal nagyobb adagban kifejezni, mint Somlyó György, Vészi Endre, Örkény István, Karinthy Ferenc, Devecseri Gábor. Rangos névsor.

A "főkolomposok" – Déry, Kuczka, Zelk, Aczél Tamás, Benjámin László, Kónya Lajos, Vészi Endre – az Írószövetség vezető tisztségeiről való lemondásukat visszavonják mint pártszerűtlen lépést, mindemellett kifejtik, hogy csak akkor tudják tovább végezni munkájukat, ha megszűnnek a visszavont lemondást kiváltó okok. Ha nem szűnnek meg, "s a lemondottak egyetemleges visszalépése nem volna lehetséges, kérik a Párt illetékes szerveit, hogy megbízatásuk alól mentsék fel őket". E nyakatekert megfogalmazásból a hatalom csak annyit hall ki – és megteheti, hisz benne van –, hogy a "lemondásukat visszavonják". Ezt húzzák alá gondosan Gerő emberei – és ezzel el is van intézve a kemény mag visszaléptetése.

E föntiek mindegyikénél kevésbé ismert név, Széll Jenő – akkoriban a Népművészeti Intézet igazgatója – neve olvasható az egyetlen olyan levél végén, amiben szó szerint ki van mondva a visszavonás megtagadása: "Nem látom annak indokát – írja Széll Jenő –, hogy aláírásomat visszavonjam." A többi vissza nem vonó nem hagyott maga után ilyen írást. A ránk maradt iratanyagból olybá tűnik, ez az egy ember gyakorolta direktben Bulgakov Joshuájának nézetét, miszerint "Igazat mondani könnyű és kellemes." Széll az ’59-es Mérei és társai per vádlottjaként nyeri el ezért méltó büntetését: a vádhoz képest nagyon komoly ítéletben öt év börtönt szabnak ki rá.

Aki nem vonja vissza aláírását: Széll Jenő

Gerőék végül megállapítják, hogy Széll Jenővel együtt 19 aláíró "érdemelte ki a súlyos pártbüntetést". De a pártból egyiküket sem zárták ki – még Déryt is csak a következő év nyarán, a Petőfi kör miatt, ahonnan már csak egy lépés vezet ’56 októberéhez. Azok a művészek és értelmiségiek, akik nem vonták vissza az ’55-ös Memorandumon szereplő aláírásukat, valószínűleg ebben a botrányban ismerték meg a diktatúra igazi természetét. Ezzel a hatalom immár ütőképessé edzette a kebelén kinevelt ellenzékét. Sőt: forradalmat csináló ellenségét.