2012-ben dupla ötvenhatos voltam: ’56-ban születtem, és ebben az évben lettem 56 éves. Ez a számkonstelláció csak egyszer adódik, akár a Vénusz elvonulása a Nap előtt, egy emberöltő alatt egyetlenegyszer. Nemigen értem a számmisztikát, sem az asztronómiát, de annyi biztos: egyszer találkozni kell a magunk megkülönböztethető nyomával az időben. ’56-ban születni Magyarországon: nyilvánvalóan stigma. A forradalom teszi azzá, erre az évre nem lehet e nélkül nézni, ott van a véres csillag a homlokán, és a miénken is.

Fiatalabb éveimben úgy néztem, belőlünk nem nagyon akaródzik generáció lenni. Persze, ezzel zöldtök-korában minden nemzedék hasonlóképp lehet: közelről csupán az elválasztó egyedi látszik, a jelleg az idővel, lassan szivárog be: az, hogy mennyire hasonlók, hogy azonosak a dolgaink. 2006-ban a Litera csupa ’56-os születésűeket hívott meg a forradalom 50. évfordulóján, hogy mi, 50. születésnaposok olvassunk fel valamit a személyes érintettségről. Én szentül meg voltam róla győződve, hogy speciálisan saját szempontot találtam, hogy csak rám jellemző oldaláról fogom meg a témát. De ahogy hallgattam a többieket, a harmadik írásnál már nyilvánvaló volt, hogy egytől egyig ugyanabban a sorban állunk, amibe ez a nehéz dátum állított minket: mindannyian ugyanarról írtunk. Hogy miről? A testi érintettségről.

A Heine-Medin kór áldozatai a Sabin-cseppek előtt (1956)

Ha valamire, hát erre nem gondoltam. Hogy így leszünk nemzedék: attól, hogy ez a súlyos évszám mindannyiunkon konkrét, élethosszig viselendő fizikai nyomot hagyott. Tüdőben, csípőben, gyomorban, lélekben, kinek mi jutott. Azokon is, akikkel akkor még csak viselős volt az édesanyjuk. Elég volt egy robbanás okozta ijedt mozdulat, egy szerencsétlen esés a felszakadt úttesten, hogy megtudjuk, miféle világ az, amire anyánkban növekszünk. 

Szabó Kristóf: Egy mondat a zsarnokságról-illusztráció, 2010 (Budapest, 1956)

A szülőházam épen áll, akár naponta elmehetek mellette – nem, nem az a napban fürdő budai nagy ház, ahol a szüleim máig laknak, hanem egy pesti, józsefvárosi egyemeletes, a Rökk Szilárd utcában, ahol anyám méhéből kihúzva, négykilós vörös húsgombócot, a feje fölé emel a bábaasszony. Micsoda árnyalatlan poénja ez megint a sorsnak: a hajdani Bábaképző és szülőotthon később öregségkutató, a SOTE Gerontológiai Intézete lett. Mióta Lacival összeköltöztünk a nyóckerbe, úton-útfélen elénk kerül a tortarózsaszínre tatarozott épület, álmaink folyamatosan változó helyszínű Merz Házai és a lakásunk között, és én mindig ugyanazzal a döbbentséggel nézem az első emeleti hatalmas tejüvegtáblákat, amik mögött a szülőszoba volt. Nézd, itt születtem, mondom Lacinak. Itt? Hát, elég nagy kanyar volt, vigyorog vissza a tőle elvárható impertinenciával.

A hajdani Bábaképző épülete a Rökk Szilárd utcában (Budapest, 1956)

1956. március 10-én, valamikor dél, fél egy tájt kidugom a fejemet a Földre, a magasrendű állatfaj egyedeként, amelyet a tudomány Homo Sapiens Sapiensnek nevez – vajon miért kétszer a gondolkodó, mikor egyszer is elég nehéz neki? Bár a koordinátáim betonbiztosan meghatároznak, számomra mégis puszta esetlegesség, hogy éppen lánynak, magyarnak és XX. századinak születtem. Tudom, hogy ezek mit adnak hozzá, de azt is, mit nem, ahhoz a szakadatlan kereséshez, szenvedélyes törekvéshez, hogy létemet az élő-lüktető bőrénél tapintsam, hogy a magam élő-lüktető bőrén érezzem: létezem. Néha meg is találom majd, amit keresek, és azok beteljesedést hozó, mámoros mementók lesznek, olyanok, amikben a Vénusz sziporkázó fényével villódzik vissza rám a bibliai tükör, ami által egyébként, mint tudjuk, homályosan. De ezekben az életes pillanatokban olyan villogással, amibe nem lehet belenézni, és nem lehet nem belenézni. Én sose leszek képes, de nem is akarok ellenállni ennek a fénynek. Ezért leszek költő. Hogy a tükörvillódzásban újra hallhassam az éteri hangot, ha már egyszer oda kellett adnom cserébe az emberi lábakért.

"Tudom, hogy nagyon megszeretem majd a fönti világot..." (Andersen)

Amikor apám hazavisz minket a Bábaképzőből, otthon hamar felállnak körém a való világ kulisszái. Van már saját hosszúablakos bejárati ajtónk, külön fürdőszobánk, ha furcsán kinyúló trapéz alakú is. Ezen a hideg tavaszelőn a keresztelőmre végre visszahozzák nővéremet, Andreát a kónyi rokonok. Az a fél esztendő, amit a keresztanyjánál töltött, szépen kikerekítette, de el is vadította az édesanyjától. A halk-finom Mami helyett sírva követeli – Annya, Annya! – a pozsgás-erős másikat, a megszokottat. Andreában valahogy később is mindig marad valami rezerváltság: az öcsémhez és hozzám képest sokkal több tisztelet, kötelességtudat él benne a szüleink iránt.

Anyám egész nekibúsul az elsőszülöttje árulásán: én még fájok a testének, a nővérem már fáj a lelkének. Szipogva hordja fel a leválasztáson épp csak túlesett lakásban sittkupacok és malteros ládák közt a rokonoknak azt a néhány jó falatot, amit ők maguk hoztak. Lesi a pillanatot, mikor alszom el, akkor ráhagy a rokonságra, és megszökik Andikával a játszótérre, hogy elkezdje visszaszeretni a családba.

Amikor felébredek, bebugyolálnak és elvisznek a Krisztina templomba, ahol a keresztapám engem is odatart a szenteltvíz alá, mint másfél éve a nővéremet. Hazafelé a Pálya utcán végigsuhint a hófelhőket tovahajtó éles tavaszi szél, és mint az Isten mosolya, a nap beleragyog a babaplédből kilátszó pufók képembe. Fintorogni kezdek, és tüsszentek egyet, mire a felnőttek felnevetnek, én meg azt hiszem, nyomban kezdődik is a mókás élet. Otthon aztán, a gyerekszobában egyelőre tökéletesen történéstelen sorsomra hagynak, hogy lassan beleereszkedhessek a rögvalóságba. És ezzel vége is a mesének: nincs tovább szép kerek sztori, nincs több sima monda, tompa rege, nincsenek többé egységes szerkezetbe cipósodott jóillatú szágák az úti tarisznyába. Ágyő, Jóska, kemény kis létharcos a vérzivatarban, ágyő, te édes jó Gizella, vége a fátyolon át kilesett decens történetnek! Lehettem álmaitok vizén helka, hattyú, hableány, most már elindulok, meredek partokon botladozva, csökött szárnnyal, száradó borzas tollazattal, a magam késes útján.

ITEM MCMLVI

született ’56-ban Budapesten:
egy adott évszám bármit is jelent
ideje hogy ezt a papírba messem
így vessek jövőbe múltat s jelent
korosztályt egyént vagy engem formázzon
mindegy: így vagy úgy meghatározott
engem az egyént és a korosztályom
ami akkor ott s épp úgy adatott
a hely s idő – jelentsen bármit ez a tény:
Budapest a huszadik század közepén