Ez a beszámoló bizonyság arra, hogy a legmerészebb álmok is valóra válhatnak, még akkor is, ha a gyakorlatban erősen rájuk kell segíteni. Így volt ez az utammal is, amely nemcsak hogy a várakozáson felül hozott zenei sikereket, de az alig egyhetes időszakra tervezett magyar-pakisztáni műsorprojekten felül egy élő tévés fellépés és egy hagyományhű, hindusztáni klasszikus zenei koncert megtekintése is belefért.

Nagyon megérett az idő a kiutazásra. Másfél év telt el, hogy Suraj Khannal, a pakisztáni zenei élet sokoldalú képviselőjével Budapesten találkoztam, s nem sokkal később egy közös munka körvonalait kezdtük felvázolni: nem az a már-már közhelyszámba menő elgondolás vezetett minket, miszerint a magyar népzenét valaha indiai befolyások is érték, hanem a személyes egyetértés, a zenei hagyományok egymás mellé állításának kihívása. Nem mellesleg régen vágytam már arra, hogy a "szubkontinens" zenészeivel egy színpadon, törökülésben, az ő utánozhatatlanul bensőséges légkörükben énekelhessek.



Mire a vízum és a szponzorok által biztosított repülőjegy meglett, a szépíróként kapott Móricz ösztöndíjam ideje épp lejárt. Erősen emberpróbáló időszakon voltam túl, és a zenei projekt megvalósulása is, szinte az utolsó pillanatig borotvaélen táncolt. Sokáig, napról napra kellett átélnem, hogy a szponzorok buzgó ígérgetése, ám annál lassabb mozdulása miatt a megvalósulás esélye nem száz százalék. A szálakat a kinti magyar nagykövetség fogta össze, s az előkészületeket szinte emberfeletti erővel vezényelték le.

Az ötletünket közel egy éve, az esélytelenek nyugalmával fogalmaztam meg és küldtem el az iszlámábádi magyar nagykövetségnek. Felvázoltam találkozásunk budapesti körülményeit, hangzatosan megfogalmaztam a két zenei kultúra együttes megjelentetésének érdekességeit, egy esetleges koncert tervét, ahol – álmaim szerint – Surajdzsal és testvérével, Chanddal ülünk majd a színpadon, és egymás dallamaira felelgetünk. Meglepetésemre a nagykövetség örömmel vette a megkeresést, és hamarosan belekezdett a gyakorlati szervezésbe, a szponzorok toborzásába.

Minden tekintetben erős hittel vágtam neki az útnak. Hogy a védőoltásokat beadassam magamnak, már kifutottam az időből. Hármunk sikeres együttműködése felől azonban nem volt kétségem – egy ideje folyamatosan küldtem Surajnak az mp3-as felvételeket, a házi körülmények közt rögzített népdalokat.

A népzenében a misztika fog meg, az ősök világában való elrejtőzés; a szokásdallamok, vagy az elbeszélésekhez hasonlatos, szabad tempójú énekek vonzanak, a kobza szőnyegszerű kíséretével. Készülés közben viszont meg kellett találnom az egyenlő arányt a sötét tónusú és a derűsebb, mégis mélységgel rendelkező dalok között. (És az utóbbira, ugyebár, a magyar népzenében nehezebb példát találni.) Surajnak is voltak elképzelései: két szúfi szerzeményhez ragaszkodott, amelyekhez magyar párt kellett illesztenem.

Iszlámábád – a próbafolyamat

Itthoni zenésztársaim el se hinnék – gondoltam Seema Khan koncertszervező asszony nappalijában, ahol egy fuvolással, egy tablással és egy gitárossal, egyelőre Chand és Suraj távollétében kezdtünk a koncert megvalósításán agyalni. Elsőként Salmannal, a fuvolással találkoztam, aki kíváncsian vette kézbe a hangszereimet, és döbbenten forgatta ujjai közt a lyuk nélküli tilinkót. Mire rágyújtottam a Tavasz, tavasz kezdetű dalra, a tilinkó hangsorát már rég öszerakta a fejében, és fuvoláján, saját aprózó technikája alapján körbekanyarította a dallamot, bejárta legalulról egészen a tetejéig, meg vissza.

Előkaptam a kavalt, és elkezdtünk felelgetni, én a magam módján, ő meg vérszemet kapva, magyarmódra beledünnyögve saját hangszerébe. Hamar rájöttem, hogy nagyon magas képzettségű zenésszel van dolgom, aki sokkal inkább ura a hangszerének, mint én. (Azzal nyugtatgattam magam, hogy egy klasszikus zenész technikáját, cizellált futamait botorság összevetni a szintén gazdagon díszített, mégis másfajta népzenei játszásmóddal.)



Salmanhoz hamarosan csatlakozott Mohammad Adjmal tablás, akiről akkor még nem tudtam, milyen legendás híre van, valamint Anil, az ifjú gitáros. Az egyszerűbb lüktetésű daloknál maradtunk, mivel a Hej, páváról gyorsan kiderült, hogy "hibás a tálája", a hétnyolcadokat pedig - ezek után - jobbnak láttam mellőzni.

Salmannal gyakorolgattuk a Gergelyest; én kavalon, ő a fuvoláján, és a menthetetlenül bossanovába hajló moldvai táncdallam egyszerre olyan boldoggá tette a zenészeket és a próba hallgatóságát, hogy meg sem próbáltam az eredeti, inkább misztikus hangulatot visszacsempészni az előadásmódba, ami úgyis megjelent a lassabb, szintén bővített szekundos Napot is szeretem, Holdat is szeretem közben.

A próbán elővett harmadik dalt, a Szól a kakas már című szatmári zsidó éneket itthon saját zenekarommal, dzsessz-kísérettel dolgoztuk fel. A telefonomról játszottam be Anilnak a felvételt: fel lett adva neki a lecke az akkordok beazonosításához.

Három műsorszám tehát nagyjából összeállt, legalábbis ami a magyar részeket illeti. Éneklés közben egészen megtáltosodtam az elismerésnek szánt fejingatásokat látva.




Kíváncsi vagyok, milyen lesz a dalok pakisztáni kiegészítése, Chand és Suraj éneke – jegyeztem meg izgatottan a próba befejezésekor. Egy úriember azonban, aki Seemával együtt a háttérből figyelte a munkát, és a rendezvényszervező háziasszony ismerőseként, több-szem-többet-lát alapon jött el részt venni a próbán, most közbevágott:

Úgy érted, Chand Khan és Suraj Khan veled lesz a színpadon, és együtt fogtok énekelni? Erről van szó?

Zavarba jöttem. Ha valaki a meglátásaival akarja segíteni a próbafolyamatot, hogyhogy éppen a koncert alapötletével nincs tisztában?

Persze, hogy erről van szó - feleltem. - Ezért utaztam ide, és ez az, amit hónapok óta tervezünk.

Pár perces izgatott, urdu nyelvű értekezés következett. Egyre jobban zavart a figura, aki hirtelen átvette a próba irányítását, annak ellenére, hogy - tudtommal - a zenei megvalósításhoz semmi köze nem volt.

Nem tartjuk jó ötletnek, hogy a Khan testvérekkel tervezd a műsort. Országos hírű klasszikus-zenészekről van szó, akik ráadásul vokalisták. A hangjuk erős, a tiédhez képest egyenesen éles. A személyiségük uralkodni fog a színpadon. Hozzá vannak szokva a központi szerephez. Hidd el, le fognak énekelni - foglalta össze a külsős úr a tényállást.

Azt is figyelembe kell venni, hogy a közönségnek nem lesz türelme a klasszikus zenei tételek végighallgatásához – tette hozzá Seema. - De van egy javaslatunk. A műsor első felében énekelj egyedül, Adjmal, Salman és Anil kíséretével. Chand és Suraj majd feljön a színpadra a koncert második felében. Így lesz jó, meglátod!

Elgondolkodtam. Nyilván más a barátság és más a munka. Ismerve magyar zenésztársaimat, akik közül néhányan egy-egy ötlet megvalósítása érdekében képesek a próbákon vadállattá válni, már-már hajlottam arra, hogy legalábbis átgondoljam ezt az ötletet. Attila is, aki a magyar nagykövetség részéről végezte a szervezés oroszlánrészét, arra bíztatott, hogy bár a plakáton a testvérpár neve ugyanolyan nagy betűkkel szerepel, mint az enyém, ne hagyjam figyelmen kívül Seema és ismerőse véleményét. A helyi viszonyokat mégiscsak ők tudják jobban.

Éjjel, a hotelszobámban már egészen biztos voltam abban, hogy az új elképzelés a legkevésbé sem tetszik. Hiszen Chand és Suraj még meg sem érkezett, máris a fejük fölött akarnak dönteni a koncertbeli szerepükről. Akármit is gondolnak a szervezők, nem hagyhatom, hogy az álmom megvalósítása kicsússzon a kezemből.




Szerencsére a helyzet magától megoldódott. Chand és Suraj másnap délután érkezett a hotelba, innen velem együtt kerültek a próba helyszínére, Seema nappalijába, ahol azonnal átvették az irányítást. Meghallgatták az addig elkészült részeket, majd fülig érő szájjal osztották ki a zenészek feladatait, miközben a pakisztáni dallamokat a magyarokhoz toldották. A népdalokat hallva máris énekelték az azonos rágában ismert szerzeményeket (ezt a felkészültséget persze a korábban átküldött mp3-as felvételek nagyban segítették), és a három félkész műsorszám alig negyedóra alatt kiegészült.

Leggyorsabban a Gergelem táncát párosították össze a Madhuvanti rágával, amelynek hangskálája a Gergelemmel (és általában a moldvai dallamokkal) teljesen megegyezik. Kezdetben valóban éreztem a feszültséget, a többi zenész mosolytalanságát, a gépiességet, ahogy engedelmesen teszik azt, amire a két klasszikus énekes utasítja őket, ám a feszültség hamar felengedett, mivel – megkönnyebbülten vettem tudomásul – Chand és Suraj semmilyen fölényt nem éreztetett a többiekkel szemben.

Határozottágukra nagy szükség volt, hiszen időszűkében voltunk. Kitalálták, hogy egy teljes műsorszámot énekeljek egyedül, több népdal felsorakoztatásával (ehhez ajánlották az Odabenn a zöld erdőbe' kezdetű szováti keservest, meg ami még jön) gitár, fuvola és harmóniumkísérettel. A Dama dam mast qalandar című népszerű, általában népünnepélybe torkolló szúfi dallal kapcsolatban pedig kitalálták, hogy én vezessem fel. Arra kértek, keressek egy azonos rágában megszólaló magyar dallamot, én pedig rövid kutakodás után dúdolni kezdtem a Tavasz, tavasz kezdetű bukovinai népdalt.

Látványosan örvendezni kezdtek azon, milyen szép és egyszerű átjárás van a magyar népzene és az indiai klasszikus között (nem hűtöttem le őket azzal, hogy a dolog ennél azért bonyolultabb és áttételesebb), és a kompozícióban egy-kettőre meg is állapodtunk. Már csak ahhoz kellett megnyerniük, hogy eredeti nyelven kezdjek bele a szúfi dámálba, felvezetésként.

Leiratták velem az első két sort, és bár fonetikailag semmi nehézséget nem találtam bennük, mégis vonakodtam attól, hogy elénekeljem. Kezdett rám nehezedni a koncert nyomása, nem hiányzott, hogy egy számomra teljesen ismeretlen nyelven kelljen egyedül felvezetnem a zárószámot. Végül Chand és Suraj addig erősködött, amíg beadtam a derekamat, és beleegyeztem, hogy én kezdem el a dalt.




A fellépés

Másnap, a fellépésünk napján jártam először a Marriott Hotel Kristálytermében.

Én csak azért vagyok itt, mert hallani szeretném, hogyan énekel a kishölgy – magyarázta az egyik szervezőnek a hotelszolga, és mosolyogva felém bólintott. A színpad fölött, a szponzorok logója kíséretében, óriási betűkkel állt hármunk neve, legfölül az enyém. Kezdtem izgulni.

A nézőtér és a koktélpartinak helyt adó hátsó teremrész berendezése nagyjából már elkészült. A színpad azonban üresen állt, mikrofonokat még sehol sem láttunk. A nap villámgyorsan eltelt, és miután hármasban véglegesítettük a dalok hangfekvését Chand és Suraj hotelszobájában, a többi zenész késő délutáni megérkeztéig nem volt mit tennünk. Alig másfél óra maradt a fellépésig, és még mindig nem estünk túl a főpróbán.




Chand és Suraj, még farmerban, megjelent a színpad mellett, és arról kezdtek győzködni, hogy állva énekeljünk. Elég meggyőzően érveltek arról, hogy ha a földön ülünk, az nem néz ki jól, ráadásul a műsor egyhangúvá válhat az unalmas színpadkép miatt. Rá kellett jönnöm, hogy amíg én arról álmodoztam, hogy a földön ülés keleties, bensőséges pózában fogunk majd egymásnak felelgetni a színpadon, ők pont az álló testhelyzet miatt várták a fusion show-t.

Ahhoz nem volt kedvem, hogy feladjam a Pakisztánban-földön-ülve-éneklés álmát. Egy dolog már szerencsésen az én javamra dőlt el: a teljes műsoridőben való együttes jelenlét. A földön ülés kérdése is hasonlóan, az én közreműködésem nélkül rendeződött.

Chand és Suraj eltűnt a helyszínről, a többi zenész pedig próbált helyet találni magának a színpadon. Adjmal, a tablás, aki mindenben teljesen a pártomat fogta, és a vitánknak is fültanuja volt, törökülésbe helyezkedett a színpadon, s a hangosítóval váltott pár szót. A hangtechnikus felém fordult:

Önnek tehát megfelel, ha mindenki ülő helyzetben zenél?
Persze - feleltem, és fellélegeztem. Mire énekestársaim előkerültek, kész tények elé lettek állítva, s leültek mikrofonjaik elé, a földre.

A fontoskodó külsős, akivel Seema nappalijában találkoztunk, megint előkerült:

Jómagam is énekes vagyok, tapasztalt fellépő – szólított meg. - Jót tesz az ember lelkének, ha szól a közönséghez pár szót, mielőtt énekelni kezd. Egy kis beszéd nem fog ártani.




Attila, akinek a nagykövet távollétében a köszöntő beszédet kellett mondania, gyorsan átfutotta velem az este protokollját: a műsor előtt egy kis szobában kell várakoznunk, a beszéd végeztével pedig, a nevünket hallva felvonulni a színpadra. A koncert végén, a meghajlás után fent kell maradnunk, meg kell várnunk a bokrétánkat, és a török szponzor külön oda fog jönni hozzám, hogy egy törökliliomos dísztányért adjon át, ha lehet, még a "tapsvihar" alatt.

Utoljára még megkísérteltem beszélni Anillal, a gitárossal. A szólószámomat több dalból akartam felépíteni, de ezekből csak az elsőt néztük át: Chand és Suraj szobájában, ahol a blúzomat sietve kinyomkodtam, a másodikat, a csángó imát is elkezdtük próbálni, de Anil figyelme szétszórt volt, túlságosan feldobta a helyzet, hogy Pakisztán egyik leghíresebb klasszikus énekesének a fiaival dolgozhat együtt.

Végül elhatároztam, hogy lazára veszem a figurát: lesz, ami lesz, majd jön utánam. Chanddal még egyeztettünk a számokról, a műsor kirakódarabjairól, hogyan adjuk át egymásnak a "szót", milyenek legyenek a váltások. A félóra alatt, amit még a szobámban tölthettem öltözéssel, a gondolataim rendszerezésével, sikerült megnyugodnom.

Teljes népviseletben életemben kétszer léptem fel, és Isten humorérzékét dícséri, hogy mindkétszer férfiingben. Itthoni fellépéseken (az indiai koncertek kivételével) igyekszem olyan ruhába bújni, ami bármelyik magyar tájegységhez illik, de a szokásos műsoromnak megfelelően a rokon népekkel, és a torokéneklés miatt Szibériával is össze kell stimmelnie. Nem kis problémát okozott, hogy Pakisztánban miben lépjek fel.

Az egyik testvér csináltatott nekem egy rend gyönyörű ruhát, de ezen a koncerten nem akartam pakisztáni viseletben fellépni. Egy paraszting szabású, ám rózsaszín blúz mellett döntöttem, földig érő fodros, fehér szoknyával (hogy még illedelmesen ülhessek benne a földön), nyakamban szováti gyöngysorral. Kézbe fogtam a kavalomat és beszálltam a liftbe, hogy odalent, a színpad mögötti teremben megkeressem a többieket.

Bent, a színpadon már Attila mondta a beszédet. Seema, a zenészek szervezője leült mellém, hogy a népdalokról leírjon egy-két gondolatot. Megbeszéltük, hogy ha nem is minden műsorszám előtt, de a koncert néhány pontján majd kiáll, hogy a magyar és a pakisztáni zenerészekről szóljon pár szót, tájékoztatásul.

Hölgyem, idő van - tárta ki a színpadra vezető folyosó ajtaját a hotelszolga. A színpad szélén levettem a cipőmet, előre léptem, és elhelyezkedtem a párnámon, a nagybetűs transzparens alatt. Balra tőlünk, egy óriás kivetítőn batár-nagy repülőgép képe díszelgett, mögöttünk piros reklámtábla, fejünk fölött logók.

Kezdjük? - kérdezte Suraj, a harmónium mellé helyezkedve. Kinéztem Seemára, a nézőtér első sorába, de nem mozdult a helyéről: intett, hogy mégsincs beszéd. Később kiderült, a bizonyos "külsős" keze volt abban, hogy ne olvassa fel a tájékoztató gondolatokat.

Elmondtam a kötelezőnek érzett köszöntő mondataimat, aztán kinéztem a gitárosra, és belekezdtem kavalomon a Gergelem táncába. Már nem lepődtem meg azon, mennyire más lett a hangulata így, gitárral, tablával, fuvolával. Inkább arra kellett vigyáznom, hogy éber maradjak, ne vesszek el Salman rám felelő, érzékeny fuvolajátékának szépségében, színességében. A kaval hangsora eléggé kötött, csak megtrükközve lehet még belecsempészni egy-egy félhangot, amit időnként meg is tettem, de a szapora, könnyed fuvolafutamok egyébként is tökéletesen ellensúlyozták a kaval erőteljesebb, sötétebb tónusát.




Amikor átadtuk a szót az énekeseknek, azonnal belekezdtek a Madhuvanti rágába, az improvizáció után a kompozíció következett, amelyet már jól ismertem, s nem sok hiányzott, hogy én is beszálljak. Ám akkor, abban a pillanatban annyira lekötött ez az álomszerű közeg, a lentről figyelő barátok, támogatók, a diplomácia, hogy csak egy pillanatig futott át az agyamon, milyen varázslatos, hogy az egyik legszebb rága, a Madhuvanti felcsendülése közben most én is a színpadon lehetek.

A Szól a kakas márt keretesre terveztük; én kezdtem a gitárossal és a fuvolással, ezután kapcsolódtak be a testvérek, a végén pedig ismét én szólaltam meg, a szatmári zsidó dallal. Anil akkordozásán érződött az esetlegesség, hogy a dalt jó ha ötször hallotta az utóbbi néhány napban, de a jobbomon Suraj harmóniuma stabilan, a megszokott "járkáló" kísérettel haladt hangom mellett.

Tudtam, mennyire szereti ezt a dalt, hogy egészen mágikusnak találja, a Muzsikás változatát is ismeri, s a facebookon meg is osztotta. Egy thumrit toldottak hozzá, a szatmári dal hangsorának teljesen megfelelő, félklasszikus szerelmes dalt. A végén pedig olyan bravúrosan zárták a thumrit, hogy még a visszatérésem előtt kaptak egy tapsot.

A nagykövet feleségével találkozott a tekintetem. "Kicsit jobban tedd oda magad!" - mondta a pillantása. Azt hiszem, túlságosan elbűvölt, hogy együtt zenélhetek Chanddal és Surajdzsal, ám még csak a második műsorszámon voltunk túl. A török szponzorok látható ellágyulása adta alám a lovat, és hát mi, énekesek is érezhetően, egyre inkább egymásra találtunk.

Chand és én mondtuk az összekötő szövegeket a műsorszámok között. Míg ő a rágákat vezette be, én a népdalok szövegét próbáltam értelmezni, és ez - főként angolul - általában nagyon derűs feladat. A nyugati közönség komoly problémát lát némelyik népdal életérzésének magáévá tételében, itt láthatóan nem akadt ilyen nehézség (bár kíváncsi lettem volna, mit szólnak egy átokdalhoz). Épp csak a dalok első sorait, a hangulatfestésben legjelentősebb képeket fordítottam le, a Napot is szeretem, Holdat is szeretem magyarázata pedig különösen tetszett a közönségnek, mivel Suraj neve napot, Chandé pedig holdat jelent.

Mielőtt belekezdtem volna a moldvai dalba, kinéztem Chandra. Egy kézmozdulattal jelezte, hogy nyújtani kell, énekeljek minél hosszabban. És akkor, pontosan a moldvai szám kezdetén, varázsütésszerűen elsimult bennem minden egyenetlenség, minden zavaró inger. Tudtam, hogy ez a következő néhány perc fogja magában hordani mindazt, amit ettől a projekttől vártam: hármunk egymásra hatását, a két zenei világ (itt éppenséggel két dallam) találkozását.

Kinyitottam a számat, de egyáltalán nem a moldvai dal jött ki rajta: a dal skálájába helyezkedve lassan bejártam a magasságokat és a mélységeket, eljátszottam a ritmussal, tudatában a szöveg misztikumának, a pillanat súlyának... De fényes csillagot leginkább szeretem... nem figyeltem sem az elérzékenyülő törökökre, sem a nagykövet feleségére, és, őszintén szólva, még a kísérőimre sem.




Igazából itt érkeztem meg erre a színpadra, a szubkontinensre, az észak-indiai klasszikus zene világába. Nem érzékeltem, mennyi időt töltöttem el így a hangok között (valójában csupán pár perc volt), ezért amikor ebből az állapotból feleszméltem, azonnal rátértem a népdalra. A moldvai szám (Napot is szeretem...) az én énekem és a fuvola felelgetéséből épült fel, és kifejezetten mór jelleget kapott.

Még mindig az előző rögtönzés öröme uralkodott bennem, Chand a túlvégről nagyon szépen nézett vissza rám, így az sem érdekelt, amikor az egyik szótagnál elveszítettem az éberségemet, és tévedtem fél hangot. Salman hihetetlen figyelmességgel követett a fuvolán, később kicsit szégyelltem is, hogy vele milyen keveset foglalkoztam ott, a színpadon, mennyire inkább az énekestársaim bűvölete alatt álltam zenélés közben.

A negyedik szóló számot végül három népdalból építettem fel. A szováti Odabenn a zöld erdőbe' régi kedvencem, és szokatlan, indulatos kezdése miatt mindig nagyon hatásosnak érzem. Most annak a többségnek a fejével is gondolkodnom kellett, akik a szöveget nem értik, ezért tudtam, hogy a szovátit követően balladai hosszúságú dalt nem választhatok. Ezért a szovátit a csángó népi ima (Én felkelék jó regvel hajnalba') követte, mégpedig úgy, ahogy egyetlen klézsei utamon Miklós Alexától megtanultam, vagyis a rövid refrénes változattal. A záráshoz pedig a szintén jól ismert Gyere ki, te gyöngyvirágot választottam.

A végére tartogattuk a legjobbat. A Tavasz, tavasz, szép zöld tavasz szövegét sikerült fél mondattal összefoglalnom, az utána következő szúfi dámálról pedig csak annyit mondtunk el, hogy meglepetés lesz. A népdal most a pillanat és a fuvolakíséret hatására megszínesedett, és a versszakok egymásba fűzésével, variálásával addig nyújtottam, ameddig csak arcom volt hozzá.

Ahogy azt borítékolni lehetett, a közönség azonnal tapsba kezdett, amikor a pandzsábi örökzöldbe, a Dama dam mast qalandar című számba kezdtem. Nem elég kifejező, ha azt mondom, felemelő érzés volt. A hatodik sornál lépett be Chand és Suraj, ám ők ezt az egyszerű kis refrént is variálták, a záróhang tonikájáról lépkedve ide-oda (természetesen úgy, hogy nem beszéltük meg), de valahogy mégis tudtam követni, és teljesen természetes volt, ahogy hármunk hangja egyszerre, polifóniában szólal meg (még ha minden egyes sor zárlata miatt előre aggódtam is).




Ettől kezdve igazi népünnepéllyé alakult át a koncert. Volt, aki felém integetett a helyéről, mások, mint hallottam, a terem végében bulizásba kezdtek. Akár Chand és Suraj többi ötlete, ez is tökéletesen bejött, a pakisztáni többségű, de erősen nemzetközi összetételű közönség kulturáltan bár, de nagy lelkesedéssel tapsolta végig a refréneket.

A negyedórás szám közepe táján Suraj hozzám hajolt:

Kezdd el megint egyedül a refrént! Most!

...még időben. A felütést épp csak elkaptam. De már nem aggódtam semmi miatt. Ezen a koncerten minden jól alakult és éppen úgy ment a maga útján, ahogy mennie kellett. Chand a zárlatot úgy felpörgette, hogy majdnem kihullottam mellőle, s a dámál végén felzúgott a várt taps, jöttek a csokrok, a tányér.



A többiről ebben az írásban megemlékezni nem érdemes: interjúk, riportok, fotók, állófogadás, koktélparti. Olyan sokan lekapcsoltak, hogy a végén egy pohár italra sem volt időm a zenésztársaimmal. Szerencsére később bőven volt időnk átbeszélni az izgalmakat.

Felnyaláboltam a csokrot meg a falitányért és elvonultam, hogy a másnapi, lahori útra összekészítsem a bőröndömet. Az indiai határnál fekvő Lahorban élő tévéforgatás, és a Khan testvérek nagyszabású, hindusztáni klasszikus-zenei fellépése várt.

FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK