Már csak irdatlan tömege miatt is tiszteletre méltó a bőgő. Figyelembe véve a viszonylag rövid nyak ellenére is termetes fogólapot és a kötélnyi húrokat, nem látszik egy könnyű hangszernek, és így különösen hihetetlen, hogy a komolyabb bőgősök (és számomra még mindig verhetetlen Gary Peacock a „Tales of Another”-ről) micsoda virtuozitásra képesek rajta. És ha már a „Tales of Another”-nél (1977) járunk, még mindig kísért Keith Jarrett különös dünnyögése, klasszikus skálákon szocializálódott fülem pedig „sértve érzi magát” Gary olykor kimondottan „hamis” bőgőhangjain.

Gondolom – legalábbis részben –, a játéktechnika megkönnyítésére találták ki a basszusgitárt: még mindig impozáns méret és kötélhúrok, de legalább már elfér a nyakban. Csak a bundozásával van baj. A funky játéktechnika elterjedése óta (ütés a hüvelykujjal a húrokra, valamint „csípés” a többi ujjal) rendkívül bonyolult ritmikai és dallamtöredékek csalhatóak elő ebből a hangszerből (nekem éppen Jaco Pastorius jut eszembe, de több név is említhető): többnyire azonban „fretless”, azaz bundozatlan basszusgitáron szólóznak - úgy látszik, hogy szükségük van „hamis” hangokra.

A fülünk ugyanis nem egyformán érzékeny a hangmagasság-különbségekre a teljes hallható sávban. Teljesen értelmetlen lenne kromatikus (félhang)lépésekben játszani a basszus illetve szub-basszus regiszterben. A basszuson nagyobb lépések dukálnak, ráadásul a hangok sem mindig ott vannak, ahol más hangszereken megszoktuk. A „hamisság”-kérdés legalábbis Pithagorasszal (illetve a pithagoraszi kommával) kezdődött és nagyjából J.S. Bach idején kulminált az „egyenletes lebegésű temperálásban” (vagy legalábbis kulminálni látszott – Parch zongorájáig). Kulminálás ide vagy oda: a felismerésnek köszönhetően, hogy más népek egészen más hanglépéseket használnak, bevezették a centet (a félhang századrészét!), és kialakult a „mikrotonalitás” a komolyzenében (leghíresebb magyarokként Bartók Béla és Ligeti György nevét említhetem a mikrotonalitás használatára).

Szóval ülök az A38 Hajó nagyjából teltházas gyomrában, és hallgatom, ahogy a Full Playback játszik és minden elismerésem ellenére is valahogy üresnek érzem az egészet. Ne értsetek félre: nem azt mondom, hogy rosszul, esetleg érzés nélkül játszanak, vagy hogy üres a zene. A hangzás üres. Három szóló-hangszert hallok: a prímet világosan a basszus viszi; a hegedű zseniális, azonban inkább csak refrén-jelleget kölcsönöz a verse-hez; a szintetizátor pedig különös hangokat ad ki (például egy gitárszólót játszik), de egyetlen valamennyire is kitartott akkordot sem; a dob pontos, kemény, és ott van, ahol lennie kell (talán ő lenne a „háttérben”, de hát ez nem elég a telt hangzáshoz).

A hangzás, a dinamika, az egyes szólamok és a hangok felépítése – rövid összerázkódás után, de – tökéletes. Valami mégis hiányzik: a mágikus kötelék, ami az egyes hangokat telt hangzássá varázsolja – a csoda. A csodára várunk mindannyian: a zenészek is, ahogy a konferansziéként kissé ügyetlen basszusgitáros bevallja: elsirattuk a Steps Ahead-et, most várjuk Eberhard Webert.

A plakátokon szereplő Europeans név ma, az EU küszöbe alatt nem túl figyelemfelkeltő. Az apróbb betűket is el kell olvasni, hogy hátrahőköljünk: Enrico Rava! Eberhard Weber! Bár az újabb (Reto) Weber nem családtag, legendás nevek ezek: rájuk, a csodára várunk mindannyian.

Talán már játszott az előzenekar, amikor megjelent a három, kissé kopottas öregúr kofferokkal, kézitáskákkal és egy nagy fémdobozzal. Mint egy kivénhedt cirkuszi társulat: saját, megszokott kontrol-hangfalát szerelte fel Eberhard Weber, és cirkuszi mutatványba illett, ahogy névrokona halmozta egymásra (legalább hatot-nyolcat!) a cintányérokat. A szomszédomban felsikoltott egy szőke nő: „Mindjárt eldől!”

Aztán beindult a varázslat. Egy preparált (minimális testű, elektromos hangszedőkkel és extra C-húrral felszerelt) nagybőgő, egy piszton és egy ütőhangszeres. Semmi akkordhangszer. Csakhogy az előzenekarral szemben (ahol a szólamok összemosódtak, és a basszus-futamok kattogva szóltak) most minden egyes hang, minden szólam tisztán hallható. És létrejön a varázslat: egységbe lépnek a hangok és csengnek-bongnak fülemben. A „hamis” hangok ellenére – vagy éppen nekik köszönhetően?

Jó régen, talán éppen Jan Garbarekkel együtt láttam Eberhard Webert utoljára. Azért most is megismerem ősz haját és a különös hangszert. Azt hiszem, hogy az „Echo” (legalábbis így nevezi E. W., bár engem inkább tap-delay-re, vagy valami kezdetleges szekvenszerre emlékeztet) effektet is használta már akkoriban. Semmit sem változott.

Talán én öregedtem meg. Ugyanis annak ellenére, hogy pontosan, érzéssel és átéléssel, igazi professzionális tökéletességgel játsszák nagyjából azokat a darabokat, és nagyjából úgy, ahogy vártam, a három öregúr a koncert végén összecsomagolta cirkuszi „kellékeit” és továbbállt. Talán csak én álltam ott egyedül, az elmaradt megváltásra várva. A cirkusz véget ért.

Europeans:
Enrico Rava: trombita
Eberhard Weber: elektromos bőgő
Reto Weber: ütőhangszerek

Full Playback:
Szappanos György: basszusgitár
Frankie Látó: hegedű
Kovács Gábor: billentyűs hangszerek
Banai Szilárd: dob