2005 április közepén kis csomag érkezett a szegedi albérletembe. Rónai-Balázs Zoltán költőtől kaptam egy nagyon pici, ceruza méretű fényképezőgépet, azzal fotóztam végig a szegedi mentős időszakot. Úgy használtam, mintha pupillalámpa lenne. Korábban dátumokat jegyeztem meg, de most valami a kezembe került. Elvarázsolt az, hogy képben rögzíthetek mindent. A mániám lett, hogy a mindennapjaimat fotózzam, függetlenül attól, hogy betegellátás van, hogy a társalgóban ülünk, vagy éppen másnaposan fekszem az ágyon. Mindent rögzíteni akartam. Nem is publikusak ezek a képek. Nem azért fotóztam, hogy utána betegeket mutogassak. Utólag visszanézve viszont egy nagyon durva dokumentumsorozat készült a mentős világból.
 

PRAE: Szegedi vagy?

Szegeden születtem, de huszonhárom éves koromig semmi közöm nem volt Szegedhez. Mezőkovácsházán nőttem fel a bátyámmal, Békés megyében. Anyám mosónőként dolgozott. Apámat egyáltalán nem ismertem.

PRAE: Milyen volt felnőni vidéken?

Örülök, hogy nem városban nőttem fel. Tipikus falusi gyerekkorom volt; csatornapart, belógások a TSZ-be, tüzezés, rövidnadrág, botok, verekedés, szóval borzasztóan rosszak voltunk. Ugyanakkor nagyon jól elvoltam egyedül is. Az egész gyerekkoromat végigrajzoltam, aztán a kamaszkorral valahogy abbamaradt egy időre a rajzolási kényszer. Később az osztálytársaimmal tizenegy-tizenkét éves korunkban zenekarokat alapítottunk. Volt egy dobgitárom, a bátyámtól örököltem. Nyolcadikos koromra Bellágh Attila barátommal elhatároztuk, hogy világhíresek leszünk. Koronként változott a stílusunk. Kezdtük a Depeche Mode-dal, Bonanzával és zselés hajjal. Ahogy kamaszodtunk, hosszú hajat növesztettünk, és mi lettünk a Váladék zenekar. Ültünk a nagyszobában, kezdetleges szintetizátorokból erőltettünk ki zajokat és gitároztunk. Volt úgy, hogy csirkeólban volt a próbatermünk. A környezetünk ugyanis hosszú távon nem bírta elviselni a zenebonánkat. Aztán megalapítottuk a Fűrész Oszkár tánczenekart, és ugyanúgy ültünk a szobában és kopácsoltunk. Ez sem nőtte ki a Móra Ferenc utcát. Tizenöt-tizenhat évesen a zene és a rajz mellett elkezdtem verseket is írni, mert úgy gondoltam, hogy én leszek a második Ady Endre.

PRAE: Ő volt a példaképed?

Gyerekkoromban nem volt példaképem, mert nem voltak könyveink. Ahonnét eljutott hozzám az irodalom, az a Fortuna típusú fekete-fehér TV volt, a maga egyetlen csatornájával. Az irodalomórák nagy részét meg a sarokban töltöttem a rossz magaviseletem miatt. Érdekes, hogy a fotózásban sem voltak példaképeim, annyira későn jött. Viszont nagy hatással volt rám Horváth Dávid Eörsy-portréja, Kaiser Otto, Szilágy Lenke, Balassa László, Szipál Márton munkássága.

PRAE: Ilyen érdeklődő gyerekként mi akartál lenni, ha nagy leszel?

A pályaválasztáskor épp világhírű zenész, festő és költő akartam lenni. A környezetemben meg mindenki elment bútorasztalosnak vagy géplakatosnak. Emlékszem, elmentem velük én is műhelylátogatásra, de egyszerűen nem tudtam mit kezdeni az egésszel. Mi szeretnék lenni? Semmi, mert bocsánat, én most vízen járok éppen. Aztán anyámnak hála, aki tudta, hogy nem lesz belőlem soha jó proletár,  jelentkeztem egy tűzzománc-és dísztárgykészítő képzésre a Gyulai Szakközépiskolába. 1995-ben, miután elvégeztem, visszamentem fazekasnak tanulni, mivel közben nagyon szerelmes lettem egy lányba, aki ott tanult, de többet foglalkoztam a lánnyal, mint a fazekassággal. Elég hamar nyilvánvalóvá vált, hogy nem leszek fazekas sem. Közben elhitettem egy békéscsabai szektával, hogy megtértem. Akkoriban kalapban jártam, nagy paksamétákkal vagy éppen gitárral. Tudod, ez az a korszak, amikor azt hiszed, minél több szart aggatsz magadra, annál érdekesebb vagy. Engem is, mint mást, megállítottak azt utcán a szektások, hogyha érdekel a Biblia, akkor csatlakozzam egyszer hozzájuk. Mivel éppen egy csinos lány nyomta a kezembe a kiadványukat, elmentem. Nem érdekelt különösebben, hogy mit mondanak, de meleg volt, kaptam sütit, kedvesek voltak, meg egyre többet emlegették a pesti központot. Én akkortájt fedeztem fel a színész énemet, amiből azóta sem lett semmi, de akkor úgy döntöttem tizenhét évesen, hogy feljövök Budapestre. Ebben az időszakban ismerkedtem meg Rónai-Balázs Zoltánnal, 1995. március 15-én, és rögtön el is határoztuk, hogy alapítunk egy színházat, Argent volt a neve. Reméltük: befutunk és elkerülünk a Golgotáról, így neveztük a környéket. Tizenhét évünkbe került, hogy kitörjünk.

PRAE: Mint szektatag jöttél Pestre?

Igen. Aztán hónapokon keresztül csak csavarogtam. Reggelente mindig gyorsan elmentem a központból, és utazgattam, nézegettem a nagy házakat. Akkor kezdődtek a nagy bohóckodások is. A szekta tagjai ugyanis azt gondolták, hogy én megtértem. De az, aki megtért, nem dohányzik, egy korty alkoholt sem iszik, satöbbi. Gyorsan feltűnt nekik is, hogy bealszom az imádkozásokon, nem akarok részt venni a világmegváltásban, szórólapozásban. Ezért megkértem az ismerőseim, hogy napközben többször csörögjenek oda a központba, mintha engem keresnének valamilyen statiszta állás miatt, hogy úgy tűnjön, mintha csinálnék valamit.

PRAE: Mikor buktál le?

Nem buktam le, meguntam, hazamentem, és másfél évig néztem a postást. Többen éltünk együtt a szektatagokkal egy bérházban, és nem bírom elviselni, ha nincs magánéletem.  Abban a másfél évben sokat olvastam, mivel egy évvel korábban halt meg öreganyám, akitől irgalmatlan könyvmennyiséget örököltem. Az olvasás mellett még sokat írtam, álmodoztam bölcsészlányokról, átjártam Orosházára, közben meg be akartak vinni katonának.

PRAE: Elég nehéz elképzelni téged katonaként. Egyáltalán besoroztak?

Akkor még mindig a vízen jártam. Szerencsére a sorozáskor megkaptam az E kategóriát, és azt ajánlották, hogy látogassam meg minél előbb az ideggondozót. Anyám akkor megint teljesen összetört, hogy az egész életemet elrontottam. Visszamentem hát Gyulára, leérettségiztem. Érettségi idején jelentek meg egyébként az első verseim is a Gyulai Hírlapban és helyi antológiákban. Úgy volt, hogy magyar szakra megyek, de nem volt pénzünk a jelentkezési lapra. Így az érettségi után mehettem napszámba. A munkaügyön keresztül ezzel párhuzamosan pedig elmentem szoftverüzemeltetőnek. Remek időtöltés volt, hogy télen ne fázzon az ember. Majd utána mint friss szoftverüzemeltető ismét a szántóföldön találtam magam. Így például odáig jutottam, hogy 2001-ben Orosházán a Ciklámen nevű presszóban el kellett adnom a hajamat 6000 Ft-ért. Emlékszem, még vittem is belőle haza anyámnak vagy 1000 Ft-ot.



PRAE: És hogy sikerült kitörni a napszámból?

2001 őszén jöttem rá, ha nem lépek innen bárhová, akkor nekem végem van. Volt egy elmebeteg ismerősünk, Szirony. Megjelent neki az Atya a kiskonyhában, és aztán eladta a házát. Épp Szegedre tartott, hogy felkarolja a kelet-európai művészetet a zsebében a ház árával, így vele tartottam. Pár hónap "kíntorna" következett Szegeden. Szirony odáig jutott a művészetpártolásban, hogy vett magának egy kockás zakót, aztán elverte az összes pénzét. Én meg, miután Szegeden sem sikerült szoftverüzemeltetőként elhelyezkednem, rájöttem, hogy igazából nem értek semmihez. Ekkor anyám mondta azt, hogy menjek el a 2-es kórházba, hátha van beteghordói állás. Mit tudtam én, hogy mi az, de elkezdtem szorgalmasan bejárni a kórházba, és mindennap megkérdeztem, hogy van-e már beteghordói állás, mert már nagyon éhes voltam. A Csodavárás című versem például akkor született. Addig járkáltam aztán, amíg egy napon azt mondták, hogy van egy fél állás.

PRAE: Milyen volt lejönni a vízről?

Nagyon szerettem azt a munkát, onnan mentem át később a mentőkhöz. Közben felvételiztem a Juhász Gyulára művelődésszervezőnek, mert kellett volna egy büfészak, amit el tudok végezni munka mellett. Fel is vettek. Az volt életem egyik legszebb napja. Emlékszem, sétáltam másnaposan a Szilléri sugárúton, sütött a nap, egy évvel korábban még kapálni jártam, és teljesen lehetetlen helyzetben voltam. Akkor viszont volt egy jó állásom, és felvettek a főiskolára.

PRAE: Elvégezted végül a főiskolát?

Nem, mert már a tanulmányi osztályon frászt kaptam attól a bürokráciától, ami a főiskolán volt. Abban a félévben halasztottam, és még azóta is halasztok. A halogatásban mindig is jó voltam. Helyette elkezdődött a hat és fél éves szegedi ámokfutásom. A mentőknél ismerkedtem meg a párommal. Németországban kötöttünk ki a Berlin melletti Frankfurt/Oder-ben. Ő gyerekorvosként helyezkedett el, én meg továbbra is álmodoztam, és esténként vártam, hogy hazaérjen. Viszont még mindig nem értettem semmihez. A fotózás volt az egyetlen kiút. Kicsivel később a frankfurti klinikán a vezetőség elé álltam mindenféle referencia nélkül, hogy akarok egy koraszülött sorozatot készíteni a klinikán, tehát pénz kell. Adtak. Megcsináltam, és lett belőle egy azóta is turnézó kiállítás.



PRAE: Mióta tartod magad fotósnak?

Libabőrös leszek a fotós szó hallatán. Nem tartom magamat szerencsére annak. Ez az egész csak szociális alibi. Jelenleg is tanulom a szakmát, csak már fogalmam sincs, hogy hányadéves vagyok. Az áttörés akkor következett be, amikor végre nem fotókat készítettem, hanem a fotók elkezdtek hasonlítani azokhoz a belső képekhez, amelyeket az emberekben látok. Ez az áttörés egészen pontosan 2010. július 29-én történt, amikor készítettem egy sorozatot Varga Tamás színészről.



PRAE: A sötét tonusú, kontrasztos porték számítanak a védjegyednek. Miért választottad pont ezt az ábrázolásmódot?

Mindig is vonzódtam az emberi arcokhoz, de nem tudom megmagyarázni, miért. Az ember hordoz magában egy képet, ezt akarom viszontlátni a fotókon.

PRAE: És mióta fotózol irodalmárokat?

2009. március 15-én hazajöttem Berlinből, Rónai-Balázs Zoltán várt a reptéren. Nagy vargabetűk után visszatértünk egymáshoz. Ő vitt magával az irodalmi estekre, de kezdetben csak dokumentációs célból fotóztam.

PRAE: 30 30 képanyagát mi alapján válogattad össze?

Az eredeti koncepció az volt, hogy csak fiatalokat fotózok. De ki számít fiatalnak az irodalom világában? Másrészről meg túl egysíkú lett volna az anyag.



PRAE: Mi a terved a 30 30 után?

A német vonalat szeretném mindenképp tovább vinni. Ebben az évben pedig remélem, hogy sikerül összehozni egy nőkről szóló kiállítást. De mindenképp váltani akarok. Az, amit most csinálok, csak egy töredéke a portréfotózásnak.

Hegedűs János 30 30 című kiállítása július 15-ig tekinthető meg a Hadik Kávéházban (Bartók Béla út 36., Budapest).