Sopotnik Zoltán negyedik kötete a Libri kiadónál jelent meg, a kiadó második lírai vállalkozásaként közvetlenül Závada Péter debütáló verseskönyve után, ami így egy ígéretes sorozat nyitányának tűnik. Míg előbbi pikantériája a szerző által megtett rapper-slam poetry-költészet pálya, utóbbinál maga a kötet formát felülíró szervezőelv jelenti a sajátos pluszt.

Sopotnik négy kötete a szerző folyamatos megújulásáról beszél: a debütáló Krokodilhoz (Kortárs, 2003.) képest Az őszinteség közepe az intellektuális düh lázadása volt az irodalmi intézményrendszer ellen, leszámolás a posztmodern játékos-ironikus vonulatával. 2006-ban bátor dolog volt őszinteséget számon kérni a lírán. A Futóalbum (Kalligram, 2009.) a dózerolás utáni terepfelmérés, meditatív koncept-album volt, nyelvében már hozva a Saját perzsa ízeit, amelyben most a líra és próza együttlakása az újdonság.

A négy ciklusnyi, önmagában is kötetnyi terjedelmű verstermés közepébe ágyazódik a Lassú társas című, terjedelmesebb prózai szöveg. Mivel tartalmilag jelentős az átfedés a kettő között, az olvasó így azt érezheti, hogy a szerző a mondandójához keresi, váltogatja a formákat, mintha az túlnőne a rendelkezésre álló irodalmi formakészleten, így az olvasmány hatóereje megnövekszik. Persze láttunk már vegyes vers- és prózakötetet, de azoknak inkább gyűjtemény- vagy breviárium-hangulata volt, ritka az ilyen erős formákon átívelú belső koherencia.

"Az őszintén durva történeteket / szeretem igazán" – írja még az Az őszinteség közepében (Novellazár), most pedig korcs mesékkel jön, a családi emlékezet, az ősi szláv üvegfúvó dinasztia történeteivel, "mert idegen országban csak korcs mesével lehet élni". (76)

A címszereplő egy magánmitológiai alak, a  – Sopotnik Zoltán nevű – elbeszélő beteg ikertestvéréről hoz híreket: "Mindenki cipel magával legalább egy kísértetet, az enyém speciel perzsa, valami vezér volt, csak a sisakja csúcsdísze beleakadt egy űrhajó aljába, és kitörte a nyakát." (74) “A perzsát már gyerekkoromban is láttam, nyolc évesen jöttem rá, hogy az ikertestvérem küldte, aki egy intézetben lakik, mert nagyon beteg, nem tud beszélni, mesét olvasni, biciklizni." (80)

Hangozzék bármily avíttasan, a Saját perzsát a személyesség ereje viszi el. A mágikus-realista családi legendárium, a szláv üvegfúvó-dinasztia, a munkások által vontatott gyárkapu, az üveggyár, benn a szarvasos-bőrkötényes sámánnal, és persze a perzsa kísértet.



A személyesség dacos vállalása, a vallomásosság, ami mindig fanyar, ironikus anekdotázással vegyül, így végig feszültségben, "sztoriban tart". “A nevem kísértet. Sopotnik..." (121)

A név persze felülíródik, így a személyesség is új értelmet nyer, mégiscsak 2012-t írunk. A szerző neve intézmény lesz, emlékek borgesi tárháza: “Sopotnik Zoltán Emlékkönyvtár lesz a neve, és csak őszinte olvasók léphetnének be az ajtaján. Lenne ott egy őszinteségmérő szerkezet, ami kimutatna mindent. Ja és kölcsönözni csak a könyv emlékét lehetne, hogy ne sérüljön a bőrkötés." (111–112) Majd a név jelentése szét is szóródik, szerte a világban: “Az internet szerint Szerbiában van egy Sopotnik-patakvölgy, a lengyeleknél pedig Sopot nevű város, és létezik egy sopotnik.com nevű szlovák portál, ami autókereskedéssel foglalkozik, harmincöt év alatt idáig jutottam." (123)

Ugyanakkor ez nem mond ellent annak, hogy az elbeszélő már-már görcsösen kapaszkodjon bele: “Régen egy torzonborz költő morzsolgatta a nevemet valami kávéházban, ilyen névvel nem lehet befutni, mondta, nem baj, válaszoltam, ragaszkodom hozzá..." (122)

Lassan kilábalunk abból a fránya posztmodernből, levontuk a tanulságokat, de a szerző él és ragaszkodik identitásához, épp ezért folyamatosan problematizálja, újrafogalmazza azt. Sopotnik prózája így marad lírai: az elbeszélő végig önmaga, a nézőpont, a narrátor viszonya a történethez konstans. Nem annyira próza, mint elbeszélés.

Az emlékek, az üveggyár története, a felesége becsületét a német tiszttől baltával védelmező nagypapa, az ötvenhatos sztorik visszaköszönnek a versekben is, már ismerős mitologémaként, ez megváltoztatja az olvasást: a történetet már tudjuk, figyelhetünk a megformálásra. A részletekre. Mint amikor ugyanazt a drámát látjuk más-más rendezésben, szereposztásban.

Vannak versek, amelyek régebbi kötetekből, vannak, amelyek a prózából köszönnek vissza. Jó, hogy visszaköszönnek. Még így sem lesz "gyűjteményes kötet-hangulatunk", a szövegeknek íve, kovalens kötése van. De legalábbis csomóra vannak kötve, nem masnira. Szőnyegmintává állnak össze a rövidebb sorokból álló újabb, és a zömökebb szerkezetű régi versek, ahogy egymást váltogatják.

A metafora széle című vers  például Költőt rakni össze címmel szerepelt Az őszinteség közepében, egyetlen szó változott meg: "Felhívom / telefonon, és versekről mesélek neki" helyett a zárlat  "Felhívom telefonon, és az / üvegfúvókról mesélek neki" lett. Versből üvegfúvók lettek, nála ez teljesen logikus. Mindkettőbe bele kell adni mindent, a teljes szuflát. Szufla helyett írhatnék lelket is.

Próza és líra erősítik egymást, de a próza kerül ki győztesen, talán mert meglepetésszerűbb, noha olvastuk már egyes részeit. Mindenesetre Sopotnik Zoltánra úgy gondoltunk eddig, mint költőre. Vagy mint emberre, ezt ő se mindig tudta szétszálazni. “Most melyik legyek: / költő vagy ember? Néha az egyik hatásos, néha a másik" – írta Az őszinteség közepe utolsó szövegében. Ugyanez a vers, Jézusüveg címmel a Saját perzsában is ott van, de idézet nélkül. Mostanra tehát eldöntötte.