Ugyanakkor a műhelymunka is az első felének végéhez ért, Imreh András az utolsó foglalkozást tartotta meg. A fordítók továbbra is a Napos oldallal dolgoztak, amelyről egyre nagyobb lelkesedéssel meséltek nekem. Talán a szeminárium mottóját beteljesítve végre Nagykovácsi is megmutatta igazán napos oldalát, a tábor lakóinak többsége kihasználta a gyönyörű időt a faluban sétálgatva.

Négy órakor Kulcsár-Szabó Zoltán személyében a kortárs magyar lírát bemutató előadót üdvözölhettük. Bár bevezetésében kifejtette, hogy a kortárs költészet nehezen megragadható fogalom, több szempontból elemezte a közelmúlt és a jelen költészetében domináns jelenségeket. E feltáró munka során egyes versek mellett az értelmező mélyfúrásaira is odahallgathattunk. Annak ellenére, hogy a kortárs fogalma nem könnyen behatárolható, kaptunk egy lehetséges meghatározást: kortársamnak tekinthetem, akivel közösnek tudom érezni azt a jelen időt, amelyben élek, és ezt vele megosztani is képes vagyok.

E költészethez olyan jelenségek elemzésével közelített, amelyek erőteljesen jelen vannak és meghatározóak több költő életművében. Ilyen értelemben esett szó a nyelvkritikus költészetről, amelyet a nyelv működése iránti kitüntetett figyelem jellemez, s bár az új nemzedék igyekszik eltávolodni tőle, továbbra is meghatározó hagyomány. Hasonlóan fontos a kortárs líra és befogadása szempontjából az azt övező kommunikációs formák megváltozása, dominánssá váltak a honlapok mentén szerveződő közösségek, ahol kommentek alapján is alakulhat a szöveg, ily módon kész kötetekre vonatkozó kritikai írások helyett gyors visszacsatolások jelennek meg. A neoavantgard és az újholdas költészet hagyománya meghatározó, de néha egészen a Nyugatig, Babitsig visszanyúló, kiterjedt tradíció is megjelenik. Az előadó viszonyítási pontként kiemelte Kovács András Ferenc az elmúlt 20-30 évben betöltött szerepét is, akinek műveiben nehéz egy stílust kiemelni, mert nagyon széles hangszínskálát használ. Mindemellett hangsúlyosan jelen van a "rontott", nem irodalmi nyelv iránti érdeklődés (Kukorelly Endre, Parti Nagy Lajos), amelynek használata perspektívát nyithat az irodalmi nyelvre. A szöveg materialitása is előtérbe került: Kukorelly annak a pillanatnak szentel figyelmet, amikor a szöveg leíródik, Tandorinál pedig a betű mint maradandó nyom lesz fontos, ahogy az "írásjelenet", az alkotás eseményszerűsége is hangsúlyossá válik. Talán összefüggésbe hozható ezzel az átírás radikális értelmezése, a vers potenciális megvalósulási lehetőségei (Tandorinál) vagy az "írd eleve át" megvalósíthatatlan ars poeticája (Kukorelly Endre: Vojtina-redivivus). Az átírás az eltávolodás gesztusa is egyben, kritikus perspektívát képes biztosítani a nyelvhez.

Központi kérdéssé vált, hogy a költői nyelv milyen lehetőségeket nyújthat arra, hogy a beszélő, a lírai én magára leljen a nyelvben, hogyan szólalhat meg benne a szubjektivitás. A szubjektív hang küzdelme a nyelvvel a saját, önálló hangért például a Telep Csoport vagy Borbély Szilárd műveiben is megjelenik, nem a romantikus önkifejezés értelmében. A kérdés inkább, hogy a nyelvhasználat szubjektuma mennyire képes megújulni, függetlenedni mintáktól, költői eszményektől, ugyanakkor továbbra is intenzív a párbeszéd a klasszikus modern költészettel (Dunajcsik Mátyás: Repülési kézikönyv). Tendenciákat tehát nem lehet biztosan megállapítani, ha mégis ki kellene emelni tendenciaszerű sajátosságokat, ilyen a költészet epizálódása, a történetmondó karakter előtérbe kerülése. Ennek megnyilvánulása, hogy felfedezik újra az elbeszélő költemény műfaját, amely szélsőségesen reflexív és stilizált. Megfigyelhető emellett a gyerekirodalom és a politikai költészet hangsúlyossá válása is, előbbi különböző nyelvi műfaji működésmódok kipróbálását teszi lehetővé, utóbbi kérdése lehetne, hogy milyen módon lehet a vers politikai tett, fontosságát pedig a korábban már szóba került ÉS-vita is jelzi. A testiség dimenziója, a költészet teste jelentőssé válik: központi probléma lett, hogy miképpen kölcsönözhető nyelv a testnek (Takács Zsuzsa: A test imádása), valamint a test olvasható-e ("Testükre libabőr volt írva." – Borbély Szilárd: A matyóhímzés).

Zárásul Kulcsár-Szabó Zoltán felvetette, hogy véleménye szerint ezzel a típusú költészettel el lehetne képzelni a politikai költészetet, mert benne van a lehetőség arra, hogy politikai tett legyen, amennyiben nem a politikához közvetlenül hozzászóló költészet. L. Varga Péter rákérdezett a kortárs költészet e sajátosságainak a fordíthatóságára, felvetette, hogy ahol a hangzó nyelvi anyag viszi tovább a jelentésképzést, ott a fordítás olyan döntés, amely már nem is fordítás többé. Kulcsár-Szabó Zoltán egyetértett, a technikát lehet ilyenkor érzékeltetni, az valamilyen módon visszaadható. Tandori átírás és fordítás között csúszkáló alkotásai vagy Kovács András Ferenc Kavafisz-átiratai ezt a kérdést tovább árnyalják. A beszélgetés folytatódott vacsora közben, amelyhez Németh Zoltán is csatlakozott, aki már az előadáson is részt vett, és a naplóíró mellett hasonló részletességgel jegyzetelt. A kellemes és vidám vacsorai beszélgetés után elbúcsúztunk Kulcsár-Szabó Zoltántól, és a következő pár óra már az esti beszélgetés közvetlen hangulatát készítette elő.

Hamarosan megérkezett Parti Nagy Lajos is, és fordítójával, Buda Györggyel elegyedett beszélgetésbe. A nyilvános program is folytatódott nemsokára, L. Varga Péter bemutatta nekünk vendégeinket, akik már korábban is szerepeltek együtt, Németh Zoltán pedig monográfiát is írt az író 2006-ig megjelent életművéről. Ez ki is tűnt kérdéseiből, amelyekkel úgy volt képes terelni a beszélgetést, hogy érintették a szerző művei által felvetett legfőbb problémák mellett az életmű különböző állomásait is. A kérdező bevezetőjében utalt arra, hogy számára olvasóként még mindig erős hatása van Parti Nagy szövegeinek afelől, hogy mit meg lehet tenni a nyelvvel, mennyire ki lehet tágítani a határait, ezért is érdekli, hogyan jutott el Parti Nagy ehhez a nyelvhez. Az író már első válaszában érzékletesen fejezte ki viszonyát e nyelvhez: "Tudja a fene! Eljutottam vagy eljutódtam. Viszem magammal, mint csiga a házát." Elmondta, hogy érdekli a groteszk és az irónia, elkezdi kikezdeni a hagyományt, eltolja egy picit, és ironizálja. A hagyományról szólva kiemelte, hogy az addig marad hagyomány, amíg használják, és ebbe beletartozik a szétszedése is.

Németh Zoltán utalt arra, hogy mindez megjelenik a Szódalovaglás című verseskönyvben, de prózájában, A test angyalában is, amely mégiscsak a költészetből indult ki. A költő igen helyeselte ezt a megállapítást, "persze, minden onnan indul ki. Költő vagyok." Nem lehet azonban egy életen át költőnek lenne, és arra is kíváncsi volt, hogy milyen íróként egész nap dolgozni. Új volt, hogy beszélőt kell választania, így lett végül dilettáns elbeszélője, akinek beszéde kapcsán megjegyezte, hogy a képzavar ugyanolyan erős effektus, mint a jól megcsinált költői kép. Ezután A hullámzó Balaton kötet címadó novellájára terelődött a beszélgetés, Németh Zoltán kérdésére – milyen ötletből keletkezett a novella – Parti Nagy elmesélte, hogy egy képet látott maga előtt még az álom határán, mikor egyszer hajnalban felébredt, megálmodta, milyen lehet egy ilyen levitézlett sportoló, egy "monstrum". Az ilyen álomkép olyan, mint a tagolatlan, nyelv előtti beszéd, amely addig érdekes, amíg nem kap határozott kontúrt, maga a felhozás az izgalmas. A Magyar Naplóban megjelent tárcanovellák és újraírásuk kapcsán elmondta, hogy akkoriban keletkezett a "nyelvhús", ahogy "a novellák a nagy műgondban el lettek túlozva, túl lettek tömve".

Németh Zoltán e nyelv drámában való felhasználásáról kérdezte, honnan jött az ötlet, hogy ez lehetséges? Nem merült fel, hogy esetleg túl erős a tömörsége a színpadon? A költő elárulta, hogy az ötlet onnan eredt, hogy felkérték, írjon hangjátékot A test angyalából, gondolta, megírja Sárbogárdi Jolánt, hogy megtudja, kicsoda, de sokkal jobb karakter lett, izgalmasabb, mint a korábbi dilettáns beszélő: "Bekötött, mint a mitesszer!" Ezt követően kérte fel a Katona József Színház, hogy írjon drámát, és szabad kezet kapott, ami fontos volt, mert ő nem tud testben és konfliktusokban gondolkodni, csak mondatokban. Spiróra utalva fogalmazta meg, hogy a Csirkefejjel ellentétben, amely azt örökíti meg, hogy már nincs nyelvük az embereknek, ő úgy érzékelte, hogy már nem ért senki senkit, a nyelv túlburjánzó, rizómatikus, és az emberek elbeszélnek egymás mellett. Az volt a Mauzóleum kísérletének tétje, hogy a dikció képes-e pótolni az akciót, így tanulta meg, hogyan lehet prózaíróként dolgozni a színházban. Németh Zoltán ezt követően a szerzőt a szöveggel való bánásmódjáról kérdezte az Esti kréta kötettel kapcsolatban: "A magyar irodalomból származó idézetek csak jönnek maguktól vagy keresed őket?" "Mindannyian cipelünk magunkkal egy citátummennyiséget", ezek "a lélek bugyraiban összeforrasztódnak, összeheggesztődnek, ha ezt el kezdem használni, biztos referenciája a versnek, mindenki érti. Beúszik a vers terébe, ahogy emlékeztem rá, néha jobb, mint az eredeti." – válaszolta az író. Hangsúlyozta, hogy nem vendégszövegként használja. A versben azonban ez máshogy van, ott groteszk, mert nem illik oda, "rezgése a nem stimmelésnek, feszültséget gerjeszt". Rákérdez a kulturális emlékezetünkre, ez a hagyomány, és ez a folyamat jelöli ki a kánonképződés nem irodalmi szempontjait.

A szerző tiltakozott, mikor átírásaira Németh Zoltán – feltehetően provokatív módon – műfordításokként hivatkozott, a kérdező rámutatott arra, hogy a filológiailag pontos műfordítástól a teljes átírásig olvashatunk műveket a fordításai között. Parti Nagy továbbra is igazságtalannak tartotta a megnevezést, ő sokkal inkább adaptációként, átírásként, parafrazálásként nevezné el – "a műfordításhoz egy másik élet kellene". Csak teljes szabadságban képes dolgozni, ő a magyar szöveg írója, a saját nagyon erős olvasatát készíti el, ezért egyre inkább úgy gondolja, hogy a műfordító a szerző. Előfordult, hogy nem is tudott az eredeti nyelven: Caragiale Farsang című darabjáról van szó, amelyet Réz Pál nyersfordítása alapján úgy írt meg, ahogy "Tersánszky Józsi Jenő írta volna meg, ha bezárják két hétre egy szobába 50 liter borral". Ő tehát átírásnak nevezné a munkáit inkább, szerinte "ahol a műfordítók befejezik az innovációt, ő ott kezdi, ők keményen dolgoznak, én meg lubickolok benne". "Két szék között én vagyok a magyar szöveg." Németh Zoltán ekkor visszakérdezett, "mit szólnál hozzá, ha a saját szövegeddel így bánnának?" Mivel a szerző 99,9%-ban nem ismeri a célnyelvet, ezért nem hiszi, hogy jó, ha "a szerző csikorgatja a fogát a fordító tarkójánál". "Nem jó, ha nem érzi úgy, hogy kinyújtózhat a szövegben, akkor nincs is értelme." Hallhattunk még Parti Nagytól a versírásról, színházi próbákról, más átírásairól, az alkotás folyamatáról és a "szövegörömről" is. A felvetett kérdésekben és problémákban rendkívül gazdag előadás és beszélgetés után megint nem maradtunk beszédtéma nélkül, különösen, mert Németh Zoltán is velünk maradt éjszakára, így vele és Buda Györggyel nagyon vidám estét töltöttünk együtt, szalonnázással, kolbásszal, lilahagymával megfűszerezve.

 
(A fotókat L. Varga Péter készítette.)

A JAK rendezvényeit az NKA Márai Programja támogatja