PRAE.HU: Hogy kerültetek Japánba?

Roger Bobo: Én sok helyen éltem. Volt olyan idő, hogy főállásban egyszerre tanítottam Firenzében, Bernben, Lousanne-ban, Rotterdamban és Chesterben. Aztán amikor hatvanöt éves lettem, elzavartak és azt mondták, hogy többé nincs rám szükség. Így kijöttem Japánba, három hétre. Élveztem az ittlétet, úgyhogy írtam egy önéletrajzot, beadtam pár helyre, és ajánlottak egy állást. Ez öt éve történt, azóta itt vagyok. Továbbra is utazgatok, de nem úgy mint régen, hogy hetente kétszer szállok repülőre.

Jelenleg a Muszasino Egyetemen tanítok, van pár tanítványom. Tartok együttes órát, zenekari órát, fúvósegyüttes órákat.

Szentpáli Roland: Én öt-hat éve jártam először Japánban. Azért jöttem, mert az egyik hangszergyártó céggel jó kapcsolatban vagyok, és ők szponzorálták az utamat. Egyszer csak szóltak, hogy itt az idő, hogy Japánba menjek, és promotáljam a legújabb hangszerüket. Az akkori turném során megjártam Tokiót, Oszakát, Nagoját, Fukuokát, Ehimét és Macujamát. Mivel ez az utam nagyon sikeres volt, egy éven belül lehetőségem nyílt, hogy visszajöjjek. Nagyon ritka, hogy az ember ilyen rövid idő alatt többször megjárja Japánt. Azóta szinte minden évben eljövök ide. Talán ez a mostani az első alkalom, hogy két év kihagyással jövök, mert hát a gazdasági válság az egész világon érezteti a hatását. Mostanában találkoztam az egyik hangszerimportőr cég képviselőivel, ők is azt mondták, hogy a tavalyi év volt a legrosszabb. Bár szerintük idén érezhető már némi fejlődés, ám ez még mindig nem az igazi.

Már amikor először itt jártam, akkor is nagyon tetszett az ország, szeretem a japán kultúrát. Ide mindig szívesen jövök vissza.
 

Szentpáli Roland (bal) és Roger Bobo (jobb)

PRAE.HU: Mindketten sokat utaztok, ti milyennek látjátok a japán zenei életet, illetve a tubajátszást Japánban?

Szentpáli Roland: Nemcsak a tubán, de minden hangszeren ott játszanak a legjobban, ahová azok kulturálisan tartoznak. Például a klasszikus zenekari hangszereken Európában játsszanak a legjobban, viszont éppen ezért a fiatalokat Európában nem motiválják a klasszikus hangszerek, mivel ez csak a szokványos fuvolázás, trombitálás stb. Az utóbbi időben sokat vagyok Hongkongban, és azt érzem ott és Japánban is, hogy ők sokkal lelkesebben játszanak ezeken az európai hangszereken, mivel nem az ő kultúrkörükhöz tartoznak. E hangszerek valami újdonságot nyújtanak számukra, amit érdekes felfedezni, megtanulni. Így az, hogy Roger Bobo, a legendás tubás velük van, sokat jelent nekik.

PRAE.HU: Szóval ez igazi motiváció számukra?

Szentpáli Roland: Igen, így van.

Roger Bobo: Nem, ez csak része a motivációjuknak. Egy kis része.

Roger Bobo

PRAE.HU: Roger, te sok országban tanítottál, érzel valami különbséget a metodikában, tanítási stílusban? Létezik japán-specifikus tubaoktatás?

Roger Bobo: Az ő zenei megközelítésükben van valami XIX. századi romantika. És nagyon sokszor el kell nekik magyarázni és megértetni velük, hogy a zenélésnek szívből kell jönnie. Ők csak tökéletes zenélésre törekednek. Publikáltam pár cikket japán zenei folyóiratokban, ahol arról írtam, hogy a tökéletes zenélés nem elég.

Szentpáli Roland: Jól hangzik ez a mondat, egyetértek.

Roger Bobo: Időnként fantasztikus dolgokra képesek. Néhány alsó-középiskola zenekara elképzelhetetlenül jó. Mert gyakorolnak minden nap. Volt egy ismerősöm, aki mondta, hogy napi hat órát gyakorolnak, heti hat napon át. Évekig. A koncerten kotta nélkül játszanak, és az előadás hibátlan. Az együttes csodás, ellenben a zenészek önállóan már egyáltalán nem kiválóak. Amikor nem japán karmesterrel játszanak, húsz-huszonöt próbát tartanak. Az előadáson pedig valami egészen különleges történik.

PRAE.HU: Olyan ez, mint a japán társadalom. Nem az egyénekről szól, inkább a csoportokon van a hangsúly.

Roger Bobo: Igen, valóban. De azért néhányan tényleg nagyon jók.

PRAE.HU: Hogy lesz valakiből tubás? Benneteket mi késztetett arra, hogy éppen ezt a hangszert válasszátok?

Roger Bobo: Nem is tudom. Hétéves koromtól trombitálni tanultam, de nem szerettem. Sosem akartam gyakorolni. Aztán az osztályunkat elvitték a helyi gimnáziumba, hogy lássuk, hova fogunk kerülni. Ott megláttam a sarokban egy tubát, belemásztam, kipróbáltam. Úgy lehetett játszani rajta, mint a trombitán, de sokkal jobban hangzott, és játszani is sokkal jobb volt rajta. Eljátszottam azokat a kis dallamokat, amiket a trombitán szoktam. Így kezdődött az én történetem. És mi a tiéd, Roland?

Szentpáli Roland: Az én történetem egy kicsit hosszabb.

Roger Bobo: Akkor addig én iszom még egy sört.

Szetnpáli Roland: Ezért nyújtom a történetet. Szóval amikor hat éves voltam, a szüleim megkérdezték, hogy sporttagozatos vagy zenetagozatos iskolába szeretnék-e járni. Erre rávágtam, hogy sporttagozatosba. Egyáltalán nem érdekelt a klasszikus zene.

Tizenkét éves koromig egy tipikus rock and roll kinézetű gyerek voltam: hosszú haj, bőrkabát, farmernadrág, heavy metal és egyéb vad dolgok. Keményen sportoltam. Aztán egyszer a tanárom behozott egy hegedűt. Ő maga nagyon jól hegedült, és eljátszotta Bach g-moll menüettjét, ami eredetileg csembalóra íródott. Lélegzetelállítóan gyönyörű volt.

Utána hazamentem, volt otthon egy kis játékzongorám, és lejátszottam rajta. Aztán másnap bevittem az iskolába a kis zongorát, közöltem a tanárommal, hogy tudok zongorázni, és lejátszottam neki a darabot. A tanárom úgy találta, hogy ha én egy hallás után megjegyzem, amit ő játszik, és órákkal később vissza tudom adni, akkor talán van némi adottságom a zenéhez. Mindig könyörögtem neki, hogy játsszon nekem valamit a hegedűjén, amit aztán visszajátszottam a zongorán. Így teljesen beleszerettem a hegedűbe.

Elkezdett tanítani hegedülni, de hamar ráunt, és azt mondta, menjek zeneiskolába. El is mentem, ahol a hegedűtanár megkérdezte, hogy mit akarok csinálni a hegedűvel? Erre én mondtam, hogy zenész akarok lenni, mire ő azt felelte, hogy ahhoz már túl késő. Majd kézen fogott és körbevitt a zeneiskolában, megmutatta a többi órát.

Épp nyílt nap volt az iskolában, és minden teremben más hangszerek voltak. Az egyikben a rézfúvósok, a másikban a fafúvósok és így tovább. Szóval bevittek a rézfúvós terembe, ahol gyönyörű hangszerek voltak: trombita, kürt, mind fényesen csillogott. Aztán észrevettem egy rozsdás tubát a sarokban – én már akkor is elég nagy voltam –, és rámutattam, hogy ezt akarom megtanulni. Nagyon tetszett a tuba mély hangja. Szóval egy véletlen folytán kezdtem el tubázni.

Viszont ezután fél évig nem volt tuba a kezemben, mert a tanárom tudta, hogy hiába vagyok nagy, a légzőszerveim, a tüdőm nem elég erős. Szóval légzőgyakorlatokkal erősítettünk, megtanított helyesen lélegezni, hogy hogyan kell a mély hangokat kiadni, majd gyerekdalokat játszottam a fúvókával. Csak ezek után adta a kezembe a hangszert. Olyan volt, mintha ki kellett volna érdemelnem azt, hogy tubázhassak.
 

Szentpáli Roland

PRAE.HU: Mik a terveitek az elkövetkezendő napokra, hetekre?

Roger Bobo: Tanítok, dolgozom. Heti három napon órám van, hetente kétszer elmegyek egy finom étterembe, élvezem az életet. Nagyon várom már, hogy ellátogassak az Olasz Rézfúvós Hétre, Firenze közelében. Először Londonba megyek egy pár napra kikapcsolódni, azután Firenzébe, majd a Rézfúvós Hétre – Roland is ott lesz –, aztán Koreába megyek, ahová zsűrinek hívtak, egy versenyre. Tehát kronologikusan teljesen szét leszek esve, és megszenvedem az időzónák közötti váltásokat. Én már nem zenélek, csak Roland fog játszani.

Szentpáli Ronad: Az elkövetkezendő pár napban Japánban tartok pár magánórát, egy koncertet és egy mesterkurzust. Aztán Hongkongba megyek. Ebben az évadban ugyanis a Hongkongi Filharmonikus Zenekarában játszom. Majd Tajvanra megyek, később pedig bejárom Európa pár városát. Aztán Rogerrel együtt ellátogatok az Olasz Rézfúvós Hétre, és én is zsűrizni fogok Koreában.


Tokió, 2012. május 21.

A képeket Mátrai Titanilla készítette.


 

Roger Bobo és Szentpáli Roland tubázik