Aladeen, a humordiktátorok fejedelme / Larry Charles: A diktátor / PRAE.HU

Pedig nem volt könnyű lejjebb srófolni a Borat, de főleg a Brüno csípő alatti, csípős humorát, valamint tovább csiszolni azt a pengeéles pontosságot, amivel Cohen az örök emberi kisszerűségbe, a (nyugati) szűklátókörűségbe és sztereotípiagyártásba mélyeszti iróniáját. A brit karakterszínész ugyanis ezekben a filmekben nem csak azt bizonyította, hogy ő az új évezred nyelvén szóló, mélyvulgár humor legnagyobb alakja, hanem megfelelő formát is talált blőd, de fergeteges polgárpukkasztásához. Larry Charles direktorral karöltve teremtették meg a mixtúrát, amelyben a piszkálódó, provokáló verbális humort, az ősrégi karakterkomikumot és a "kész átverés" show-kra emlékeztető áldokumentarista gegeket vegyítették el, és aminek köszönhetően az átváltozóművész többnyire a való világban, hús-vér emberek között garázdálkodott, és figurázta ki begyepesedett értékrendjüket, szélsőséges politikai, laza etikai vagy éppen vállalhatatlanul soviniszta nézeteiket. A diktátor

De a sikernek is megvan az ára, hiszen törvényszerű volt, hogy sokmilliós kasszarobbantásai után Cohennek el kell hagynia ezt az áldokus stílt. A végeredmény így egy vonalvezetésében konvencionálisabb, humorában viszont radikálisabb film lett. Cohen ezúttal a fiktív wadiya-i diktátor, Aladeen bőrébe bújt, aki újabban urániumdúsítással üti el szabadidejét, ezért Amerikába kell utaznia, hogy számot adjon állítólagos atomfegyvereiről. Időközben puccs is készül ellene, bátyja, Tamir kívánja letaszítani őt a trónról, hogy aztán eladhassa az ország olajkészleteit a kínaiaknak és az amerikaiaknak. Egy félresikerült merényletet követően Aladeen szakáll nélkül, egyedül marad New York utcáin, és végül egy feminista polgárjogi harcos, Zoey segítségével próbálja megakadályozni azt, hogy Tamir és az általa mozgatott Aladeen-hasonmás aláírja a wadiya-i diktatúrának véget vető nyilatkozatot.

A diktátor talán egyetlen gyengesége ez a "komolyan vett" szerelmi szál – hiszen míg a film kíméletlenül humort fakaszt az elcsépelt hollywoodi klisékből (elég az első maszturbáció feletti örömöt bemutató, eltúlzott giccs-jelenetre gondolni), addig a hímsoviniszta Aladeen és a feminista Zoey között bimbózó kapcsolat minden röhejessége ellenére is kiszámíthatóan szövődik. A cselekmény fordulataiban szintúgy gyakran elmosódik a klisé és a kliséparódia közti határvonal, és a film elfelejti kigúnyolni saját banális lépéseit, miközben teli szájjal röhög a hollywoodi sztárok pénzéhségén. Mindezt csak az menti, hogy mi is röhögünk a filmen és a filmmel, gátlástalanul, felszabadultan, és vég nélkül. A diktátor a politikai korrektségnek még a látszata alól is szabadságolja nézőjét, és képen röhögi a liberálisokat, a konzervatívokat, a zsidókat, a muszlimokat, a fehéreket, a négereket, a zöldeket, a biosokat, az aktivistákat és az összes izmus összes képviselőjét. Magyarul, A diktátor humora nagyon is demokratikus, mivel Aladeen veszi a fáradtságot, hogy mindenkinek belengesse a középső ujját.

Cohen eddigi legviccesebb filmje, a Brüno homofób humora helyett a Borat politikusabb vonalát viszi tovább – ám, megszabadulva a formai kötöttségektől, Cohen verbális humora ezúttal teljesen szabadon szárnyalhat. A szokásos nyelvkeverések és nyelvtörések mellett (a stáblista alatti, arab halandzsával és random amerikai káromkodásokkal kevert diktátor-diszkó fenomenális) a rosszízlés határait feszegeti, és mind az altesti (elég felidézni a "hírhedt" szülési jelenetet), mind a politikai humorát elviszi a végsőkig. Az Amerikában továbbra is tabunak számító, csak komoly pátosszal érinthető 9/11 (és az ehhez kapcsolható amerikai xenofóbia) ugyanúgy megkapja a magáét, mint az újvilági demokrácia utóbbi tíz évének komolyabb ballépései, az iraki háborútól a személyi szabadságjogok korlátozásáig – Cohen ebben egészen odáig megy, hogy ezúttal kissé szájbarágós "mondanivalót" is megfogalmaz a demokráciák és a diktatúrák közötti hasonlóságokról. A diktátor

Ám összességében A diktátor bravúrja abban rejlik, hogy az "ami a csövön kifér" jellegű humort nemcsak frappánsan, de okosan adagolja, és váltakoztatja az elmésebb poénokkal – például míg a feminizmust gyorstüzelésű verbális humorral arcba kapja, addig a manapság divatos liberális, PC-nyelvezetet néhol alig észrevehetően karikírozza, mikor Aladeenon kívül a többi karakter is rendre "rasszista" kijelentésekbe bonyolódik. A politikai szándéknyilatkozatok és a világkonferenciákon dívó barátságos hátlapogatás mögött húzódó, titkos egyezkedések pedig legalább annyira találóan szellemesek, mint ahogy a boltvezetővé előlépő Aladeen haptákba állítja a demokratikusan lézengő amerikai munkaerőt.
A diktátor Hogy mindezek ellenére Aladeen mégsem vágja ki a biztosítékot az egyszeri nézőnél, abban nagy szerepe van annak, hogy a szakállmániás diktátor ugyanolyan esetlen, gyengéd lélek, mint anno Borat volt – csak éppen nem a nyugati demokratikus eszmények szerint gondolkodik. Pont ezért tudja a feje tetejére állítani a nyugati ember által készpénznek vett ideákat, és kifigurázni a tabutémáikat – hiába, a messziről jött ember azt mondja, amit itt nem akarnak hallani.

Miközben Cohen szigorúan a kortárs rosszízlés keretein belül marad, addig ősrégi komikusi paneleket aknáz ki, és ahogy a Boratban, úgy A diktátorban is egy messziről jött, "naiv idegen" szemében tükröződő görbe képet fest a demokráciákról és a diktatúrákról egyaránt. Hiába pofonegyszerű ez a képlet, Cohen humora ezúttal is gyomron vág, túlterheli a rekeszizmokat, és két kézzel szórja az emlékezetes egysorosakat, a szituációs gegeket és Aladeen aranyköpéseit, amelyek kivétel nélkül mindenkit arcon találnak. Túlzás nélkül kijelenthetjük: kultfilm született.