Persze, most dörzsölheti a szemét, és gondolkodhat azon: hogyan képes egy regényhős életre kelni, de higgye el, ez lesz a jövő! A helyzet az, hogy jól érzem magam ebben a romantikus sci-fiben, amely szigorúan véve nem is sci-fi, inkább a romantika irányába hat. Audrey hál’ istennek van olyan tehetséges író, hogy kerüli a pátoszt, mely a romantikus regények gyakori hibája. Pontosan a határon vezeti át a humorba: őszintén, természetesen. Az én nagyvárosi dandy-figurámat is – aki punk zenét hallgat és Derridát olvas – meglepő ügyességgel rajzolja meg, hogy utána az tegyen vele (velem), amit csak akar. (Ugye milyen jól áll rajtam a férje öltönye? Köszönöm).

A történet alapja az írónőnk nagyszüleinek a története: a nagyapa fiatalon rákban meghal, a nagymama, harminc évvel túléli a párját, de soha nem megy férjhez többé. Niffenegger úgy dolgozza fel a családi tragédiát, és persze azt, hogy nem ismerte a nagyapját (engem?), hogy ad még egy esélyt nekik, (nekünk?). Elképzeli milyennek, lehettek (lehettünk?) anno – bizonyára elmerült ehhez a családi legendáriumban –, majd belekever egy csipetnyi fantasztikumot. Megható terápia ez, még akkor is, ha nem biztos, hogy igaz. Egy különösen tökéletes házasság története, amilyennek az unoka (unokánk?) szerette volna látni.

Én, Henry (valószínűleg modernizált Niffenegger-nagyapa) egy morbid genetikai betegség áldozata vagyok: a legváratlanabb pillanatokban eltűnök a jelenből, és egy másik jelenben/időben találom magam. Mágikus időutazásaimat valamilyen magmagyarázhatatlan okból meztelenül kell megtennem, amiből egy csomó kelletlenségem származik, mint most például.(Ebből a szendvicsből még kérhetek?) Fontos, hogy nem tudom irányítani, mikor történjenek az időutazások, és hogy életem meghatározó érzelmi csomópontjaihoz vezetnek. Huszonnyolc éves vagyok, amikor megismerkedek Clare-rel, későbbi feleségemmel, aki akkor már tökéletesen ismer. Később derül ki, hogy igaza van: negyvenévesen egyik „utazásom” alkalmával találkozom a hatéves kislánnyal. Attól fogva gyakoriak titkos találkozásaink a gyerek Clare-rel. (Nem érti ugye?)

A regény – melyet felváltva mesélünk el kedvesemmel – nagyszerűen játszik el azzal a régi vágyunkkal, hogy előre- és visszavándoroljunk az időben, megváltoztassuk az eseményeket, vagy éppen találkozzunk régi önmagunkkal. És annak etikai részével is: hogy szabad-e beleavatkozni a dolgok menetébe, hogy meg tudjuk, meg tudnánk-e állni, hogy ne akadályozzunk meg egy katasztrófát például. Sokan sokat foglalkoztak már ezekkel a felvetésekkel, közhellyé is faragták őket, mégsem zavaró ez a vonal Az időutazó feleségében. Sokszor találkozom azon időbeli önmagammal, aki hol gyerek, hol felnőtt, és számtalanszor segítek neki. Gyerek-énemet megtanítom lopni, hogy esélye legyen a túlélésre. Vagy felkészítem Clare-t a velem való találkozásra, és a szerelemre. Elképzelte már, milyen érzés lehet ez? Hogy jövőbeni szerelmének ön taníthatja meg a legfontosabb dolgokat: irodalomról, zenéről, a szerelemről.

Mindazonáltal az a legfelkavaróbb, mikor leselkedem a szüleim és gyerekkori énem után, követem őket a vidámparkba, cukrászdába – élvezettel figyelem a boldog órákat. Gondoljon bele, ha ezt mindenki megtehetné, ha mindenki behelyettesíthetné magát ebbe a bonyolult és perverz időképletbe. Most ne mondjon semmit, csak gondolkodjon rajta egy kicsit, ha majd kilépek az ajtón és elmegyek.

(Audrey Niffenegger: Az időutazó felesége. Ulpius-ház, 2006. 564 oldal, 2980 Ft)

Sopotnik Zoltán