Könnyű feladata volt Munk Veronikának, az est moderátorának, elég volt csak néhány alapvető kérdést feltennie, egy-egy hívószót felemlegetnie, s vendégei nem fukarkodtak mondanivalójukkal.

Így volt ez már a legelső, legegyszerűbb kérdésekkel is, hogy létezik-e (még) a szociográfia, mint önálló műfaj, van-e létjogosultsága, és a ha igen, mennyiben más ez, mint amiről az 1930-as évek kapcsán beszélünk?

Szűcs Teri szerint manapság nincs szociográfia, pedig lehetne, sőt virágozhatna, ugyanakkor azért azt szép dolognak tartja, hogy a kortárs irodalom még most sem tud elfeledkezni róla.

A szociográfia hiányának érzete Tódor János szerint tipikus magyar jelenség, ilyen műfajjal egyébként a külföldi szakirodalomban nem is találkozott. Amúgy a szociográfiának a rendszerváltásig nagy hagyománya volt, most viszont már valami más van helyette.

Bódis Kriszta arról beszélt, hogy őt tulajdonképpen nem is érdekli a szociográfia, hogy van-e, s hogy éppen mit takar a fogalom, hanem az foglalkoztatja, hogy az embereket helyzetbe hozza, hogy azok, akik valamilyen társadalmi probléma szereplői, a tudósításoknak, híradásoknak ne tárgyai, hanem alanyai legyenek, ők kapjanak lehetőséget a saját világukról elmondani valamit.

Závada Pál számára az volt a legfontosabb, hogy jó lenne, ha pezsegni tudna ez a műfaj. Megváltozott a világ, már nem hónapok, vagy évek múltán, hanem perceken, de legalábbis órákon belül szeretnének az emberek információhoz jutni. Závada szerint tehát a szociográfiának a terepe most az internet.

Bódis Kriszta erre annyiban reagált, hogy mi van azokkal, akiknek nincs internete, és így nem tudnak magukról ilyen módon hírt adni. Aztán újra visszatért ahhoz, hogy a lényeg az, hogy helyzetbe kell hozni az embereket. Alakítsák ki a maguk formáit, műfajait. Itt jött elő a közvetettség problémája, konkrétan az, hogy szerinte, amik a Gyöngyöspatán történtekből eljutott az emberekhez, nem a valóban ott történt dolgok voltak, hanem egy sor olyan, amit úgy vittek oda, külső nézőpontból közvetítette a média az eseményeket. Ellenben ha nem kívülállók irányítják, hogy miről is beszéljenek az érintettek, hanem a saját nézőpontjukból szólalhatnak meg, akkor egész más dolgokra esik a hangsúly.

Závada Pál ezzel kapcsolatban megemlítette, hogy ő épp a bevonódás, illetve az ő esetében a nem bevonódás miatt kerülte, hogy jelenkori szociográfiát írjon, ezért fordult a történeti szociográfia felé.

Még mindig a közvetettség problémájánál maradva Szűcs Teri azt emelte ki, hogy a politikai közhelyek átlépése kell, hogy a jelen szociográfiája feladata legyen, míg Tódor János az ideák, a mi lenne jó helyett arról beszélt, ami van : "szakmai hiénázás és cigányszafari".

Závada többször is visszatért a hitelesség kérdéshez, hogy hiteles fickók kellenek, akik megírják, megfilmesítik, megalkotják a maguk szociográfiáit, és hogy ehhez támogatást is kellene kapniuk, érdemes lenne együtt lobbizniuk, teameket összehozni, ahol van író, filmes, fotós, stb, és ami azonnali közlésre való azt azonnal, az interneten közzétenni, amit pedig érlelni kell (regény, film, stb), azt érlelni.

Bódis Kriszta ellenben nagyon nem szeretné, ha olyanok foglalkoznának ezzel a témával, akiknek ez csak egy projekt.

Valószínűleg itt mutatkozott meg leginkább ennek a beszélgetésnek az a furcsa kettőssége, hogy a szociográfia apropóján nem a társadalmi problémák  (szépirodalmi igényű) reprezentációjáról beszéltek, hanem azok megoldási lejhetőségeiről.  Hol összemosódott ez a kettő, hol pedig épp az utóbbiak perspektívájából tűnt úgy, hogy nincs már létjogosultsága a műfajnak. Nem beszélni kell a problémáról, hanem megoldásokat keresni.

Munk Veronika rákérdezett, a jelenlévők szerint mennyire számít, hogy van-e érdeklődő közeg? Vagy az a fontosabb, hogy az emberek saját hangjukon megszólalhassanak, hogy elinduljon az üzenet?

Szűcs Teri szeretné, ha a magyar társadalom egy szolidaritásra hangolt közeg lenne, nincs rendben, hogy a társadalmat ezek a problémák nem érdeklik. 

Arra a moderátori kérdésre, hogy ha minden feltétel adott lenne, milyen témába, milyen módon vágnának bele a megkérdezettek, Závada úgy válaszolt, hogy akkor is inkább a regényével foglalkozna, amiből nem akar hosszabb időre kiszakadni. Míg Bódis Kriszta gyakorlatilag ugyanazt tenné, mint most, Szűcs Teri inkább elméleti feltevéseket vizsgálgatna, hogyan alakulnak azok a gyakorlatban. Tódor János pedig itt hozta fel, hogy szerinte a kisebbségeket kellene radikalizálni, hogy ébredjenek öntudatra, vagyis ő is inkább a problémák megoldására és nem azok leírására, közvetítésére tenné a hangsúlyt.

A program aztán szép lassan átváltozott, áttűnt  a hallgatóságot is bevonó, félig-meddig privát beszélgetéssé, amely során szintén nem a problémák szépirodalmi ábrázolásáról, hanem lehetséges megoldásáról volt inkább szó. 

Az est végére tehát, ha a beszélgetés résztvevői határozottan nem is, de maga a beszélgetés iránya és végkicsengése gyakorlatilag kimondta a halálos ítéletet a szociográfia műfaja felett.