Az alig 19 éves Bertók László épp csak kilép friss érettségijével a csurgói gimnázium falai közül, és a fennálló rendtől máris két hatalmas pofont kap egymás után, csak hogy tudja, mihez tartsa magát. Előbb azzal szembesül, hogy nem kezdheti el egyetemi tanulmányait, mert bár felvételt nyer a bölcsészkarra, "hely hiányában" onnan is, és a továbbjelentkezésre megjelölt másik két főiskoláról is elutasítják – majd szinte rögtön ezután az ÁVH találja meg, és a vádat a gimnáziumi irodalmi körök szervezésében való részvételére és kamaszverseire alapozva, el is ítélik államellenes izgatásért. Ő maga így számol be mindezekről Priusz című visszaemlékező írásában:

"Én csak torkig voltam a hazugságokkal"

"Kérem, én nem akartam megdönteni a rendszert. Fogalmam sem volt, hogyan kell elkezdeni az ilyesmit. Én csak torkig voltam már a hazugságokkal, az igazságtalanságokkal, az elkeseredéssel, csak nem volt mit enni, csak nem lehetett már élni. Én csak éppen leérettségiztem, és szerettem volna tovább tanulni.

1955. augusztus 19-én délelőtt kilenc órakor két ávós alhadnagy csak úgy civilben beállított a verandára, ott álltam a pitvarban, s amikor kiderült, hogy miért jöttek..., én engedtem be őket. ... Harmincöt évvel később, amikor betekinthettem a bírósági dossziémba, kiderült, hogy egy demokratikus országban sikerrel tiltakozhattam volna. A házkutatási parancs dátuma ugyanis 1955. augusztus 23. Négy nappal később kelt, mint ahogy házat kutattak s letartóztattak. ... Valami miatt sietniük kellett? Ilyen apróságra egyébként sem adtak? Ki félt jobban? Ők? Én?

A záporozó, inkább összezavarni, mint megvilágosítani próbáló kérdésekből összeállt a kép: azt akarják rám bizonyítani, hogy valami nagy összeesküvés tagja vagyok, s hogy velem együtt le van tartóztatva Zsovár Jóska, Weisz Jenő és Horváth Imre is, akikkel az Ady Endre Irodalmi Kört Nagyatádon megalakítottuk, s akikkel eszerint már évek óta, már Csurgón is döntögettük a rendszert, s hogy mocskos ellenségek vagyunk, külföldi kapcsolatokkal, s éppen most akartunk leszámolni a világkommunizmussal. Az Átok című versem még jó lovat is ad alájuk. … Miféle sereg? Kik vagytok a seregben?! – ordítozta még napok múlva is Borbély főhadnagy. – Hová rejtettétek a fegyvereket?!"

Bertók László
ÁTOK
(részlet)

Mert sereg vagyunk: tízek, százak, ezrek,
akiket becsaptak, mint szél a kaput,
akiket köd, bánat, elszántság öveznek,
s nem tudjuk, hogy éltünk útja merre fut.
Kinek köszönhetjük? Meg fogjuk köszönni,
ha nehéz is addig törött lábbal menni.
Meg fogjuk köszönni, de úgy megköszönni,
hogy köszönés után nem marad ott semmi.

1955-ben a visszarendeződés már nem lehet maradéktalan: az írók például mind merészebbek. Mondhatni, itt nyilvánul meg először a tipikus jelenség, hogy a diktatúra a saját kebelén növeszti fel ellenzékét. Egyre furcsább – noha egészen átlátható eredetű – mutációk ütik fel a fejüket a legitim irodalom hadoszlopaiban: vannak köztük diktatúra-rezisztensek, akik a szilenciumig, vagy még keményebb anyagból valók, akik a nyíltan vállalt ellenzékiségig jutnak el, és szép számmal vannak olyan finom szerkezetek, akik a kialakuló frontok nyomásának kiszolgáltatva, az épp rájuk ható erők szerint mozognak. Ez évben, a Nagy Imre-i enyhülés nyomán felbátorodó írók Memoranduma, az Irodalmi Újság elkobzása, a radikálisok – például Déry – aktivizálódó ellenzékisége évében tehát épp a hatalommal szemben.

"Hát ez sem egy Dzsingisz kán"

 A kedves, érzékeny lelkületű Zelk Zoltán az ’50-es években már maga is az 50-hez közeleg – 1906-os születésével a háta mögött tudhatja a háború előtti első költői sikereit, a túlélt munkaszolgálatot, a haláltábor előli bujdosást. De a halhatatlan nyugatosok kis rokona és személyes ismerőse az új rendszerben is győzelemre viszi az érvényesülés első csatáit: egykettőre a kommunista hatalom kedvezményezettjévé válik. És Zelk, akit Standeisky Éva találóan "a hit foglyának" nevez, Pártos énekével egészen ’54-ig hangosan élteti is ezt a hatalmat, komoly művekkel áldozva hitének: A hűség és a hála éneke címmel egy kötetet kitevő Sztálin-köszöntőjével és a Magyar írók Rákosi Mátyásról című antológia megszerkesztésével. Ez utóbbiból a kor prominens írói közül talán csak az örök-szabad csellengér, Tersánszky Józsi Jenő hagyatja ki magát: a paródiát, amit provokációként beküldött, Zelk azonnal eltünteti (és sajnos nem is kerül elő többé).
 
’55-ben azonban Zelk már együtt kiált a protestálókkal: ő olvassa fel a híres Memorandumot is. Korábbi bűneit bánó és új hitét hirdető verseiben ugyanolyan átélt hévvel lép fel a tegnap még dicsőített rendszer ellen, mint eddig mellette. ’56-os forradalmi verseinek is ez az ádáz antisztálinizmus lesz a védjegye – és az ok a bebörtönzésére. Ami alatt végsőkig leromlik egészségi és lelki állapota, ami alatt elveszti szeretett feleségét, akinek a temetésére sem engedik ki. Mire kiszabadul, ismét számkivetett lesz: kilakoltatják otthonából. Ám ő mégis azért kárhoztathatja magát verseiben, hogy milyen könnyen elcsábult a "jobboldali erők" manipulációjának. Ez az újabb bűnbánás persze, hiszen értjük, csak a megtorló hatalomnak szóló diplomáciai üzenet. Az igazi üzenet természetesen a feleségének írt gyászének, a Sirály kicenzúrázott sora, a "Nem láthattam holt arcodat"-ra rímelő "kifosztották a gyászomat".  Ez viszont még évekig nem jelenik meg nyomtatásban – ám nem úgy a párttól bocsánatot kérő versek.

Annyira emberi ez. A legsötétebb időkben is mellette álló hű barát, Szántó Piroska így jellemzi őt, mély asszonyi megértéssel: "Zelk édes ember volt ... édes lény volt, ugyanakkor föl kellett volna néha pofozni. ... Azt is tudnotok kell, hogy nagyon-nagyon boldog volt, amikor lakása lett és autója lett, és ezt számítsátok bele és bocsássátok meg neki; olyan nagy dolog volt az ágyrajáró, kis szekeret húzó és abból élő tanoncnak ... az, hogy őneki lakása van, hogy érte kocsit küldenek, hogy ő lapot szerkeszt..." Vagy ahogy egyszer a kávéházban meglátva őt Nagy Lajos mondta, éleslátó iróniájával: "Ni, itt van Zelk, hát ez sem egy Dzsingisz kán". Vagy ahogy ő maga gúnyolódik magán, élete végén írott önsírversében: "Itt nyugszik Zelk Zoltán, / Pártjelvény akadt a torkán."

 
Zelk Zoltán
NEM ILLET ENGEM

Nem illet engem e dicséret,
hidd el, barátom, csontig éget,
hogy bátorságomat dicséred...
 
Nem tigrisként, ember-mód élek,
csapzott szívem a rettegések
tanyája. Hidd el: félek! félek!

Ember vagyok, ember-mód élek,
hogy is lehetnék bátor?
csak jobban rettegek
attól, hogy hitvány lehetek,
jobban, mint a haláltól!