Péntek éjjel ismét újrahasznosítottak némi HÉV-vezetéket a réztolvajok, erről természetesen nem értesítette utasait honlapján a BKV másnap délig, így Bob Geldof helyett a "Mocskos BKV" kezdetű népies műdalt dudorászva élveztem a pótlóbusz, a csatlakozásokra várás és a közlekedési vállalat szervezési zsenialitásának örömeit. Emberevő hangulatom legyőzéséhez a Petőfi Irodalmi Múzeumnak nagyon-nagyon jó produkciókkal kellett volna kirukkolni… ám ők simán imádnivaló beszélgetésekkel készültek. Lekésve a fesztivál elejét, már csak a teremből kiözönlő Bob Geldof-rajongók beszámolóiból hallhattam, hogy este remek koncertet is adott az afrikai éhezőkért gyakorta jótékonykodó aktivista. Az összenyitott nagy teremből elképesztően sokan jöttek ki, többen viszont végighallgattak egymás után akár hat-nyolc beszélgetést.

Ángeles Caso neve hallatán vélhetőleg kevesebben kapták fel a fejüket, ám ha hozzáteszem, hogy ő a Sziszi, egy császárné naplója szerzője, akkor a hazánkban oly kedvelt Erzsébet királyné kultuszának ápolói  bólintanak. Történészként írt Sisi-életrajzot is a spanyol írónő, de arra gondolt, hogy egy naplóregénnyel jobban el tudja oszlatni azokat a téves elképzeléseket, melyeket a Romy Schneider-féle cukormázas, tévedésekben gazdag filmtrilógia ültet el újra és újra a rajongó kamaszlányok buksijába. Mert Sisi nem tartotta elégnek, hogy olyan legyen, mint egy szép virágcsokor, a bécsi udvar szabályait előszeretettel felrúgó, húsvér nő volt a 19. század második felében. Aki a Hofburgban a spanyol etikettet követő személyzetet megdöbbentve: rendszeresen tornázott, a Habsburg-családot is kicsúfoló verseket írt, furcsa étrendet követett, idegen nyelveken tanult, egy kis vasmacskát tetováltatott magára, utazásokba menekült, hogy szabaduljon Bécsből, és még hosszasan sorolhatnám. A spanyol szerző fiktív naplója ugyan valódibb képet fest Erzsébetről, mint a királyné nevével eladott sok más könyv, de érezhető rajta, hogy Brigitte Hamann alapkönyvéből dolgozott, mint ahogy mindenki a német ("osztrák") történész kutatásaira hivatkozik ezen a színtéren. Hozzáértők szerint Gáti István remek fordítása nélkül csak egy közepes Hamann-kivonat lenne Caso munkája is, de a K. und K. kiadó jól választotta meg a magyarítót szerencsére.

A Sisi Baráti Kör / Erzsébet Királyné Fórum tagjai lelkesen dedikáltattak

Caso egyedül nevelte kisbabáját, mikor regénye megjelent, s tartott tőle, hogy a gyerekzsivaj, tévézaj és főzés közepette született mű minőségére rányomja bélyegét az ideálisnak nem nevezhető állapot, ám utólag úgy látja, a hétköznapi élet követelte félbeszakítások pozitív értelemben járultak hozzá alkotásához. Azóta tíznél több könyv került ki keze alól, az Un largo silentio (2000) családja sokat szenvedett nőtagjai előtt tiszteleg, akik a spanyol polgárháború, majd Franco diktatúrája idején – férjeik, fiaik bebörtönzése ellenére – is helyt álltak. Planéta-díjjal kitüntetett Contra el viento című 2009-es regényében a fekete bevándorló nőkről bejárónőjétől szerzett ismereteit használta fel, szintén erős nőket ábrázolva. Büszkén vállalja női látásmódját, nőként szerzett élettapasztalatait, de fenntartja a jogot, hogy akár férfi narrátort alkalmazhasson vagy főszereplője az "erősebb nem" képviselője legyen. Mikor a szélsőjobboldali xenofóbiáról és a spanyol kormányról adott gyorsjelentést ("évtizedek alatt megszerzett jogokat kezdenek lábbal tiporni a politikusok a mély válság megoldási kísérleteképpen"), az első sorban ülő spanyol nagykövet szorgalmasan masszírozta önnön homlokát. A közönség számára viszont nagyon szimpatikus volt Caso kiállása, hogy ha íróként figyelnek rá, akkor hangot kell adnia az emberek problémáinak.

 Ana Gavín és Ángeles Caso jelenésre várva (háttérben rajongókkal)

Ezután leesett az állam, mert gombostűt leejteni nem lehetett volna a japán építészt, Shigeru Bant látni óhajtók közt. A földön ülve, fal mellett állva figyelte 180-200 ember, ahogy az építész bemutatót tart korábbi projektjeiből. Katasztrófák helyszínein készült fotókat vetített, ahol hulladékkartonból hetek alatt néhány évtizedig funkcionáló, esztétikus átmeneti szállásokat, templomot vagy hangversenytermet épített. Mindig helyi anyagokból, a helyiek életmódját feltérképezve, helyi diákok ezreinek segítségével. Mert ők ingyen munkaerőt jelentenek, tette hozzá nevetve. 1986-ban kezdett újrahasznosítható anyagokkal dolgozni, mert olcsó, könnyen felépíthető és könnyen lebontható anyagot keresett, utóbbi szempontra is nagy hangsúlyt fektetve.



Ma már az egész világ a fenntarthatóságról beszél, de gyakran túl bonyolultan és drágán oldják meg véleménye szerint. Egy-két évtizedre tervezett papírházai, kartoncsarnokai a végtelenségig állhatnának, ha nem következik be újabb természeti katasztrófa, az pedig a betonépületeket éppúgy elpusztítaná újra. Vészhelyzet idején a kormányok azt gondolják, nem kell szépnek vagy praktikusnak lenni az átmeneti szállásoknak, holott a pszichésen sérült embereknél gondolni kellene arra, hogy minél jobb körülmények közé kerüljenek. Japánban például két óra alatt megoldották papírcsövekkel és függönyökkel, hogy minden károsultak legyen egy kis privát tere a hatalmas hodályban. Szívesen tervezne természetesen ő is monumentális épületeket, de folyton ilyen természeti csapás által sújtott területekre kérik fel, nem élheti ki fellegekbe törő vágyait, keltett kacagást a téma komolysága ellenére.



A kommercializálódás természetességéről beszélt elsőként a világhírű filmek forgatókönyveit is jegyző Hanif Kureishi. Hogy attól nem sérül az önkifejezési forma, ha felkérésre születik a mű. Nem kell elválasztani az írást és a megélhetést, állította, csak találja meg a közönségét a szerző. Persze, azt a legnehezebb megjósolni, hogy mi fog tetszeni az olvasóknak. Ki gondolta volna, hogy Az én szép kis mosodám – melyet este a fesztivál másik helyszínén, a CEU-ban levetítettek – jelenete ilyen tetszést arat, ahol homoszexuális pakisztáni csókolózik egy meleg szkinheddel? Sokszor írt bevándorlókról, beilleszkedésről szóló történetet, mert évtizedekkel ezelőtt érdekelte, de ő elsősorban az amerikai irodalmon szocializálódott, szüleinek Hemingway volt a kedvence, csak nagyobb családja révén ismerte meg az indiai irodalmat is.



Apja éjjeliszekrényén mindig voltak könyvek: Henry Miller, Flaubert, Joyce, és sorsukból megértette, hogy ha perbe is fognak azért, amit írsz, akkor is hangot kell adni neki. Generációjának legnagyobb példaképe Rushdie (volt), aki ki merte mondani, hogy a király meztelen. "Örülök, hogy nem nekem kellett megtennem ezt" – lélegzett fel Peter Florence, a Hay Fesztivál egyik igazgatója, majd újabb nevetésbe forduló párbeszédbe kezdett:

– Mikor úgy döntött, hogy a fikció világában fog élni… – Úgy döntöttem volna? – Nem Ön, hanem Hanif Kureishi író. Vállalta ekkor, hogy ugyanannyira nincs kapcsolata az itt ülő emberekkel, mint Csehovval. Mítoszok ezek? – Hát, ez nagyon érdekes kérdés. A gyerekeknek szoktam ezt mondani, ha nem tudok válaszolni. Egy valódi ember orrba is vághat, míg egy karakter nem. Rejtőzködés is az írás ilyen szempontból, elbújni a valós ember elől. Az eredeti élményeket mindenképpen transzformálni kell, s a valósághűség nem lehet elvárás az íróval szemben, mert az olyan sztálinista megközelítés, mint hogy az ember vagy hű a proletariátushoz és az országhoz, vagy el lehet menni. (Az Intimitás és például A kültelki Buddha írója igen tájékozottnak tűnt hazánkkal kapcsolatban, a pszichoanalízis szóba kerülésekor megemlítette a Budapesti iskola fontos szerepét.)

A kültelki Buddha című regényét a magyar fordítónak, Greskovits Endrének  örömmel aláírta Hanif Kureishi

Magyarul újonnan megjelent regényében a zene fontos szerepet játszik, mert az 1960-1970-es évek (angol) külvárosaiban a zene volt az egyetlen önkifejezési lehetőség. Maga is hangos muzsikát hallgat írás közben, hol Beatlest, hol kortársakat, mindenfélét, csak skótot nem, tréfálkozott Kureishi. Öncenzúrát ritkán alkalmaz, felelte a közönség kérdésére, de Mohamedről végül mégsem írt, bármennyire szeretett volna régebben. Feszegeti a határokat ő is, hogy meddig mehet el íróként. Néhány hete Pakisztánban tartott előadást, ahol bátornak nevezték, amiért Rushdie-t említeni merte. Ott az nem szokás, börtönbe zárhatnak érte vagy beverhetik az illető fejét. De nagy eltérések vannak az iszlám világban is, mondta. Nemrég a Cseh Köztársaságban bírálta kissé az iszlámot, és rögtön le akarták állítani, pedig nem volt sértő, csak kritikus. Az igazság veszélyes, de vállalni kell ezt a kockázatot, vallja. A beszédnek és a nem megszólalásnak is ára van.



Földényi F. László Melankólia című 1984-es esszékötetét többször kiadták Magyarországon és a nagyobb világnyelveken, pedig az 1980-es években nem számított jó pontnak, ha egy bölcseleti műben egyáltalán nem szerepel Marx és Lukács neve. Főleg, ha a végső boldogság, az örök Jeruzsálem keresésének történetét adja. Az angol esszéhagyományból építkezett az egyetemi professzor, mikor harminc éve elkezdett esszéket írni, de szerette Hamvas Bélát, Bálint Györgyöt, Halász Gábort, Mészöly Miklóst, Nemes Nagy Ágnest is. Balassa Péter és Radnóti Sándor általános, összművészeti érdeklődésű esszéivel szimpatizált. Mégis elsősorban Borges mindenevő képessége adta a felszabadító erőt, hogy nem is muszáj rendszerezni, maradhat a maga kaotikusságában az anyag, és úgy jó. Spanyolországban újabb kiadása készül a Melankóliának, annyira kedvelték. Számukra a melankólia második anyanyelv, megvesznek bármit, aminek a címében benne van, kell a napsütés mellé, ironizált saját népszerűségén a művészettörténész, esztéta.

Földényi F. László és Bednanics Gábor irodalomkritikus

Azért szívta be az esszé műfaja, mert abban megszólalhatott egyes szám első személyben, ami a tudományos nyelvezetben kínosan hatna. Mások látásmódja érdekli, hogy más emberek mit látnak abból a világból, melyet ő is néz. Nevezték neomarxistának és antimarxistának egyaránt a Dosztojevszkij Szibériában Hegelt olvassa, és sírva fakad recepciójában, mert a 19. századi felfogást a 20. században (1996-ban) esszébe foglaló művét 21. századi közegbe helyezték, a 2001-es események utánról értelmezve. Holott Földényi egyszerűen szembeállította a racionális, optimista, célirányos, üdvtörténeti felfogást a tragikus, sötétebb nézettel, mely szerint semmi nem lesz jobb, semmit nem tanulunk a generációk során. Emlékezhetünk, persze, Emil Cioran szerint három melankolikus nép van: az orosz, a portugál és a magyar.

Földényi F. László, Bednanics Gábor és E. Csorba Csilla főigazgató

Mivel a komor témától kicsit alábbhagyott a remek fesztiváli hangulat – majdnem kezdtem konyhakéssel nyiszálni a halhatatlan lelkem –, dilemma támadt: Habsburg Györgyöt vágyjam látni újra a CEU-ban? Avagy a táskámban lapuló, ritkaságszámba menő, első angol kiadású regényeit dedikáltassam a Booker-díjas, nigériai Ben Okrival, tovább pezsegve a Saturday night feelingben?

Az Erzsébet fórum néhány tagja Caso-könyvével és Habsburg György

Ben Okri optimizmust sugallva beszélgetett Jon Gowerral

Hová sodorta a szél végül a tudósítót? A válasz kiderül a folytatásból, s oly titkokról hull le még a fátyol, hogy melyik könyvet válogatná be mindenképpen Tibor Fisher a Hay Könyvtárba, milyen zenét hallgat szívesen Tiffany Murray, milyen változásokat (nem) remél Kínában Jung Chang. Kíváncsi, ki adta Dragomán György világhírűvé vált regényének A fehér király címet? Hogy milyen szandált viselt Kiss Noémi? Olvassa el a Szombat esti szénaláz című folytatást!