Nem vagyok táncos, nem is értek a tánchoz. Életemet azonban végigkísérték Seregi László művei, interjúkon keresztül volt alkalmam belelátni életvidám, magávalragadó személyiségébe, emberszeretetébe. Gyerekként láttam az addigra már híres és befutott Spartacust, amikor még nem volt sok fogalmam sem a történelmi háttérről, sem a darab forradalmi aktualitásáról, borongós, vésztjósló színei és hangulata mégis magával ragadt. Láttam a Sylviát is, ahol elbűvölt a mitológiai mese, a történet több síkjának összefonódása, a mese és a valóság közötti lehelet vékony határ.

A Rómeó és Júliával magam is Zeffirelli filmjén keresztül ismerkedtem meg, azzal a filmmel, melyből Seregi is ihletet merített balettje elkészítéséhez. Nagy rajongója voltam Zeffirelli filmjének, és nagy rajongója vagyok Seregi balettjének is, mely nagyban adózik egy másik mester zsenijének, mégsem szorítkozik egy korábbi előadás reprodukálására. Izgalommal figyeltem, hogyan alakítja-értelmezi Seregi Shakespeare művét és Zeffirelli filmjét a maga kedve szerint, hogy azzal nemcsak egy másik műfaj, de egy új értelmezés, új előadás jöjjön létre. Aztán követezett a Szentivánéji álom, ami szintén az álom és valóság szűk mezsgyéjén lavírozik. Az emberek és természetfeletti lények világa úgy mosódik össze, mint a Sylvia két dimenziója. Itt is a tündérek olyan csibészek és esendőek, akár csak az emberek. A makrancos Kata készítését már tudatosan követtem, amennyire a média engedte, és nagy várakozással ültem be az első előadások egyikére. Amit láttam, felülmúlta minden elképzelésemet, Seregi újból olyan élményt tudott nyújtani, amire nincs sok alkalma az embernek.

Most, évekkel az utolsó balettjének színpadra állítása után is olyan útravalót tudhatok magaménak, melyet nem könnyen felejt el az ember. Emlékek korábbi előadásokról, benyomások, hangulatok, emberi érzések, csupa olyan ajándék, melytől többnek érzi magát a néző. Mert Seregi nem csak koreográfus volt, nem csak mozdulatokat és mozdulatsorokat készített. Ismerte a színház és a közönség működését, iróniával és humorral tudta ötvözni a legdrámaibb jeleneteket is, és hasonló módon keserű komolyságot csempészett az amúgy vígjátéki pillanatokba. Az egy-két fős jeleneteiben az emberi kapcsolatok mélységeit tárta elénk, tömegjelenetei pedig olyan elementáris erővel hatottak, hogy a közönség azt érezte, hogy maga is a többiekkel együtt mozog, és élteti Spartacust, bújkál az ardenne-i erdőkben, vagy éppen Kata pofonjai elől menekül.

Visszatekintve régi élményeimre, álljon itt pár felejthetetlen epizód Seregi balettjaiból. Amikor a történetbeli társulat a Sylvia első felvonásában elkezdi próbálni a mitológiai történetet, egy pillanat alatt a próbaterem egy idilli ligetté alakul, a próbára öltözött szedett-vedett ruházatú társulat a mitológia idők nimfáit idéző ruhákban táncolják körbe a táncos Ámorból hirtelen aranyozott szoborrá vált Ámort. Lélegzetelállítóan profi technikával oldotta meg Seregi ezt a dimenzióváltást, melynek köszönhetően mint egy örvénybe magával ragadott mindannyiunkat a XX. századi hétköznapokból a mitológiai időkbe. Ez a pár pillanat megmutatja, hogy a színház milyen csodákra képes.

Azt a felemelő érzést sem felejtem el, amit a kézművesek színjátéka kelt a Szentivánéji álomban. Seregi szerencsére szakított azzal a gyakori felfogással, mely szerint a kézművesek jelenléte kizárólag humorforrás, és előadásuk nem több bohóckodásnál. Ő a kézművesek humoros oldalát is megtartva megmutatta, hogy ezek az egyszerű emberek előadásukba a lelküket is beletették, Zuboly fájdalma szerelme elvesztésén könnyeket csalt a nézők szemébe.

Seregi László örökre elment, de műveivel velünk marad továbbra is. Ha nem lett volna közöttünk, nélküle mindannyian kevesebbek lennénk.

     
A Szentivánéji álom zárójelenete