Amolyan rajongóknak szánt csatolmány a regényekhez, elbeszélésekhez a Nem kérdez, nem válaszol: egy ismert és (a sokszor hangsúlyozott önképre mégiscsak rácáfolva) elismert író státusza előbb-utóbb kikövetel magának valami hasonlót. Hogy Krasznahorkai saját, a műveibe is belepakolt személyes élményeit, véleményét, elgondolásait nem publicisztikában fejti ki, maga is árulkodó körülmény. Szeret beszélni, szeret hallgatni, de még kérdezni is: az interjúhelyzeteket olykor megfordítja: ezek persze a legizgalmasabb helyek, egyfelől. De amikor kérdez, akkor is folyton reflektál önmagára, saját sürgető problémáit próbálja ki-kérdezni: önmagából, a másikból, a beszélgetésből (vagy éppen annak lehetetlenségéből), a közös, nagyon is jelentős és jelentéses hallgatásból – voltaképpen egyre megy. (A kötet "bemutatóján", ahol orvosai (!) beszélgettek a szerzővel – lásd az itt olvasható tudósítást – nagy hangsúlyt kapott a Bach hallgatása közben gyakorolt közös csend, lám, az elhallgatás egyik formája.) Sikerül-e ez a kikérdezés, eljutunk-e a szerzővel valahová, szövegen innen és túl, közelebb kerülünk-e a Krasznahorkai-szövegek kérd(ez)éseihez? Ez a kötet tétje, nem kevesebb.

A szerző benne áll a maga teremtette hagyományban. Különös, nagy erejű pályakezdés, soha (na jó, majdnem soha) nem látott siker az első regény, a kultikus Sátántangó. A folytatás sem rossz: és a kultusz beövezé a szerző műveit. A témák, a helyek, a nyelv: mindből adódik a misztikusság, a kinyilatkoztató jelleg hitelessége, vagy a hozzá való olvasói viszony, hogy akarunk-e kinyilatkoztatást. Martinovics Tibor kérdésében mindez összefoglalva: "Írásai véleményem szerint irodalmon túli megnyilatkozások. Nem regényt ír és elbeszélést ír, hanem kinyilatkoztat, egyfajta profetikus hangot üt meg…" Mi teszi profetikussá Krasznahorkai szövegeit az olvasásélményben kikerülhetetlenül ható kultusz mellett? A szerzői intenció nem hagyható ki, hiszen ő maga egyfajta kiválasztott-tudattal ír és nyilatkozik. Amikor a siker helyett ("Kinek hitték el a művészek, hogy művészetet csak »sikeresen« lehet művelni?") a sikertelenséget javasolja a fiatal művészeknek, lázadást és elvonulást, akkor a jócskán meghaladott romantikus zsenikultuszt és az egérlyukában nyomorogva alkotó művész képzeteit vegyíti. (Miközben az a kevés, amivel szerinte egy művésznek be kell érnie, a valóságban sokszor elérhetetlenül sok.) Felháborítja a művészet és a pénz kapcsolata, időtlen, metafizikus, érinthetetlen művészetet javasol és vall. Úgy tűnik, szerinte fölösleges úgymond praktikus kompromisszumokat kötni az eladhatóság és az értékes művészet között, mert "Az artikuláció eme válfajának [tkp. a klasszikus műveltségnek és az egész művészetnek] tényleg vége."

A lesújtó ítélet következményeit derűvel viseli: a szent feleslegesség tudatában él és dolgozik. Már a saját értékrendje szerint is egyre feleslegesebb: "Az első könyvem, a második, a harmadik és így tovább: ugyanabból a gyöngeségből fakadtak, hogy eredetileg csak egy könyvet akartam írni…" A "tökéletes mondat" keresése közben, az egyetlen regény írása közben persze kicsúszott alóla a talaj, és becsúszott egy egész életmű, amely tagoltnak, széttartónak, akár valamilyen szempontból egységesnek is nevezhető, de az nem mondható el róla, hogy az elhallgatás irányába mutat, sőt. Sőt.

 Az első két regényével kapcsolatban egy helyen előkerül a magyar és a német recepció közötti különbség: meglepve tapasztalta, hogy politikai allegóriaként olvasták műveit. Magunk között szólva – miközben a szerzőnek abszolút joga van saját művének sajátos olvasataihoz – ezzel azért valószínűleg nem sokan értenek egyet. Talán azért viszolyog ettől annyira Krasznahorkai, mert magától a politikától is viszolyog: "A művész […] politikai szerepe épp abban áll, hogy […] egyszerűen nem tanúsít politikai magatartást. Művészi magatartást tanúsít. Bizonyos értelemben ő azért van, hogy valaki nemet mondjon az olyan alantas ügyekre, a világnak arra az alantas nézetére, ami a politika." (Gregor Dotzauerral) Épp most, amikor a kortárs irodalom és a politikum viszonyait annyi értő elemzés tárgyalta, és az most íródó irodalom is tevékenyen újragondolja mindezt (a nagyrészt kádári örökségként bedobozolt előítélet-csomagot) – nos, ez kissé meglepő álláspont. (Megjegyzendő, hogy az interjú 1993-ban készült, de hát most jelenik meg kötetben, és egészen biztosan kizárható, hogy véletlenül.)

A kötet két legizgalmasabb szövegében Krasznahorkai kérdezőként (is) szerepel. Az egyik egy Dr. Galambos Imre sinológussal folytatott beszélgetés (hol chaten, hol levélben, megőrizve az eredeti írásképet, hiányzó ékezetekkel, elütésekkel együtt) a Rombolás és Bánat az Ég alatt című kötet kapcsán – Kínáról, a kínai kultúráról és annak a megközelíthetőségéről, megérthetőségéről. Krasznahorkai metafizikus, globális szemlélete bizony beleszalad a csapdába, amikor a szakértő megkérdőjelezi az egységes kínai kultúra képzetét, miközben a szerzőtől úgy tudjuk, éppen ezért érdemes Kínába menni és az előző évezredek, a nagy birodalmak atmoszféráját magunkba szívni: a hamisítás iparosodása és a mai, világhatalommá vált ország globalizálódása ellenére a kontinuitás adott és szinte kézzel fogható. A beszélgetés nagyon önkritikusan formálja mindkettejük véleményét, finom hangsúlyáthelyezések történnek: fontos belátás, hogy milyen sok tévút van még a saját (ugyebár romokban heverő) kultúránk működésének megismerésénél is, hát még egy tökéletesen ismeretlen világba belépve, bepillantva.

A kötetet záró interjút Krasznahorkai László készítette Ion Grigorescuval, akit nagyra tart, a kötet több beszélgetésében is megidézi a román képzőművészt, vagy csak az ő libafoszöld kardigánját. Az elcsigázott, beszélgetni képtelen interjúalany gyötrése (a beszélgetés címe: Lesz, ami lesz) által tulajdonképpen egy Krasznahorkai-regény lapjain találjuk magunkat: persze erősíti az érzést, hogy kérdéseit és a szűkszavú, gyenge válaszokat a szerző kommentárjai tényleg regényszerű helyzetbe hozzák. Eszter és Valuska beszélgetése Az ellenállás melankóliájában, például eszünkbe juthat.

A kötetben találunk fontos információkat az egyes könyvek írásáról, keletkezésük körülményeiről és hátteréről, a filmhez és Tarr Bélához fűződő viszonyról, a nagyvilágban tett menekülő-útjairól, és még sok apró dologról, amelyek néha egészen meglepő fénytörésbe állítják a szerző műveit is. Engem például meglepett a korai lázadás, a családtól elmenekülés és a "legszegényebbek" között töltött fiatalkor leírása. A művész és a művészet szerepével kapcsolatos elgondolások viszont többnyire felállítják a szőrt az ember hátán: a huszonöt interjúból egy izgalmas, ingerlő és gondolkodásra, igenlésre és ellentmondásra késztető kötet született.