Izsó Zita bemutatkozó kötete, (a FISZ könyvek 56. darabja) tetszetős külsővel bír: elegáns, korszerű betűtípus, a borítókép rímel a címre, egyszersmind értelmezi azt: a "Tengerlakó" folyamatos melléknévi igenévből képzett főnévként a végtelen, ismeretlen, halálos, ugyanakkor szép és romantikus képzeteket is mozgósító tengert mint lakóhelyet magáénak tudó létezőt tételez. A cím önmagában jelölhetne embert, állatot, növényt, a borító víz alá merült, fehér ruhás nőalakja viszont a fantasztikum felé mozdítja el a jelentést, hiszen ez esetben a címszereplő egy, az emberétől teljesen idegen közegben rendezkedik be.

Nőalak kuporog egy akváriumban, haja felfelé mered, a vízben lebegve, az akvárium szintjén túl, tehát maga az akvárium is a tenger mélyén van. A domesztikáció lehetséges, de csak egy szűkös, zárt, végtelenből kihasított mezőben, amit körbevesz az embertelen tér. Akár egy lemezborító is lehetne, Portishead, Björk, ilyenekre asszociálok.



A tenger az ismeretlen mélység, a tudatalatti. A költő lejár oda versekért, egyre otthonosabban mozog ott, belakja annak sötétebb, ijesztőbb zugait is, és a tudat felső szintjén lesz egyre idegenebb.

Izsó Zita első kötete első benyomásra is átgondolt, koncepciózus szöveget sejtet. A négy ciklusból három (Merülési szabályzat, Merülési napló, Merülési helyeink) a búvárkodás terminológiáját használja. A búvár alapvetően látogató a tenger mélyén, ha szenvedélye győz és a tenger lesz otthona, a felszínen, a "hétköznapi életben" lesz idegen. Ekkor már hívhatjuk tengerlakónak. Baudelaire albatroszának rokona. A költő, aki ismeretlen régiókat térképez fel, a tudat mélyére merül, idővel be is rendezkedik ott, a felszín így hamar szürke, szűkös és idegen lesz számára.

A tenger, amikor a szövegben explicit módon megjelenik, üres és lakatlan:
"Én leginkább egy akváriumnak örülnék / de csak étkezések után kapok egy-egy pohár lakatlan vizet. / [...] Tenger sincs, jobb híján bámulom az eget, / lakatlan az is, ahonnan az ima, / mint a feldobott kő, visszaesik / és eltalál." (Ajtók)
Ettől eltekintve ez a motívum - legalábbis explicit módon - nem válik központivá, a versek nem erre fűződnek föl, noha távoli asszociációként belelátható sok szövegbe, akár olyan banális képbe, mint a kötet elejét és végét keretező, mindent elfedő asztalterítő-motívum. A tenger, akár a terítő, elfed, fiziológiás oldatában minden feloldódik, ugyanakkor a legtávolabbi kontinenseket is összeköti.
A terítő Az elkövetőkben még nyomasztó és pecsétes, egy közös titkot leplez el, míg az utolsó vers zárlataként már új, oldott jelentést kap (kiemelések tőlem):
"Ha meghaltak, bármelyikünk megölhette őket. / nem a sötét, valami más tett elhatárolhatatlanná minket, / mint a leeső hó a házak tetejét, / vagy a nagyobb családok vacsoráin összetolt asztalokat / a rájuk borított pecsétes terítő."
"Nem akarok nektek jót, bár ha boldogok lesztek, az különösebben nem zavar. / Később talán lehet szó többről is, / de szomszédos földjeink fölé írni egy ország nevét egyelőre ne jelentsen többet, / mint a túlélők ünnepi vacsoráján összetolt asztalokat / lefedni egyetlen hatalmas terítővel." (Az első vacsora)

Az utolsó sorok kicsengése, a "később talán lehet szó többről is", az "egyelőre" az egész kötetnek egy teleologikus, kvázi-terapikus vektort ad, mintha azt akarná jelenteni: az itteni szövegek mind ezt a célt szolgálták. Míg Az elkövetők terítője potenciális gyilkosság titkát fedte el, Az első vacsoráé már egy felvállalt, felmutatott név, egyfajta beilleszkedés, betagozódás aktusa. A terítő pecsétesből hatalmas lett, megnőtt és megtisztult. Mi történhetett a két terítés között?

A kötet négy cilkusából a három  "merülős" mellé,  harmadik helyre egy idézetet címéül választó negyedik kerül:
"Csönd, ünnepségek, / ez ijeszti meg legjobban az embereket."
A mottók és idézetek egyébként forrásmegjelölés nélkül szerepelnek, csak a könyv végén áll egy felsorolás. Ez a gesztus amellett, hogy erősebben integrálja a vendégszövegeket, aktivizálja is az olvasót, aki ha kíváncsi a forrás pontos helyére, kénytelen utánanézni, a feldolgozás így interaktívvá lesz.

A "Csönd, ünnepségek..."-ciklus tehát a családi emlékezet és az elmúlás témáját járja körül: a legtöbb vers temetések leírásából, azokra való visszaemlékezésekből dolgozik, miközben folyamatos értelmezési háborút folytat a transzcendenssel: nem akar lemondani róla, de megragadni is képtelen, ez a dinamika erős, feszültségteli mondatokban ölt testet:
"próbálod elképzelni, / a domború sírokban fekszik anyád. / Egy férfi nézheti így a terhes nő hasát." és  "az összes élő elhagyott, / és hiába gyászolnál, / alvást színlel előtted minden halott." (Örökbefogadott halott)
"Istennel foglalkozni neked csak olyan, / mintha végigolvasnál egy hirdetést, / amiről már letépték az összes telefonszámot" (temetése)

A könyv szerteágazó, széles spektrumot láttató szövegei, távoli képzettársításai mind egyetlen versben futnak össze, amit személy szerint a kötet legerőteljesebb versének érzek, és amely mintha minden további szöveggel valamilyen motivikus, intertextuális vagy asszociatív kapcsolatban állna. Ez az Anna című vers.

Talán nem túlzás azt állítani, hogy a Tengerlakó - mint a legtöbb első kötet - tétje az identitás megfogalmazhatósága, körülrajzolhatósága, egyfajta öndefiníció keresése. Ennek kérdései az én-tudat két sarokkövén, a testen és a néven keresztül fogalmazódnak meg. És itt elkerülhetetlen a test női megtapasztalására való rákérdezés: ha egy test magába foglal egy másik testet, az megnyitja-e, átrendezi-e az én megtapasztalásának határait?

Az Anna az abortuszról beszél, és ezen a tragikusan női tapasztalaton keresztül az identitás határait keresi. A szöveg több ponton hoz fel és értelmez újra a kötet más pontjain már meglévő motívumokat.

"Azt mondják, mindenkinek jobb lesz így." A mások T/3 hatalmi pozícióból történő agressziója már felbukkant a kötet legelső versében is, ahol "négy férfi" jelenik meg, akiknek "tétlen ereje útjába pont ő került", vagy az Ikerterhesség című vers Bábkészítője, aki "már megcsinálta, / kézbe vette szerveit". A legerősebben mégis a közvetlenül ez előtt álló Döntés előtt kötődik ehhez a vershez. Ez tulajdonképpen az Anna első sorának hypertextjeként is olvasható: a nő teste és benne egy másik test alárendelt a férfi döntésének, aki "azt sem venné észre, hogy / ezek nem kérések. / Kényszerleszállást végző imák." A nőiség mint stigmatizált lét a Légzésgyakorlat című rövid versben talán még erősebben van jelen: a melltartó okozta csíkok, "mint az elítélt rabruhája" Pilinszkyt idézik. Az elítélt fegyenc-léte itt is egzisztenciális alaptapasztalat, de jelen esetben ennek apropóját a testet rabruhaként stigmatizáló csíkok, a nőiesség társadalmi elvárásokba való bepréselése adja.

"Ebben a kórházi ingben is / biztosan meghalt már valaki". A kórház motívumához a halált rendeli több vers is, leglátványosabban talán A Látogatók : "az általatok hozott virág, / talán nem is vizet, hanem a véremet szívja fel a vázából..."

"Mint egy másik felét magába fordító zokni, növekszik lassan a hasa."  Ez a bizarr hasonlat az Örökbe fogadott halott című verset hozza játékba, ahol a sírhant hasonlatává lesz a terhes has:
"Domború sírban fekszik anyád. / Egy férfi nézheti így a terhes nő hasát.", egyszersmind utóbbi versben az anya sírja és a terhesség képeinek egymás mellé helyezése groteszk szimmetriában áll az Anna történéseivel, ahol a terhességet nem a szülés, hanem a halál követi, az élet ívét rövidre zárva.

"Fénymásolt papírról vágják le így a felesleges, / fehéren maradt részeket." A papír motívuma előhozza a másik fő hívószót, a nevet, sőt, azáltal, hogy a papír a test metaforájává válik, annak fő tulajdonsága a név hordozása lesz. A Tengerlakó több verse is dolgozik a név anyagiságával, láthatóan rákattan egy-egy motívumra, szőttest sző belőle:
"összecsukható / szimmetrikus szavak / mint például anya vagy apa" (a lezárható dolgok szimmetriája). Ez a motívum tér vissza felerősödve az Anna című szövegben: "Gyászkoszorúként dobod utána / ezt a két végénél összehajló nevet."

De míg előbbi versben a szimmetria kényszeres-extatikus esztétikája dolgoztatja a szöveget, utóbbiban zárómotívuma lesz egy abortusz-tematikájú versnek, ahol az elnevezés aktusa egy gyászfolyamat zárlataként működik, a helyiérték felerősíti ezt a motívumot, visszahatva és újraenergetizálva az előbbi verset is. Ráadásul felidézi az Anna név feltűnő formai hasonulását a szülők megnevezésével (anya, apa), s ez újra visszavisz minket ahhoz a fent említett bizarr kapcsolathoz, amely a veszteség élményén keresztül az elvesztett gyereket az elvesztett szülőkhöz köti. Ritka teljesítmény egy primer szinten ennyire nehéz témát ekkora intellektuális kifinomultsággal megírni.

Az Anna ugyanakkor újabb jelentést adhat a Tengerlakó címnek is, hiszen az lehet akár a sós vízben lakó magzat is, ezt a Hang asszony egyik sora is megtámogatja: "Kint a tenger magzatvíz-meleg".

Az abortusz testközpontú elbeszélése egyszersmind a kortárs líra más szerzőihez is kapcsolja Izsó Zitát, legkézenfekvőbb Borbély Szilárd A testhez című kötetét megemlíteni, amelyben a költő az abortusz, a nemi erőszak és a holokauszt elbeszéléseit emeli a költészetébe.

A Tengerlakó tehát olyan témához nyúl, olyan női tapasztalásokról beszél, amihez nehéz érvényes nyelvet találni, és abból olyan sokrétű jelentéshálót produkál, aminek a vizsgálatához kevés is egy ilyen cikk terjedelme. Mindez egy első kötetben figyelemreméltó teljesítmény, ráadásul debütálásával rögtön a kortárs költészet egyik legerőteljesebb vonulatához kapcsolódik produktív módon. Mindemellett Izsó egy percig sem lesz Borbély-epigon, nála a testről szóló narratíva nem a felmutatás aktusára koncentrálódik, hanem személyességgel átitatott, értelmezett és reflektált történetté áll össze. Minél mélyebbre merül, annál erősebb esztétikai felhajtóerő lép életbe.

Ugyanakkor a fent taglalt erősségek mellett is van néhány, az olvasást zavaró tényező, amiről egy ilyen szerethető könyv esetében igazságtalan lenne hallgatni. A központozás és a kis- és nagybetűk használata teljesen következetlen: sok versben a cím nagybetűs, és a mondatok is teljesen szabályosak és vannak teljesen kisbetűs, minden központozást nélkülözős szövegek: (ismeretlen katona sírja, közelharc pl.) Aztán vannak ugyanilyen versek, de már nagybetűs címmel. Kisbetűs vers, de központos: (növésben) kisbetűs cím, de a vers szabályos mondatokból: építkezés spanyolban. Természetesen a költészet a szabad telgondolások terepe, és lehet, hogy minden vers megköveteli a maga szabályait, de egy kötetben ez rendetlenségnek és következetlenségnek hat. Arra ösztökélt, hogy lázasan keressek benne valamilyen mögöttes rendszert, de nem találtam semmi ilyesmit.
A szövegek jól szerkesztettek, személyesek és élők, de néha megbicsaklik a nyelv - ha ezt jóindulattal nézzük, mondhatjuk, hogy itt nincs önjáró versgépezet, kiüresedett profizmus, Izsó Zita minden versben mindent újrakezd. De akkor is: burjánzik a sok 'csak', 'pedig', 'vagy' "de ennek ellenére". Nyilván tudatos döntés eredményeképp, de az élőbeszéd-szerűség kedvéért ilyen könnyű kézzel odadobni a tömörséget nem biztos, hogy erény (például a Frissen mázolt és a Kiindulási pont című szövegekben nagyon zavaró).

Mindezekkel a hibákkal vagy következetlenségekkel együtt a Tengerlakó figyelmet érdemlően kiemelkedik a kortárs versdömpingből, néhány nagyon erős vers elviszi a hátán, és ha a szertelen, ihletett képalkotás a jövőben egy fegyelmezettebb, tömörebb nyelvnél is megmarad, van okunk bizakodni.