Udine békés, észak-olasz kisváros macskaköves utakkal és velencei gótikus stílusú épületekkel. A város patinás falait azonban minden év áprilisában különleges plakátok borítják el: az előző években volt már sushit evő Mona Lisa, valamint különös kézjelek, idén azonban egy felhőkarcolóba kapaszkodó óriáspanda képei özönlötték el az épületeket. A távol-keleti filmfesztivál vetítéseit a város legmodernebb építésű mozijában, a Teatro Nuovo Giovanniban tartják, ám az esemény mintha az egész városban jelen lenne. Ugyanis nemcsak a látványos turista mennyiség, hanem az egyes tereken felállított ázsiai képregény- és kimonóvásárok is a fesztivál népszerűségét jelezték.

A Far East Film Festival hangulatán egyszerre érződik az olaszos lazaság (érkezésünkkor, az első napon még nagyban ragasztgatták a dekorációt kívülről a mozi falára, amely épphogy készen lett nyitóestre) valamint a keleti extravagancia (a rajongók a legmerészebb harajuku-girl jelmezekbe öltözve érkeztek a vetítésekre). A város peremén található Teatro Nuovo volt tehát a rendezvény fő helyszíne, amely a vetítéseket, a kávézót, a sajtószobát, valamint a dvd- és könyvvásárt is egy fedél alá hozta. A vetítések reggeltől kezdve késő éjszakáig zajlottak, így mindig volt éppen néznivaló, ha szakadni kezdett kint az eső, ami igen gyakran előfordult az Udinében töltött napok során.

Extravagáns rajongók
 

A fesztivál programja rendszerint két szekcióra oszlik. Az első egy retrospektív sorozat, amely évente különböző téma szerint válogatja az alkotásokat. (Rendszerint egy-egy műfaj, korszak, vagy alkotó életműve az irányadó). Idén e kategória "A legsötétebb évtized" címet viselte, az elnevezés Dél-Kora hatvanas éveire utal Park Chung-hee diktatúrája alatt. Az ekkor készült filmek nyugati közönséghez szinte egyáltalán nem jutottak el, így ezen alkotások többségének az udinei bemutatás volt egyben az európai premier is.

A második szekcióba soroltatnak azok a kortárs filmek, amelyek a versenyszekció keretében is szerepelnek. Ezen alkotások közös jellemzője, hogy a többségében populáris filmek, ezt egyrészt úgy kell érteni, hogy az adott országban nagy kasszasikernek számítottak, másrészt pedig leginkább műfaji filmek (idén a beválogatott filmek között a vígjátékok voltak túlsúlyban). Habár a fesztivál is úgy hirdeti magát, mint az ázsiai populáris film népszerűsítője, az alkotások válogatása során e szempontot viszonylag lazán kezelték, ugyanis számos "művészfilm" is bekerült a programba, melyek személyességükkel és szokatlan hangvételükkel több esetben is az esemény legkellemesebb meglepetései voltak. Ezen beül azonban további csoportokra nem különítették el a programot, így a legkülönbözőbb színvonalú és témájú filmek szerepeltek a versenykategóriában.

A Teatro Nuovo
 

A reakciókat figyelve, valamint a többi mozizóval megvitatva a filmeket, számomra az volt a legérdekesebb jelenség, hogy a négy nap alatt látott alkotások mennyire megosztották a közönséget. Mindvégig olyan érzésem volt, hogy a főként európaiakból álló publikum mint kívülállók, bizonyos alkotások előtt némileg értetlenül téblábolnak. A több filmben is felbukkanó zavarbajtő és túlzó humor vagy a melodramatikus hangvétel az európai közönség számára sok esetben bizarrnak és idegennek hatott. Az ázsiai filmeknek e "mássága" az egész kultúra alapvető különbözőségéből ered, amely több szempontból is nyomot hagy az alkotásokon, legyen szó a karakterek viselkedéséről, a zenehasználatról, a humorról, vagy a narrációs megoldásokról. Mintha az egyes filmek valamennyi fentebb említett aspektus tekintetében a maximumon túlra merészkednének: a zenehasználat erőteljes, szinte tolakodó, az operatőri munka kifogástalan, sok esetben igazi látványmozikkal van dolgunk. A karakterfejlődés esetében a szereplők a felhőtlen boldogságból indulva a szenvedélyek és szenvedések legmélyebb bugyrait járják végig, hogy a végén arra jussanak, történetüket meg kell osztani a nagyvilággal és regényt írnak róla (You are the apple of my eye, Sunny) vagy filmet rendeznek belőle (Romancing in thin air).

Giddens Ko,
a You are the apple of my eye című tajvani film rendezője
Fotó: Varga Zorka

Az önreflexivitás és a metastruktúra így a narráció egyik jellemző fogása, amely esetenként a művek önéletrajzi jellegével áll kapcsolatban (You are the apple of my eye). A filmek eltúlzott eszköztárának e furcsa egyvelege sokszor a legellentétesebb reakciókat váltották ki a közönségből, így a filmek hullámzó színvonalán kívül, azt hiszem, ez is közrejátszott abban, hogy ismerőseimmel az egyes filmek megvitatása után sokszor a legkülönbözőbb véleményekre jutottunk. Az én listám a négy nap legkiemelkedőbb darabjairól alább következik...

Rent-a-cat
Rendezte: Ogigami Naoko, Japán

A japán mozikban 2011 nem volt kimondottan a virágzás éve, két okból sem: egyrészt a március 11-ei földrengés számos filmszínházat tönkretett, másrészt a nagy bevétellel kecsegtető blockbusterek is hiányoztak a kínálatból. A Rent-a-cat című film sem tartozik ebbe a kategóriába, amely humora és bájos főszereplője ellenére a magányról, és a magány leküzdésének lehetséges módjairól szól.

A film főhőse, Sayoko egy tágas házban él egyedül, seregnyi macskával. Legfontosabb emberi kapcsolata a nagymamájához fűződött, aki már nem él, ám ugyanúgy vonzotta magához a doromboló állatokat, mint unokája. Sayoko fő megélhetési forrása, hogy éjszakánként tőzsdézik, ám a vállalkozás, amelyet valóban szívvel űz, egy macskakölcsönző. Délutánonként a folyóparton sétálva, egy kis kocsiban tolva kedvenceit, hangosbemondón keresztül hirdeti a bérbeadás célját: ha magányos az ember, a macska betölti az űrt az életében. Az emberek azonban, akik cicát fogadnának be Sayokótól, egy vizsgálaton esnek át először, a lány ugyanis meglátogatja lakásukat, meghallgatja történetüket, hogy meggyőződjön róla, kedvencei megfelelő helyre kerülnek. E látogatások során az emberi elhagyatottság különböző variációival szembesül.

Rent-a-cat

A film nemcsak alapötletét tekintve (magányos, furcsa lány, aki mások életét tudja csak jobbá tenni, saját magán nem tud segíteni), hanem számos más szempontból is az Amelie csodálatos életét juttathatja eszünkbe, japán miliőbe helyezve. A főszereplő karakterén kívül a többi mellékszereplő bizarrsága, a visszatérő motívumokkal átszőtt, szinte epizodikus szerkezet és az a finom irónia amellyel a tragikus sorsokat is képes humorosnak feltüntetni, szintén Jeanne Pierre Jeunet alkotását idézi fel bennünk. A hasonlóság azonban egyáltalán nem annyira szembetűnő, hogy utánzatnak érezzük, ugyanis a helyszín és a kultúra olyannyira eltér a két filmben, hogy a közös jellemzők inkább csak véletlen egybeesésnek tűnnek.

A Rent-a-cat az egyik legkedvesebb film amelyet az utóbbi egy évben láttam, fesztiválozóként az ember egy szürke esős délelőttre nem is választhatna magának jobbat, mint Ogigami Naoko alkotása.


Song of Silence
Rendezte: Chen Zhuo, Kína

Néhány filmcím Kína 2011-es filmterméséből a teljesség igénye nélkül: Love On Credit, Love in Space, Love Never Dies és Love is Not Blind. A kínai mozi utóbbi évének egyik fő témája a szerelem volt, amelyet abszurd narratívájú történetekbe csomagolva, nagyvárosokban élő, sodródó yuppie-k életén keresztül mutatott be. A XXI. századi életérzéshez olyan operatőri munkát társított, amely modern metropoliszokat sci-fibe illő jelleggel ruházta fel. 2011-ben a kínai filmben a legáltalánosabb tendencia a hollywoodi normákhoz való felzárkózás igénye, így a filmek snitt- és jelenetszámai is egyre gyorsabb ütemet diktálnak a nézőnek.

Mindezen jellemzőkkel ellentétben a Song of Silence, Chen Zhuo első nagyjátékfilmje mintha szándékosan szembemenne a trenddel. A film egy naturalista dráma, ami amatőr szereplőket alkalmaz és a cselekmény nagy részét egy halász faluba helyezi. A gyors ritmus helyett sápadt tájképeket és olyan operatőri munkát kapunk, amely a szituációk kibontásának biztosít prioritást a dinamizmus fokozása helyett.

Song of Silence

A film két lány története: egyikük épphogy a kamaszkor küszöbén, másikuk a felnőttkor kezdetén áll. A cselekmény e két szálat párhuzamosan futtatja, egészen addig, míg a két sors keresztezi egymást, egy férfi apropóján, aki a kislány apja és az idősebb lány szeretője. A tizenkét éves Jing egy távoli faluban él rokonaival. A kislány három okból is teljesen elszigetelten él: a falu földrajzi elszeparáltsága, a szüleivel való kapcsolat hiánya, valamint a legsúlyosabb probléma; a süketsége által. A nagyvárosban élő, rockénekes ambíciókkal rendelkező Ming élete ennek ellentéte: állandó harc és konfrontáció, folytonos zene, zaj és tömeg. A rendező egyszerre von kontrasztot és egyenlőségjelet a két szereplő közé, akik, akármennyire is különbözik az életük, ugyanúgy az egzisztenciális elhagyatottsággal küzdenek.

Amikor Jing falujában egy incesztus bűnével súlyosbított tragédia történik, a kislányt apjához küldik lakni, a férfi ezalatt magához veszi Minget is, aki teherbe esett tőle. A két lány története itt kapcsolódik össze, és a kezdeti összeférhetetlenségükből lassan barátság alakul. A karakterek az együtt töltött idő során jönnek rá magányuk valódi mibenlétére, amely mindkettejüket az önvizsgálat felé tereli – így lesznek képesek arra, hogy leküzdjék az egymás iránti alapvető ellenszenvüket.

A Song of Silence az elfojtott feszültségek filmje, amely az emberi kapcsolatok felszíne alatt rejlő nyugtalanságot veszi célba. Egy ilyen mű esetében a hitelesség nagyban a színészek teljesítményétől és a karakterrajztól függ, ám mindkét szempontból maradandót alkotott a rendező. Könnyű út lett volna olyan sztereotípiák felé hajlani, mint a kamaszkori lázadó, vagy a szeretet nélküli karrierista apa figurája, ám a film mindezeket a csapdákat kikerülte, és a legfontosabb szerepek megformálását két olyan amatőr színésznőre bízta, akiknek ez volt az első filmjük. Yaning Ying, aki Jinget alaktítja, bár egy szót nem beszél a film alatt, tökéletesen érzékelteti a 12 éves lány önmagába forduló duzzogását, valamint azt a furcsa infantilizmust, amely elszigeteltsége és a kortársaival való közösség hiánya nyomán alakult ki benne.

A Song of Silence első ránézésre egy család történetéről és a társtalanság privát poklairól szól, ám ahogy a rendező Chen Zhuo felhívja rá a figyelmet, e történet mögött a mai kínai társadalom metaforája húzódik meg. A rendező szavaival élve: "A film egy kompromisszum aközött, ahogyan érzékelem a kínai társadalmat és amilyennek szeretném látni."


Sunny
Rendezte: Kang Hyung – Chul, Dél Korea

Dél-Korea jó évet tudhat magának a mozijegy eladások tekintetében, ugyanis 2006 óta nem sorakoztak ennyien a jegypénztáraknál. Két hatalmas sikerű hazai blockbustert is kitermeltek 2011-ben, az egyik a The Front Line című háborús dráma, a másik a Sunny.

A film címe a 80-as évek népszerű slágerére utal, amelyről koreai iskoláslányok csoportja elnevezte hét tagú bandájukat. A film egy visszaemlékezés története, amely a jelenből indul: Na-Mi férjétől elidegenedett, kamaszlányát nevelő háziasszony, aki egy nap a kórházban tett látogatása során régi barátnőjébe botlik, aki egykor a banda vezére, és a gimnáziumban az első barátnője volt. Amikor Na-Mi meglátogatja a nőt, kiderül, barátnője rákos, és csupán néhány hónapja van hátra, így arra kéri Na-Mit kerítse elő a csapat régi tagjait, hogy még egyszer láthassa őket. Ahogy egyenként nyomára bukkannak a néhai bandatagoknak, úgy idéződnek fel a középiskolás emlékek a tarka flashbackeken keresztül, amelyek hét nyughatatlan lány szövetségét tárják elénk, egészen addig a végzetes balesetig, amely után feloszlott az összetartó társaság.

Sunny

A Sunny hét főszereplője azonban nem szokásos szende iskoláslány, ugyanis, ha becsületük megvédése a tét, verekszenek és káromkodnak, valamint a durván megalázzák a másikat. Ennek megfelelően a film sem olyan, mint egy kamaszlányoknak szóló átlagos tinifilm. Vígjátéknak túl drámai, tinifilmnek túl mocskos szájú, női melodrámának túlságosan durva. Ám a műfajok e különös elegyének köszönhetően lesz a történet több, mint érzelgős nosztalgiázás, hiszen nem húny szemet a kamaszévek kegyetlenségei fölött.

A film flashback részei ugyanakkor a 80-as évek Dél-Koreájának korrajzát mutatják be, ahová az amerikai slágerek és a nyugati márkák már kezdenek beáramlani, de még látunk koreai népünnepélyt egy iskolai rendezvényen, valamint történelmi fontosságú utcai összecsapást is (Gwanju Democratization Movement), amely egyben a film egyik legjobban sikerült jelenete is . Az összecsapás során a hadsereg és a tiltakozók közti harcba belekeveredik a két rivális csajbanda, a verekedő tömeggel egybeolvadva péppé verik egymást a rivális tagok, erőteljes karikatúráját adva ezzel az országban zajló politikai erőszaknak.

Sunny

Annak ellenére, hogy inkább a fiatalkori élményeken van a hangsúly, a flashback, valamint a jelenben játszódó jelenetek jó ritmusban váltják egymást, és remekül támogatják egymást a karakterábrázolás esetében. A rendező okos választása volt, hogy a két idősík nem képvisel külön egy-egy műfajt, ahogy az gyakran lenni szokott külön idősíkokkal dolgozó filmek esetében, hanem mindkét szálon megtalálható a humor és a dráma egyszerre. A szélsőséges pillanatok úgy következnek egymásra, hogy közben megtartják e kevert hangnemet, amely miatt a film ellenáll a könnyű bekategorizálásnak. Ironikus túlzásaival, meghökkentő jeleneteivel a rendező egyszerre rajzol karikatúrát a kamaszkor - felnőtt fejjel cseppet sem olyan vészesnek tűnő - szenvedéseiről, és állít neki nosztalgikus emléket. Mindezen tulajdonságoknak köszönhetően a Sunny egy olyan friss előadásmóddal tálalt, szórakoztató alkotás, amely megérdemelten lett a fesztivál nyitófilmje.

A FEFF forgataga
Fotó: Varga Zorka