Oskar Herman: Ona / Ő (1955)

Miroslav Slavko Madjer
A DOLGOK BESZÉDE

Ha beszélni lehetne
a széllel mely az utcán s a fák lombkoronái fölött a tóig
      és a tengerig suhan
a holddal vagy a gőgös jegenyékkel a levegővel felhővel
      sötéttel
vagy a csunya lánnyal aki a padon ül magánosan
      az életről
a konflislóval az utcán mely nem emlékszik semmire sem
vagy a néhai ifjakkal kiket a parkban temettek el
immár hét esztendeje halottak kívül mindenen
ha beszélni lehetne a kandeláberrel amely bizonyára nem
      gondolkodik
a füvekkel amelyek a túlvilágról valók alighanem
s a régiségbolt kirakatával amely előtt hosszan
      bámészan állnak
igézetében az ódon leplezetlen összevisszaságnak
s a fasorral a két sor gesztenyével
mely elhagyatva ásít
pedig élet piheg illatot lehellő mindenekben
gyönyörű szomorú és mérhetetlen
ha beszélni lehetne egyszer éjjel
a betegekkel a koldusokkal az egyedülvalókkal
kiket szomorú kényszer űz beomlott éveken átal

ha beszélni lehetne
a vizei roppant mélyét hömpölygető folyóval
halaival kiherélt kagylóival
a fájdalmában acéltagjai gyötrelmében görcsbe rándult hiddal
a szelíd fűzfákkal ha beszélni lehetne
melyekről gyöngéd szóval szólnak a költők
a remegő nyírfákkal amelyek érzékeinket összekuszálják
mit mondanának a folyók a haraggal iramlók
mit mondana a nyomorék híd
mit mondanának a nagy halak mit dadognának a nyálkás kagylók
mily jósigét a bölcs füzek mit suttognának a nyírfák
      magányuk titkairól

ha megszólalhatnának a dolgok egyedüllétük neszeik nyelvén

nem halljuk bár sejteni sejtjük őket
rejtett gyökereiből az éj kitüremlene
belelátnánk a dolgok rejtelmes üregeibe
az érzékek bizonytalan hálójából létünk kiszabadulna
átformálnánk a dolgokat magunkban
s belénkforrnának ők ajakkal ízlelhetőn kézzel tapinthatóan

induljunk hát az éjszakába ne vakítson az idegek mélyi
      szorongás
magány nyavalyája ne rázzon éjfélkor ne verjen szemek
      jajgatása
s dolgok lelke irgalmatlan az éjbe van ásva
szó amelyre néma az ember nyelve
némaság ősze nincs mód szabadulásra
veszett homály mely nem vezet semerre

(1955 / Lator László fordítása)
 

Sáfrány Imre: Párizsi önarckép (1955)

Fehér Ferenc
BÁCSKAI TÁJKÉP

Tarlók közt szikrázó betonút,
beleszalad a nyárba.
Kétoldalt elhagyott asszonyok,
egy-egy hókarú nyárfa.

Úton kisfiú mendegél,
mezítelen a lába,
Föntről, az égből épp olyan,
mintha egy helyben állna.

(1955)