A készülő, lassan befejeződő regény azokról a családokról szól (egy család történetén keresztül), akik a 19. század végén, elsősorban nem kalandvágyból, inkább pénzgyűjtési szándékkal Amerikába költöztek, hogy aztán megadva magukat az idő múlásával adódó kényszereknek, gyötrelmes keserűséggel lemondjanak a vágyva vágyott hazatérésről. Oravecz saját családjának történetén keresztül jutott el a témához: nagyszülei azon kevés kivándorló közé tartoztak, akiknek sikerült a hazatérés. A haza, az idegen föld, az elvándorlás, a hazatérés topográfiája nem először válnak fontossá Oravecz művészetében: tematikusan a Halászóember című verses "parasztregényben" foglalkozott először szülőfaluja, Szajla történetével, ezt követően pedig a klasszikus regényformára átnyergelve írta meg az Ondrok gödre című könyvét, amely ugyanazt az anyagot egy igen eltérő poétikai eljárással rendezte el, immár valódi regénnyé. Szorosan összekapcsolódik hát az előző, 2007-ben megjelent regénnyel az újabb, a Kaliforniai fürj: most egy idegen világban, másfajta éghajlattól, kultúrától, nyelvtől övezve kell – nem kisebb és nem nagyobb feladat – megtalálni az otthont, vagy legalább: az otthonosságot.

A szerző tanúbizonyságát adta annak, hogy akár a legapróbb részletek is milyen hevesen érdeklik és lázba hozzák prózaíróként: legtöbbet nem is a poétikai-regénytechnikai eljárásokról beszélt (amelyekre Károlyi Csaba nagyon kíváncsi lett volna, de Oravecz ügyesen cselezve kikerülte ezeket a kérdéseket), hanem az úgynevezett epikai hitelt (ez a szó egyébként nem hangzott el a beszélgetésen) megteremtő történeti háttérről. Az Osztrák-Magyar Monarchiából való kivándorlásról, a kivándorlók (vagy, ahogy Oravecz helyesbít: szándékuk szerint vendégmunkások) nehézségeiről, az átmenetinek tekintett állapot sorssá válásáról, és főleg: a gyárakról és az olajfúrásról meg a kaliforniai tájról. Hogy milyen embertelenül nehéz lehetett a családtól egy kontinensnyi távolságban parasztként úgy dolgozni a bányában, gyárban, hogy még a figyelmeztető táblákat sem tudják elolvasni, hiszen mindek is akartak volna megtanulni angolul, amikor az egész csak ideiglenes – nehezen elképzelhető. (Ebből aztán mélyen tragikomikus helyzetek adódtak, ha a család is kitelepült: például amikor a szülők és a gyerekeik nem beszélnek közös nyelvet.)

A beszélgetésből egyértelműen körvonalazható Oravecz Imre írói szándéka: egyfelől emléket akar állítani a kivándoroltaknak, a kivándorlók tipikus helyzeteit írja meg, döntéseik, kínjaik, örömeik is tipikusak tehát (arra a kérdésre, hogy saját nagyszüleivel ellentétben a regénybeli család miért nem tér haza, azt válaszolta, hogy azért, mert ez volt a jellemző, a kint maradás). Így összekapcsolódik a magyar kivándorlások történetének egyik fejezete a nagy amerikai álommal való szembesüléssel, a történelmi távolságból pedig viszonylag könnyen (értsd: kevés aktuálpolitikai feszültséggel) artikulálhatóvá válnak olyan fogalmak, mint haza, hazaszeretet, honvágy stb. A szereplők tipikus jellegét a másik oldalról azonban árnyalni látszik több olyan tényező, amelyek meg kifejezetten az Árvai család egyediségét emelik ki: például, hogy sikeresek, a szülők felismerik a nyelv elsajátításának szükségességét: az író leginkább a saját elképzeléseinek megfelelően alakította hősei jellemét.

Oravecz művének befogadása nem először kettős természetű: a hosszan elnyúló, folyóiratokban való töredékes közlés miatt a darabonként megismert szöveghalmaz többször eltér a könyvformátumban megjelent verziótól. A kötetkompozíció lényegességétől eltekintve is: apró szövegváltoztatások, a címmel és az alcímmel való játék, de főleg a sokszoros újraírás miatt lesznek "csúszások" a folyóiratokban régóta jelentkező fejezetek és a karácsonyra megjelenő könyv fejezetei között. A szerző fogyókúrára fogja művét: a következő, utolsó újraolvasás után a harmadát-ötödét tervezi kihúzni.

Erről a végleges változatában még nem létező, töredékesen ismerhető regényről – milyen határtalan optimizmus ez, hogy a készülő regényt is kritikátlanul regénynek nevezzük, mintha csak ki kéne tömni a műfaj zacskóját történetvattával, szereplőronggyal – szóval erről a még nem is létező regényről beszélni nem kimondottan egyszerű. Károlyi Csaba mégis próbálta az Ondrok gödréhez hasonlítani: ekkor úgy tűnt, mintha Oravecz nem is egymáshoz tartozó regényeket írna. Ez a még nem is létező teljes szöveg olvashatatlanságából fakadt, meg a szerző bájos naivságából: határozottan véletlen egybeesésnek nyilvánította például, hogy egy regényen belül apának és fiúnak ugyanúgy levágják a hüvelykujját (az egyik álombéli, a másik háborús sérülés), mire a kérdező már-már felháborodva préselte ki magából: "ne haragudj, te vagy az író, te csináltad!" Amikor pedig a testiség ábrázolását hiányolta az Ondrok gödréhez képest, már-már dühösen méltatlankodott, amiért egy fiatal pár egy sivatagi tóban végül szexmentesen fürdőzik. Oravecz megnyugtatta: a regényben van testiség, még szerelmeskedésről is olvashatunk, ellenben feltette a kérdést: "Jártál már sivatagban?" Majd lecsapta: "Ott nincs szex!" ("Este sem?" "Este sincs") Hát így.

A "Miért fürj?" kérdésre pedig csavarosan egyszerű a válasz: a kaliforniai fürj éneke Oravecz elmondása szerint egyszerre szomorítja el és vidítja föl a lelket, amolyan édesbús, mondhatni, nekünk, magyaroknak találták ki. Igen ám, de ehhez a magyarázathoz azt is hozzátette lopva, hogy – miközben a fürj énekének dallamát a regény írása közben végig "hallotta" – egy közelmúltbéli amerikai utazás során rádöbbent: nem is úgy énekel ez a madár, mint ahogy ő emlékeiben őrizte. Talán ennek tudatában érdemes a meg-megjelenő részleteket, és majd magát a regényt is olvasnunk: a klasszikus regényformát semmilyen oldalról nem bolygató nagy családtörténeti elbeszélés mélyrétege bizony rejthet az emlékezet, az idő, a haza vonatkozásában finom csemegéket.

Fotó: Radics Péter