Míg a meghívott előadók többsége megmaradt a saját művészeti ágán belül, Radnóti Sándor esztéta bevezető előadásában inkább elméleti oldalról közelítette meg művészet és politika viszonyát, saját bevallása szerint húsz percben foglalva össze egy féléves kurzus anyagát. Ennyi idő alatt persze csak az alapfogalmakat lehetett tisztázni: mit értünk politikán, politikai filozófián és politikai teológián, hallhattunk funkcionális művészetről, a művészet autonómiaigényéről és e két törekvés állandó libikókájáról. Kevesebb idő jutott a napjainkban az irodalmi viták középpontjába került politikai költészetre – holott éppen Radnóti Sándor és Bán Zoltán András Élet és Irodalomban közzétett levélváltása indította el ezt a vitát. Annyit azonban megtudhattunk: annak ellenére, hogy a rendszerváltás után hamar "büdössé vált a politika", és továbbra is "a privát élet tűnt az erény és a jó élet helyszínének", mégsem mondhatjuk, hogy nem születtek politikai költemények. Az elmúlt húsz évből össze lehet gyűjteni egy jelentős kötetet ezekből a versekből, és a figyelmes olvasó felfedezheti, hogy például Kemény István és Térey János költészetében a mostani politikai verseknek megvannak az előzményei. Másrészt érdekes, hogy egy évtizedekkel korábban írt vers, az Egy mondat a zsarnokságról, milyen hihetetlen módon aktualizálódott, és mennyi új verset inspirál.

Az elméleti alapozás után egy teljesen más jellegű előadás következett. Hajdú D. András fotós (hangsúlyozta, hogy nem tartja magát fotóművésznek) a West Balkán-tragédiáról készült fotósorozatát elemezte. Előbb azonban egy másik, Szíriában készült fotósorozaton tesztelhettük, hogyha 3-4 másodperces időközökkel (internetezés közben átlagban ennyi időt szánunk ugyanis egy képre) vetítenek nekünk tizenkét képet, hány marad meg az emlékezetünkben, és melyek. Igen, pont azok, amelyeket a legszívesebben elfelejtenénk. A saját képekre áttérve: azokat a fotókat gondolta a legsikerültebbnek, amelyeket a tragédia másnapján, a gyászolókról készített. Ezekkel kapcsolatban jogi és etikai dilemmákat is felvetett: egy jogszabálytervezet szerint ugyanis a fotósnak nemcsak utólag, a közléshez, hanem előre, már a fotózáshoz is engedélyt kellene kérnie a képen szereplőktől, olyan esetekben is, amikor jelenleg nem kell (pl. nyilvános rendezvényeken). Ilyen helyzetben spontán pillanatfelvételeket készíteni szinte lehetetlen. De a politika más módon is reagált már a munkájára: előfordult, hogy eljárást indítottak a képein szereplő, téli tüzelőt gyűjtő, nyomorgó riportalanyai ellen.

Ha csak ebből a konferenciából és a Tasnádi István drámaírótól hallottakból indulnánk ki, azt hihetnénk, hogy ma Magyarországon a színház a legpolitikusabb, a társadalmi problémákat leginkább tematizáló művészeti ág. És lehet, hogy így is van. Legalábbis (még) vannak olyan színházak ma Magyarországon, amelyekre ez igaz. Tasnádi beszélt arról, hogy jómaga a ’80-as évek színházi viszonyai közt szocializálódott, akkorra már kialakult egy finom játék az alkotók és a cenzúra között, hogy mit lehet és mit nem, hol lehet és hol nem (mondjuk Kaposváron igen, Budapesten nem). Aztán a ’90-es években, amikor már lehetett volna, bár egyre több kortárs szerző került a repertoárra, valamiért mégsem jelent meg a direkt közélet a színpadon, működött a "büdös a politika" érzés. Komoly változás a kétezres évek elején történt. Példaként Mohácsi János kaposvári rendezéseit és a Krétakör Hazámhazám című előadását említette, amit akkoriban a szakma is döbbenten fogadott, mégis elkezdődött valami, aminek az eredményeképpen ma már természetessé vált, hogy a közéleti témáknak a színpadon is helye van. Érdekes fejleményként említette, hogy bár ez a megközelítés inkább a nagyvárosi, baloldalinak és liberálisnak mondott színházat jellemzi, de nyomokban a másik oldalon is megjelent már a közéletiség igénye, erre lehet példa Kerényi Imre soproni "kordonos" Hamletje, amelyben a 2006-os eseményeket emelte be a klasszikus dráma előadásába a rendező. És ha már West Balkán, megemlítette az általa írt és a Bárka Színházban játszott East Balkánt, amelyben a dokumentumszínház eszközeit is felhasználva reagáltak az alkotók az ott történtekre.

A bölcsész hallgatóság számára első hallásra valószínűleg Fehér Bori építész előadása tűnt a leginkább ismeretlen területnek. De a gazdasági, ökológiai és szociológiai szempontokat figyelembe vevő tervezés fontosságát néhány egyszerű, mindenki számára könnyen átlátható példával világította meg. Mert ha milliárdnyi ember nem jut villamos áramhoz, akkor minden, napenergiával működő, egyszerű és könnyen előállítható világító eszköz kincset ér. És ha a ruandai nők a helyben termő banánlevelekből környezetbarát intim betéteket készíthetnek, ezzel nem csak munkához jutnak, de sok millió nőtársuk életét is könnyebbé tehetik. A lényeg minden esetben az, hogy kis anyagi ráfordítással, környezetbarát módon nagy hatást lehessen elérni. Ehhez azonban jelentős szellemi potenciál is szükségeltetik. Ebben nálunk sem lenne hiány, és tervek is születnek (elvégezték például egy veszprémi, nagyon leromlott és elgettósodott toronyház újratervezését, a tervek azonban csak igen kis részükben valósulhattak meg).

Végül egy képzőművészeti esettanulmányt hallhattunk: Oltai Kata, a Ludwig Múzeum volt kurátora, Ujj Zsuzsi egy, még a nyolcvanas években készített fotósorozatáról beszélt. A klasszikus női aktábrázolásoktól igencsak eltérő, fehérre festett, fekete vonalakkal csontvázszerűvé alakított, a nemi jelleget elmosó fényképek kapcsán a női identitással foglalkozó művészet hazai megkésettségéről is szó esett. És arról, hogy a hazai mainstreambe nem illeszkedő alkotók sokszor csak külföldi sikereik után kerülnek be az itthoni képzőművészeti köztudatba, lehet, hogy így lesz Ujj Zsuzsival is.

Az előadásokat követően sor került még egy kerekasztal-beszélgetésre is, Seregi Tamás moderálásával. Itt hangzott el a kérdés, hogy van-e ideális távolság művészet és politika között? Radnóti Sándor szerint valamekkora távolság kell, hogy legyen, mert különben már politikai pornográfiáról beszélhetünk. Tasnádi István szerint a közelmúlt mutatott példát politika és művészet teljes összekapcsolódására: az Új Színház ügyét. És ilyen példa lehetett volna Csurka István tervezett drámája Gyurcsány Ferencről. Ez utóbbira mint drámaíró, Tasnádi még kíváncsi is lett volna.

Abban valamennyi hozzászóló egyetértett, hogy olyan korszakban élünk, amikor különböző okokból (a jóléti kapitalizmus vége, környezeti, ökológiai kihívások, a politikai megosztottság stb.) a művészet már nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy ne reagáljon a valóságra, mert érdektelenné válik. Azzal viszont számolnia kell, hogy a politikai hatalom sosem fog örülni, ha az általa is generált problémákat a művészet a "képébe nyomja", és ha nem cenzúrával, akkor finomabb módszerekkel próbálja ezt korlátok közé szorítani.

Művészet és társadalmi felelősségvállalás
Konferencia az ELTE BTK Esztétika Tanszékének szervezésében
2012. május 7.