Mihály: így hangzik, röviden és tömören Sarkantyu Illés projektjének címe. Hogy ez a gyakori keresztnév a művész korán elhunyt apját idézi, csak a kitartó, alapos látogató számára derülhet ki. Sarkantyu ugyanis nem ad kulcsot a kiállítás értelmezéséhez, a közönségre bízza az általa összegyűjtött nyomok rendszerezését és az összefüggések elemzését: nem csupán passzív, szemlélő szerepet szán a nézőknek, hanem interpretációs lehetőségekben, kérdésfelvetésekben gazdag leletanyagot nyújt mindazok számára, akik hajlandóak elindulni az egybegyűjtött emléktöredékek útján.

A fiatalon elhunyt, alig ismert Mihály nyomait kereső szerteágazó kutatás kiindulópontja egy fotó, amelyre a művész az apja után hátramaradt iratok, emlékek között talált rá. A fénykép nemigen tekinthető portrénak: akció közben mutatja Mihályt, s épp a fiatal férfi arca látszódik a legkevésbé, mivel vonásait a sisak árnyéka nagyrészt elfedi. Amit kivehetünk arckifejezéséből, szinte semmit nem árul el a fotóalany személyiségéről, érzelmeiről: nem olvashatjuk ki belőle sem a meglepettség, sem az ijedtség, sem egyéb reakció nyomait. Hogy mégis e pillanatfelvétel késztette Sarkanytu Illést e magántörténelmi kutatásra, bizonyára annak tudható be, hogy a kép apja egy meghatározó életszakaszának lenyomata. Olyan különleges, ellentmondásos időszak emléke, amelyet a baráti összetartás, a bajtársiasság és a katonai kiképzés lélekölő körülményeinek kettőssége jellemzett. Ennek fényében a kiállítás két, katonaéletéből vett momentum dialógusára épül: a zuhanó alak fotójára, és a szerelmi bánat miatt magát főbe lövő katonatárs és barát történetére.

A kiállítás legfőbb viszonyítási pontját képező, ismeretlen fotós által készített fénykép Robert Capa A milicista halála című világhírű felvételét idézi. Bár a hátradőlő katona motívuma itt nem kötődik semmiféle tragikus eseményhez – csupán egy terepgyakorlat emlékét látjuk, egy egyszerű, drámai következmények nélküli esést –, az egyensúlyvesztett, sebezhető, az elkerülhetetlen zuhanásnak kiszolgáltatott fiatal férfi látványa mégis a veszély érzetét kelti, rosszat sejtet.

A művész egy kilenc felvételből álló fotósorozat formájában dolgozta fel a fényképet, külön-külön kiemelve annak bizonyos részleteit. Az általa készített parafrázisok ugyanannyira tekinthetők de-konstrukciónak, a kép alkotóelemeire való bontásának, mint re-konstrukciónak, azaz az esemény gondos, pontos újrafogalmazásának. Az immár zömében színes, ám az eredetihez rendkívül hűen kivitelezett képeken újból megjelenik a kötéllel szorosan átkötött férfitest, a laza talajon elcsúszó bakancs, a megfeszülő kar, vagy a zseb szövete alatt kidomborodó cigarettadoboz. Két részlet azonban látványosan eltér az ősfotótól: a puska és a sisak. A személytelen, szinte fenyegető tárgyak semleges háttér előtt jelennek meg, mintha Sarkantyu elválasztotta volna fotós, művészettörténész apjának alakját e két idegen motívumtól. A sisak árnyéka immár üres, fehér felületre vetül, jelezve, hogy a rekonstrukciós kísérlet elérte korlátait.

Az ízeire szedett, egyben újjáélesztett fotón túl Sarkantyu apja életének mintegy magánnyomozójává válva mélyreható kutatást végzett, és csaknem tudományos igényű helyszínelést tartott: összegyűjtötte a megmaradt tárgyi emlékeket, az idézőjelben vett bizonyítékokat; légi felvételeket keresett a Rezi hadgyakorlóterepről; visszatért a "tett" helyszínére, hogy felkutassa a nyomokat és megismerje a hely szellemét; felvette a tanúk vallomását; kikérte egy orvos szakvéleményét, sőt a rekonstrukció és a feltárás körülményeit is gondosan dokumentálta. A Mihály testhelyzetét leképező vektoriális ábra egyaránt emlékeztet absztrakt térstruktúrákra és a modern nyomozási módszerek által alkalmazott sémákra.

A dokumentumfilmet idéző videofelvétellel a kiállítás drámai fordulatot vesz. Bár a két fókuszpont között nincs szoros összefüggés, az öngyilkos Zoli felkavaró története, az érthetetlen, felfoghatatlan tett különös megvilágításba helyezi a kiállításon szereplő többi tárgyat is: a tragédia árnyéka a táborból vett életképekre, a dohányzó, pihenő katonákra is rávetül.
 

Egy másik videón reggeli tornájukat végző sorkatonák alig kivehető sziluettje jelenik meg: e mozgó árnyképek a kiállítás egyik legfőbb problematikáját, az észlelés és az értelmezés határainak kérdését sűrítik magukba. A tárlat egyszerre roppant pontos, és igencsak talányos felépítésére jellemző, hogy a művész által prezentált kirakós játék megfejtéséhez szükséges legfontosabb elemet a kiállítás szó szerinti és idézőjelben vett leghomályosabb komponensében rejtette el: az itt szereplő, stáblistára emlékeztető névsorban látható egyedül – elhunyt vagy még elő társai mellett – Sarkantyu Mihály teljes neve. (A videó ugyanakkor a pécsi Vasváry-Ház kiállításán nem szerepel!)

Bizonytalan, hogy ennyi év után mennyire lehet sikeres egy ilyen vállalkozás. Kérdéses például, hogy Sarkantyu Illés a kiindulópontként szolgáló éles, részletekben gazdag fénykép kisajátításával valóban magáévá tudta-e tenni a felvételt, és hogy közelebb tudott-e kerülni a rajta szereplő személyhez. Az információgyűjtés vegyes eredményeket hozott: bár számos kulcsfontosságú ereklye gazdagítja az összegyűjtött anyagot, a katonai táborban tett látogatás nem árult el szinte semmit az ott lezajlott eseményekről, hiszen a gyakorlóterep nincs többé, csupán rozsdás vasdarabok és kerítések jelzik egykori létezését. A régi padok betonmaradványai úgy állnak egymás mellett az elhagyatott helyszínen, mint a temetőben a sírkövek, némán őrizve a múlt emlékét.

Szó sincs itt azonban kudarcról. Sarkantyu Illés mélységesen személyes kérdéseket felvető vizsgálati témájának távolságtartó, tudományos megközelítése nyilvánvalóan nem valamiféle "igazság" keresését szolgálja: a pontos rekonstrukció folyamata magát a megemlékezést tette lehetővé, a több hónapos kutatómunka a negyvenéves múlt felelevenítésének, jelenné tételének eszközévé vált.

Sarkantyu Illés Mihály című kiállítása a pécsi Vasváry-házban tekinthető meg 2012. május 18-ig.