Vannak ilyen évek – mint a fekete lyuk: minden fény eltűnik bennük. '55-re nehéz lett a létezés: a pénz nem elég, nemhogy tervekhez, a napi élethez is alig. Apám sovány segédkutatói bére is épp csak fedezi a lakást és a család etetését, még úgy is, hogy a rokonság rendre küldi a csomagokat. Anyám csak igen szegényes vacsorákat tud feltálalni a nagy ebédlőasztalra. És ő még spórolni akart!

De lakni, együtt lakni, családozni jó, így is, az úriasszonyéktól leválasztatlanul. Anyámnak nagy boldogság otthon lenni: a szobát széles pászmákban mosó fényben leülni a nagyasztalhoz, érezni a nyitott erkélyajtók keltette huzatot, jó benézni a babához az ötszögű belső szobába, aztán szépen visszahajtani rá a kétszárnyú ajtót, hadd szuszogjon békében tovább. Apámnak nagy boldogság hazaérni: az ajtó előtt kulccsal a kézben megállva hallgatni a konyhai neszezést, majd benyitva anyám csókja, vagy – egyre többször, ahogy a terhessége előrehalad – a kiengesztelést sóvárgó durcássága. Jó tudni, hogy mindkettőnek ő a felelőse. Ahogy leszáll a 61-esről, már gyorsítja a lépteit, az orgonabokrok övezte kis kápolnát elhagyva befordul a sarkon, és szemben, az utca koronájaként ott a hatalmas sarokház, betölti a látóteret, hívja őt, mint az ölelés, tompaszögben szétnyíló szárnyaival. 
 

A Győri úti ház - a bekarikázott ablakban anyám integet (Buda, 1955)

A ház néhány II. világháborús belövést leszámítva még szinte épen őrzi a Kós Károly tulipános vakolatmotívumait: öt emelet hosszan futnak le az ablakok mentén, mint egy óriás rajzolta kifestőminta. A faragott kapu megsötétedett fájával, hat vascirádás rozettaszemével, a nagy rézkilincs ismerős csikordulásával várja őt haza, a lépcsőház hűvösében majdnem sértetlenül pompázik a mélybordó márványburkolat. Még a lift is szépséges: vagy tíz személyt elbíró, hatalmas szekrény, alig megkopott mahagónifából. Akár egy gyóntatófülke – de odabent csak magát láthatja az ember sokszorosra megsokszorozódva a metszett velencei tükrökben. Az elegáns felvonó különben folyton elromlik, ilyenkor apám, a családi teher hordozója a lépcsőn cipeli fel a sufniból a negyedikre – plusz félemelet – a tüzelőt, a brikettet és az udvaron baltával felhasogatott fát a fején egyensúlyozott nyolcvanliteres mosófazékban. Ha két emelet közt akad el a lift, mielőtt kimászik, még ki is kell adogatnia a szénszemeket meg a fahasábokat azon a keskeny résen, ami a lift és a következő emelet plafonja közt maradt. Amikor harminc év múlva végül mégis kitatarozzák a házat, a szép liftszekrényt csak úgy kihajítják a sitt tetejére, az ember szíve majd’ megszakad, hogy nem lehet felvinni a lakásba, hogy nem lehet sehova se eltenni, hogy megmaradjon.

Anyám a még ép déli erkélyen Andreával (Buda, Győri út 12., 1955)

Apám a környékbe lesz szerelmes: egy életen át járja Buda lejtőit, előbb velünk, aztán anyámmal, vagy csak úgy magában, a maga örömére. Anyám meg beleszeret ugyanannak a távlati látványába: a panorámába. A konyhai munkából feltekintve a Várra lát, a palota bezöldült kupolájára, a sétány falára, a Mátyás mázas tornyára. A nagyszobában napestig elálldogál a széles ablakfülkében, lesve a hegyek fölött változó eget, vagy az erkélyek valamelyikén ücsörög, lábával ringatva a babakocsit. Megszereti a közeli szép parkokat is, a gondozott virágágyak alacsony kavicsbeton szegélyét, a nagylombú gesztenyefákat, a játszótér pirosra festett vascsöveit és a padokat, amiken el lehet nyalni egy fagylaltot, míg a baba alszik a mélykocsiban. De délután már beűzik innen a kirajzó kutyák és a nyílt titkokat egymás közt suttogva csereberélő nők.
 

A Csörsz utca park, a kerítésen túl a TF-pálya (Buda, 1955)

Ez a suttogás felér egy illegális rádióadással, ez a második nyilvánosság. A parkba járó kis- és nagymamáktól tudja meg azt is, hogy kedvenc cukrászdájának tulajdonosa, a szigorú-bajszos szikár Straub úr a háborúban nyilas volt, amiért ült is, de nem végezték ki, mert nem csinált semmit, és hogy a házbeli Juliska néniék megnevezhetetlen tekintélyének az az oka, hogy ők mint "megfigyelők" kapták azt az udvari lakást.  

Anyám a Csörsz parkban Andreával (Buda, 1955)

Anyám e hírek hallatán még jobban siet behúzni maga mögött a lakásajtót: otthon valamiféle teljes biztonság illúziójába burkolózva lehet bámulni a billegő fényt a kórházkert lombjai közt vagy a hegygerincen a házárnyakról égbe induló füstcsíkokat – ez is mind a gyerekrajzokhoz hasonlatos, mint a ház frontján a tulipánok. Ha az úriasszony leheletfinom kopogása fel nem ébreszti, hazatérő apám is itt találja az ablak előtt, ebbe a tág levegőjű perspektívába belebódulva.

De a dolgok egyáltalán nem mutatnak hasonló tágas perspektívát: szűkül az élet tere, nyomja őket a bérplafon és az ellátatlanság, nincs elég vitamindús zöld a gyereknek, nincs elég hely a következőnek, nincs  elég pénz a leválasztásra. A kényelmetlenségek elkerülése végett már több konyhai és fürdőszobai funkció (először mindenféle hámozás-szeletelés, majd a fogmosás, a vízforralás és apám borotválkozása is) áttevődik a nagyszobába. A gyerekszobának kinevezett ötszögűbe pedig, hiába tolták oda a hatalmas ruhásszekrényt a társbérlő lakrészével összekötő szárnyasajtó elé, minden hang áthallatszik: a szomszéd lányka futkározása, a negédesen feddő anyai szavak, a Hollós Ilona szép szopránjának cirádái, az elárvult úriasszony vágyaiból kikelve, ahogy a gramofonból az este sötétkékjébe sírja, hogy Nem adlak másnak, nekem rendelt az élet... És bizonyára ugyanígy hallgatják a másik oldalon az Andika minden gügyögését és az ő altató dudorászását is.

Anyám azonban tehetetlenségében csak még lelkesebben tervezget tovább, méregeti a lakás különböző pontjait, mit is lehetne tenni, ha lehetne valamit. Én már jó nagyokat rúgok a hasfalába belülről, mintha én is sürgetném, hogy mielőbb lépjen az ügyben. Apám szinte az utolsó pillanatban léb be azzal, hogy jó hírt hozott. Mondd már, mondd már, mi az, türelmetlenkedik anyám. Hát az, kiáltja apám diadalmasan, hogy finanszírozzák a lakásleválasztást! – és ezzel felkapja anyámat és kerekedő hasában engem, és körbetáncol velünk a nagyszobán.  

Keresztanyánk Andreával (Kóny, 1955) 

Amikor anyám húga és a férje – akik természetesen elvállalják, hogy Andrea után az én keresztszüleim is ők lesznek – legközelebb ellátogatnak anyámékhoz, a két házaspár végzetes nagy elhatározásra jut: a hátralevő néhány hónapra, míg anyám megszül engem, Andrea náluk lesz falun. Majd meghozzák a keresztelőmre – addigra csak lezajlik az építkezéssel járó rumli is.
 

ITEM MCMLV

a két nagy erkélyt mindjárt megszerette
a délit főleg: gyakorta kiül
hogy növő hasát simogatva lesse
a mélységet míg izgalma lehűl
hogy biztonságos furcsa félelemben
ringassa a babát kint alkonyig
míg majd a harcok alatt a veremben
hallgatja hogy a balkont szétlövik –
a kornak meg se kottyan három évtized:
a csonk majd harminc évig lóg a tér felett