Más szempontból tekinthetjük poétikaelméleti előadásnak is az elhangzottakat, mert a versekből való szemezgetésen túl Takács Ferenc a „vers-rosszaság mechanizmusára” is kitért, s megpróbált rávilágítani, mitől rossz a rossz vers.

Szabad-e ilyet? - kezdődött mentegetőzéssel az est, és valóban, én is fontosnak érzem kiemelni a művek megítélésének, kiválasztásának eredendően szubjektív voltát, azonban még fontosabbnak érzem az olvasói vélemény, sőt ítélet szabadságát, jogosságát, s mi másról is szólhatna ez az alkalom, mint a vélemény kinyilvánításáról, másokkal való megosztásáról, s akár az ebből kibontakozó vitákról. Mi másról, mint a kánon és múlt korok ítéletének felülvizsgálatáról. Ám Takács Ferenc a jelen kor ítéletével is szembe menvén, többször idézett a monodráma során az „est titkos hősétől”, kinek neve előttünk mindvégig titokban maradt. Ez cirka két órát jelent, és ha én ennyit kibírtam kíváncsiság-furdalással az oldalamban, a kedves olvasó is kibírja talán a cikk végéig.

Alapvetően két nagy verscsoportra épült az előadás. A hazaszeretet toposzára, melynek képletében az elfogyasztott alkoholmennyiséggel egyenes arányban növekvő nemzetféltést fedezhetjük fel. E nemzeti tematika végigvonul a magyar irodalmon a 18., sőt bizonyos szempontból a 16. századtól kezdve napjainkig. Csokonai félresikerültebb kocsmai verseitől, az országjáró Petőfi-epigonokon át, Lisznyai Kálmánostul, Szittya Attila Bendegúzostul, Hazafi Verai Jánosok átkozódásával, Horváth Alpárok és Balaskó Jenők már-már obszcén stílusba hajló "komcsi-zsidózásáig". A közönség, ki tudja miért, a klasszikus példákon derült, a maiakon döbbenten szörnyülködött.

A másik áramlat a hasonló „verselrontó” elemeket felvonultató, szocialista tematikájú, negyvenes-ötvenenes évek sematikus költészete. Sematikus – vágom rá a jelzőt megszokásból – pedig nagyon is különleges, kirívóan egyedi szövegeket találni e korszakban, melyeknek nem akad párja a világirodalomban. Rálelhetünk például a tavasz egy teljesen újszerű allegóriájára, melyben a szerző az évszakot egy termelési tervhez, s e terv teljesítéséhez hasonlítja, de felismerhetjük egy korabeli választási plakát képeinek, és nyomtatott betűinek lírai szépségét is. Csak néhány gyöngyszemet idéznék itt, mélyebb elemzés helyett: „nézem a nép masírozó seregét / számba veszem a legények elejét” – vallja Csohány Gabriella. Vagy Ancsel Éva tollából: „a fák lassan gyökeret eresztenek,/ eresztek egyet én is”. És a kedvencem: „a mezsgye szélén guggolunk / S egünk a párt kitárta” – ez utóbbit érdemes hangosan, többször elismételni, a szöveg rejtett értékeinek felfedezése érdekében. Aki pedig további örökbecsű művekért merülne alá, figyelmébe ajánlom a Magyar írók Rákosi Mátyásról című 1952-es kötetet, vagy a Fiatal írók antológiáját szintén e korból.

Végül a nyolcvanas évek „aluljáró költészetének” érintése után fény derült az est titkos hősére, akitől itt most nem citáltam példákat, így nehezen érezhető át a kedves olvasó számára a katarzis, melyet az említett szerző inkognitójának elvesztése idézett elő bennünk. Annyit azonban elárulhatok, az ő sorai hallatán szakadt fel a leghangosabb, legőszintébb kacaj a közönség kollektív torkából, s ő nem más, mint Gyurkovics Tibor, kétszeres (alternatív és „normál”) Kossuth-díjas költő, az alternatív Kossuth-díj kiosztója, különböző költészeti akadémiák vezetője. Tessék utánajárni! Amúgy is érdemes folytatni a Takács Ferenc által megkezdett hangsúlyozottan szubjektív kutatómunkát, saját szórakoztatásunkra és mások örömére.